| |
A mai Magyarország románságának meghatározó vonása, hogy történelme során mindig magyar állami keretek között élt, mai lakhelyét belső vándorlás vagy szervezett telepítés következtében foglalta el. A ..honfoglalás" idején kölcsönös érdek határozta meg a befogadó és a befogadott kapcsolatrendszerét. A jobb életviszonyok megteremtésének reményében érkező román jobbágyok társadalmi helyzetüknél fogva nyomban függőségi viszonyba kerültek a magyar vagy többnyire német földbirtokosokkal. Ezek az objektív gazdasági és társadalmi viszonyok meghatározták mind a többségi magyarsághoz, s általában a magyar hazához, mind a saját önazonosságához, kulturális értékeihez való viszonyulását. Elhelyezkedésük természetes következménye a többség által képviselt civilizációs értékrendhez való alkalmazkodás, a viszonylag konfliktusmentes integrálódás és együttélés. Ez azért nem jelentett gondot a románság számára, mert nem idegen országban és ismeretlen társadalmi és kulturális viszonyok között élt helyváltoztatása előtt, hanem a hasonló, vagy az itteniekkel azonos vonásokkal rendelkező Partiumban.
A hazai románság olyan őshonos nemzeti kisebbség, amelynek 1918-ig mesterséges okok miatt nem kellett a Kárpátoktól nyugatra élő nagy erdélyi román tömbhöz fűződő nyelvi, kulturális, történelmi, érzelmi, vagy vallási kapcsolatait megszakítania. Jelentős része a nemzeti öntudatra ébredés küszöbén és annak évtizedeiben változtat szálláshelyet, s abban a hiszemben él, hogy továbbra is a román nép, a román kulturális nemzet részét képezi. Igaz ez akkor is, ha a XVIII. század elején - közepén még a nemzeti hovatartozás nem játszik meghatározó szerepet. Az idegen nyelvterületbe elszórtan beékelődő kisebb román csoportok nem számolhattak a szórvány helyzetből később jelentkező hátrányokkal, mert mindig a románság legnyugatibb részét képezték. Magyar honi, hungarus tudattal rendelkeztek, egy részük nem is vett részt a román nemzetté válás folyamatában és ezért nem is tudatosodott bennük nemzeti mivoltuk a szó modern értelmében. Ennek a spontánul kialakult, természetes állapotnak vet véget az 1880-as évektől folytatott restrikciós nemzetiségi politika, majd a trianoni döntés. Ez nemzeti szempontból nemcsak az új (magyar-román) határon kívül rekedt magyarságra, hanem többek között a magyarországi románságra is súlyos csapást mért. Hazánk románságának mai gondjai lényegében erre a keserves sorsfordulóra vezethetők vissza, hiszen közel 3 milliós erdélyi román nemzeti közösségtől szigetelték el, s kis létszámú közösségként, értelmiség nélkül maradt magára. Hazai románságon a trianoni döntés utáni Magyarországon maradt, erősen megcsappant (kb. 40.000 fő) román népcsoportot értjük.
Az egyik legizgalmasabb, a hazai románságot is régóta foglalkoztató kérdés az, honnan származnak elődei. Megválaszolásához a legbiztosabb fogódzót a beszélt nyelv sajátosságai és egyes esetekben a családnevek nyújtják. Á kutatók egységes álláspontot képviselnek a tekintetben, hogy a hazai románság elődei a Körösök és a Maros által határolt vidékről települtek át mai lakhelyükre. A nyelvészeti érvek amellett szólnak, hogy a trianoni cezúra következtében a mai Magyarország területén maradt népcsoport a Körös vidéki dialektust beszéli. Pontosabban, e nyelvjárás két változatát, a Fehér- és a Fekete-Körös menti román nyelvet. A kettő közötti határvonal körülbelül Gyulánál húzható meg. A honi románság kulturális központjának számító kisváros és attól délre eső településeinek románsága a Fehér-Körös vidékének nyelvét beszéli, tehát csakis onnan származhat. Kétegyháza, Békés, Békéscsaba, Csorvás, Elek, Puszta-Ottlaka, Battonya, Lökösháza, Magyarcsanád, Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes, Makó román lakosságáról van szó. Gyulától északra, Méhkeréken, Sarkadkeresztúron, Körösszakálban, Bedőben, Pocsajon, Létavértesen, a Debrecentől keletre eső helységek és a Nyírség egyes településein (Álmosd, Bagamér, Csegöld, Nyírábránd, Nyíracsád, Nyíradony, Porcsalma, Csengerújfalu stb.) élő románok pedig a Fekete-Körös mentén és attól északra meghonosodott bihari nyelvjárást használják. Mindkét nyelvi változatra jellemző az archaikus, XVII-XVIII. századi kiforratlanság, a szerény, elsősorban a falusi valóság leírására, megjelenítésére alkalmas szókincs.
Az eredet feltérképezésében segítségünkre vannak a családnevek is. A Pilán. Szelezsán, Ternován. Abrudán. Oroián. Brád nevek viselői leggyakrabban a Gyulától délre eső településekről származnak, ami a Pilu-i. Seleus-i, Tírnova-i, Abrud-i, Uroiu-i, Brad-i eredetre utal. E helységnevek a Fehér-Körös és a Maros között, illetve a két folyó közelében találhatók. Ugyanolyan beszédesek a bihari falvak román családnevei is: Cséffán, Gerdán, Szakadáti, Görbedi a Fekete-Körös völgyében lévő Cefa, Girda de Sus, Sácádat, Gurbediu helységek nevei alapján következtethetünk őseink egy másik részének eredetére. A személynevek eredetének megfejtése általában jóval bonyolultabb feladat. Az eddigi, ilyen jellegű kutatások, s a hazai románság nyelvi specifikus jegyei (például a többnyire bihari helységekben előforduló úgynevezett rotacizmus) azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy elődeink a Bihari-hegység, a Körösök és a Maros által határolt területről vándoroltak nyugatra, s jutottak el a Tisza vonaláig északon és délen egyaránt. A kirajzás legkeletibb régiója Belényes vidéke volt.
A nyelv a legnyilvánvalóbb és legfontosabb, bár elismerten nem az egyetlen ismérve a nemzetiségnek. A hazai románság eredeti, tehát anyanyelve az archaikus román nyelv, amelynek legválasztékosabb formája a bibliai nyelv. Ezt érezte, érzi ma is sajátjának. Az úgynevezett irodalmi nyelv számára idegen maradt. Hogy mennyire így van ez, jelzi az is, hogy azok, akik tanulmányaikat román iskolákban végezték és jól elsajátították az irodalmi nyelvet, egymás közt, ha románul beszélnek, az otthoni (táj) nyelvet használják. Tömeges méretekben a magyarországi románság nem tudta - még az iskola segítségével sem - elérni, hogy a tájnyelvet felváltsa az irodalmi nyelv. A kettő közötti küszöböt nem volt képes (véglegesen és tartósan) átlépni, mert a modernebb nyelv idegen volt és maradt számára.
A románok ugyanazon nyelv két variánsát beszélték és beszélik ma is. A templomban, az iskolában a gondozottabb, illetve irodalmi nyelvet használták, családi körben, a mindennapi érintkezés során pedig az otthonit, a népi, kevésbé kiforrott, csiszolt változatot. A fokozatos nyelvvesztésnek egyik fő oka a többségi románságból való kiválás mellett az, hogy a falun, tanyán, birtokon élő román átlagpolgár nem tudta elsajátítani a modernebb nyelvi változatot. Az irodalmi nyelvet, alkalomszerűen értelmiségiek (pap, kántortanító, később újságírók, vándorszínészek stb.) beszélték és beszélik ma is. E sorok írója például az iskolában, az egyetemi tanulmányok során, újság íróskodása idején, vagy a templomban az irodalmi nyelvet hallotta, használta. Otthon ez elképzelhetetlen volt, hiszen az a kivételes alkalmak és általában az „urak" nyelve volt. A kettő közelítését két tényező hátráltatta: a román egységes irodalmi- és köznyelv kései kialakulása, a tradicionális, sok szláv elemet tartalmazó többségi nyelv és a franciás nyelvi változat között meglévő különbség.
A magyarországi román mindig tudatában volt annak, hogy származás, eredet szempontjából ő is ugyanolyan román, mint az „odaáti", de sok vonatkozásban mégiscsak más. Ez a másság főként a nyelvvel van összefüggésben, ami nehezíti a romániai románokkal való érintkezést, kapcsolattartást. Beszéd közben gyakran tesznek olyan kitérőt, hogy „mi így mondjuk, nem úgy, mint a bukarestiek", vagy:" mi nem vagyunk olyan románok, mint ők, mert nem tudunk úgy beszélni, mint Romániában". Gyakran hallani egy-egy választékosabb kifejezés után: „ahogy Romániában mondják". Ezzel is jelzik a többségi románsággal szembeni másságukat. A magyarországi románságra is igaz az a megállapítás, hogy ma már kétnyelvű és kettős identitású közösséget alkot. Ez nem új keletű jelenség, hiszen szinte idejövetelük óta azok. A többséggel, az állami szervek képviselőivel többnyire csak magyar nyelven tudtak érintkezni.
Az anyanyelv ismerete alapján a hazai románságot több csoportra oszthatjuk:
A kérdés, hogy mióta élnek a mai Magyarország területén románok, a szakemberek körében is mindmáig gerjeszt vitát. Ennek oka, hogy nem tudtunk egyértelmű választ adni arra a kérdésre: a török hódoltság előtt éltek-e románok ezen a területen vagy sem. Egyes román történészek - a mai Magyarország esetében is - a római kor óta meglévő román kontinuitásról beszélnek. A hazai román szakemberek egyetértenek azzal a hazánkban általánosan elfogadott nézettel, hogy jelentősebb román népességről csak a törökök XVII. század végi kiűzését követő betelepítések óta beszélhetünk. Viszont nem mulasztják el hozzátenni, hogy a Biharhegységben. Belényes, sőt Nagyvárad környékén, vagy Szabolcs-Szatmárban is találunk már a XIII. században, főleg hűbéri birtokokon románokat. Ezzel azt a nézetet sugallják, hogy a románság jelenléte a mai Magyarországon régebbi keletű is lehet, mint ahogyan az a köztudatban él. Természetesen egy pásztor nép esetében nem kizárt, hogy kislétszámban és szétszórtan a mai Magyarország területén is már korán letelepedett. Jelentősebb román jelenlétről azonban csakis a XVIII. századtól beszélhetünk.
A lakhely változtatása több hullámban történt, lényegében a XVII. század végétől - XVIII. század elejétől az 1880-as évekig tartó korszakban. (Az ezt követő betelepítések nem számottevőek.) A szakemberek kétféle népmozgást különböztetnek meg: spontán migrációt és szervezett betelepítést. Az előbbi nyomon követése bonyolultabb feladat, az utóbbi jobban dokumentálható. A magyar és a német földbirtokosok által végzett betelepítések nyomán többnyire vegyes lakosságú helységek jöttek létre. Kisebb számban azonban alakultak tiszta román lakosságú települések is (Bedő, Vekerd, Méhkerék, Kétegyháza, Puszta-Ottlaka).A vegyes lakosságú községek jelentős részében a kisebbséget alkotó románság a XX. század elejére - közepére elmagyarosodott. Ilyen helységek voltak például a Nyírségben, vagy a hajdani Bihar-megyei Darvas,
Mezöpeterd, Zsáka, Vekerd, Sarkadkeresztúr, a Békés-megyei Békés város, Csorvás, Lökösháza. A megye délkeleti települései és azok tanyavilágában századunk '50-60-as éveiben, bár kis létszámban és elszórtan, de még éltek románok. Csongrád megyében a 20. század elejére lényegében elmagyarosodott Hódmezővásárhely, Makó és Szentes román népessége. A legnagyobb önfenntartó képességgel a magyarcsanádi románság rendelkezett. Az asszimiláció azonban itt is felerősödött, a románság egy része el magyarosodott, Szegedre és más környékbeli magyar településre költözött, ami ugyancsak az identitás elvesztésével járt.
Amikor Magyarország román nemzetiségű lakosságára hivatkozunk, azért nem beszélünk részletesebben a XVIII. században letelepedett és különösen Budapesten és Miskolcon erős központtal rendelkező, a hazai románság múlt századi polgárosodásában, kulturális életének fejlesztésében kiemelkedő szerepet játszó románokról, illetve macedorománokról, mert nagyrészük az I. világháború végéig elmagyarosodott.
A magyar államban élő románság számának alakulása 1910-től 1990-ig
| Év | Népesség | Aránya az össznépességen belül |
| 1910 | 2.948.186 | 16.1 % |
| 1920 | 23.695 | 0,3 % |
| 1930 | 16.221 | 0,2 % |
| 1941 | 14.142* | 0,2 % |
| 1949 | 14.713 | 0,2 % |
| 1960 | 15.787 | 0,2 % |
| 1970 | 12.624 | 0,1 % |
| 1980 | 10.141 | 0,1 % |
| 1990 | 10.740 | 0,1 % |
* Az észak-erdélyi adatok nélkül
A hazai románság hivatalos és becsült létszáma között mindig is volt különbség. Nagyobb mérvű eltérés az I. világháború után jelentkezett. Ekkor kapott a statisztika politikai színezetet mind a hazai, mind a romániai románok körében, a statisztikai adatoknál jóval nagyobbra becsülték a trianoni döntés után Magyarországon maradt románság létszámát. Éles reagálásokkal is találkozunk. Ioan Georgescu 1927-ben írott „Románii din Ungaria" című könyvében 250.000 itt maradt románról beszél. Elismeri ugyan, hogy jelentős részük nem beszéli már a nyelvet, de román nemzeti tudatuk igen erős, amely a görög katolikus (unitus) és az ortodox valláshoz való ragaszkodásban nyilvánul meg. A román nyelvet megőrzők számát 50.000-re becsüli. Vasile Stoica, a „Graiul Románesc" című folyóiratban (1928. év 10. sz.) 50 ezer románról tesz említést. Ez a becslés egybeesik a magyar szociáldemokrata Knaller Viktor (1925. évi) parlamenti felszólalásával, aki ugyancsak ennyi románt említ. A románság körében mind a mai napig él az a meggyőződés, hogy a hivatalos statisztikák távolról sem tükrözik a valóságot. Ennek ellenére a jelentősebb számú hazai kisebbségek közül a románság esetében mutatkozik a legkisebb különbség a hivatalos és a becsült adatok között. Tárgyilagosabb romániai kutatók is elismerték, hogy a hazai románság tényleges létszáma az 1920 óta végzett népszámlálási adatoknak kb. 2-2,5-szerese. Amikor tehát a magyarországi románság létszámát a legutóbbi statisztikailag kimutatott 10.740 főhöz viszonyítva kb. 20-25 ezerre becsülik, igen közel állnak ahhoz a valós adathoz, amelyet indirekt módszerrel végzett felmérések is valószínűsítenek.
Számos tudományos kutatás igazolja, hogy - jelentős veszteségek ellenére is - a nemzeti azonosság tekintetében a hazai románság eddig viszonylag jól állt. Ez földrajzi elhelyezkedésével (a román határ közelsége, többnyire zárt, falusi közösségekben él) és az egyház erős konzerváló képességével magyarázható. A románok lakta falvak többségében az általuk nagyobb arányban lakott települések mindegyikében az istentiszteleteken anyanyelvüket használják.
A románság földrajzi elhelyezkedése az identitás megőrzése szempontjából viszonylag kedvező. Romániával szomszédos megyékben él a románság döntő többsége, ami némileg megkönnyítette a román nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartást. Igaz, hogy egyetlen megyéje sincs az országnak, ahol nem találunk kisebb-nagyobb román populációt, de a legtöbben Békés megyében, Budapesten és környékén, valamint Hajdú-Bihar megyében élnek. Talán meglepő, hogy az 1990. évi népszámlálás alkalmával Budapesten és környékén közel kétezer románt írtak össze. Ez egyrészt a főváros nagy vonzerejével magyarázható, másrészt Budapest mindig is jelentős központja volt a román szellemi életnek. Az itt élő románság a határmenti nagyobb tömbökből vált ki a '60-as, '70-es években lezajlott nagyobb arányú társadalmi mobilitás következtében. A románság másik része a Hajdú-Bihar megyei községekből Debrecenbe, a Békés megyei falvakból, (főleg Méhkerékről és Kétegyházáról) Gyulára, kisebb mértékben Békéscsabára költözött. Ezzel magyarázható, hogy a gyulai román lakosság létszámát 2500-3000-re, a békéscsabait kb. 600-ra becsülik.
A XVIII. század elejétől letelepülő románság jelentős része a jobbágysághoz tartozott. A földművelés és az állattartás, valamint a pásztorkodás jelentette megélhetésének alapját. Életmódja ennek megfelelően alakult. Magyarország egyik legrégibb települése Kétegyháza (1702). A kétegyházi románság életkörülményeiről és életviteléről maradtak fent a leghitelesebb feljegyzések. Ezek tanúsága szerint a házak kezdetben lényegében földbe vájt pincék, vermek voltak, amelyek elhelyezése nem igazodott semmiféle szabályhoz. A múlt század második felében még tartotta magát az a szokás, hogy építés előtt földobtak egy pogácsát, ahova leesett, az lett az új ház helye. Az egyszobás lakás falait földből, a tetőt kukoricaszárból készítették. A falakat mesze 1ték, de gyakran csak az ablakok környékét. A kisméretű ablakokat (egy az utca, egy az udvar felél szegekkel rögzítették a falhoz. Télen törekkel és szalmával fedték be. így védekeztek a hideg ellen.
A bútorzat nagyon egyszerű volt. Középre helyezték az asztalt, amelyet egy hosszabb, derékszögben elhelyezett pad vett körül. Mellette díszes ruhásláda, oldalt ágy, plafonig párnákkal rakva. A falra háromszögű tartót tettek, amelyre tányérokat, különböző edényeket helyeztek el. Fölül alma és lopótök díszítette a falat. A jobb módú polgárok szobájának elmaradhatatlan ékessége a Szűzanya ikonja, alatta pedig tükör. A kijárat mellett padkával szegélyezett kemence állt. A gerendára sok bazsalikomot és sárga szalmavirágot, valamint különböző használati tárgyakat raktak. Az életkörülmények javulásával nőtt a komfort is. Az utca felöli szobát konyha és hátsó szoba egészítette ki.
A konyhában a tűzhely a nádból épült kémény alatt kapott helyet.
Az udvar felőli szoba bútorzata: szövőszék, asztal, derékszögű pad, amelynek egyik sarkában abrosszal lefedett kenyeret tartottak. A családi házhoz kamra is tartozott, amelyben a hombár volt a legfontosabb eszköz. Azt követi az istálló és az ól.
Az építkezésben jelentősebb változás a XIX. század második felében következett be, a tégla alapra helyezett vert fal megjelenésével, a zsindely és a cseréptető alkalmazásával. A kémény ekkor már téglából épül, a szobák bútorzata kényelmesebb és korszerűbb. A tárgyak elhelyezése, a belső díszítés azonban sokáig a hagyományos maradt.
Iosif-Ioan Ardelean 1893-ban kiadott monográfiájából tudjuk mindezt. A Monographia comunii Chitichaz c. munkájában a kétegyházi románok népviseletéről is fontos információkkal szolgál.
„A férfi ruházata erős kendervászonból készült. A kendert az asszonyok termelték, szőtték és varrták! A férfi inge gombházas volt, az ingujjak szintén. Bocskort, vászonnadrágot, posztókabátot, mellényt, télen pedig bundát viseltek. Hajukat hosszúra növesztették, egyesek össze is fonták. Széles karimájú és pörge kalapot viseltek. Az asszonyok mellényt és sötét színű szoknyát hordtak, a fiatalabbak világos színűeket. A lányok arany pikkelyekkel díszített blúzt öltöttek fel, ruhájuk alját aranyszállal ékesítették. Kordován lábbelit hordtak, a fiatal lányok piros színűeket. A lányok hajukat copfba fonták és hátra vetve hordták. Ma már (kb. 1890-es évek - P. Gy.) mind a férfiaknál, mind az asszonyoknál tapasztalható bizonyos eltérés a múltbéli viselethez képest, ruházatuk erősen hasonlt a magyar és a német népviselethez. Ennek ellenére a román jelleget megőrizték, ami elsősorban a nyelvben, a vallásban és a szokásokban nyilvánul meg". (19. lap)
A polgárosodás a románság körében lassabban és vontatottabban alakult ki, mint a magyaroknál, mivel nem rendelkezett erős és öntudatos nemességgel, amely képviselni tudta volna érdekeit. A polgárság jelentős része - a papokból és tanítókból álló szűk értelmiségi réteg kivételével - elmagyarosodott. A főleg a Balkánról Magyarországon letelepedett románoknak (a románság balkáni ága) köszönhetjük, hogy a XIX. század végéig, a XX. század elejéig mégiscsak kialakult egy öntudatos, a nemzeti kultúra iránt elkötelezett román polgári réteg. Ezt a folyamatot szakította félbe a trianoni döntés. A lakosság összetételének egyensúlya ekkor oly mértékben borult fel, hogy szinte lehetetlenné vált a korábbi gazdasági, politikai, kulturális élet folytatása. A román népességben ismét döntő többségbe került a falusi parasztság. Mellette maradt még egy szűk, kereskedőkből és iparosokból álló kispolgári réteg. A legnagyobb vérveszteség az értelmiséget érte. Az 1919. évi román intervenciós csapatok magyarországi megjelenése olyan nagymérvű bizonytalanságot teremtett, hogy a Magyar Tanácsköztársaság leverésében nagyon is aktív román haderő 1920. évi kivonulásával egy időben, a román értelmiség döntő többsége, Romániába települt át. A románság tehát a közösségi élet szervezésére alkalmas értelmiség nélkül maradt. Az 1970-es évektől történt némi változás, amikor teljes létszámához képest feltűnően sokan szereztek közép- és felsőfokú diplomát. Ez elősegítette a románságnak a magyar társadalomba való még erőteljesebb integrálódását. A városokban és a magyarlakta helységekben való letelepedés felerősítette asszimilációjukat. Lényegében ugyanazok a mechanizmusok lendültek mozgásba, mint a történelem korábbi szakaszaiban: a magasabb társadalmi státusz megszerzése nem járt mindig együtt az identitás megőrzésével, ellenkezőleg, a beolvadást erősítette fel.
A hazai románság túlnyomó többsége valamilyen felekezet tagja. Legtöbben a jelenleg 20 egyházközséggel rendelkező ortodox egyházhoz tartoznak. Az ortodoxia volt a románok kizárólagos nemzeti vallása a XVI-XVII. század fordulójáig, amikor egy részük áttért a katolikus hitre. Az egyházi közösségek kezdetben kizárólag a román nyelvet használták. A nyelvváltás az egyházban is az általános asszimiláció szerves részét képezi. A magyar nyelvhasználat a múlt század végén terjed el a görög katolikus és egyes baptista imaházakban, elsősorban a bihari részeken. Mára három baptista közösség őrizte meg anyanyelvét:
Magytarcsanád. Méhkerék, Kétegyháza. Az ortodox egyházközségeknél mind a liturgia, mind a belső adminisztráció nyelve (néhány bihari település kivételével) mind a mai napig a román maradt.
Az identitás megőrzése szempontjából a legnagyobb erőt az ortodoxia képviselte és képviseli ma is. A román ortodox (görög-keleti) közösségek megalakulásáról ugyanúgy nincsenek minden esetben pontos adataink, mint a románság letelepedéséről. Szinte minden egyes közösség esetében a templomépítést megelőzte az egyházközség megalakítása. A szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező román jobbágyság először fá; ból, vagy egyéb kevésbé tartós elemekből építi fel a vallási élethez szükséges helyiségeit. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a ma is működő román ortodox templomok a következő helyeken és korban jöttek létre: Hajdú-Bihar megye: Darvas (kb. 1779), Körösszakái {1788), Körösszegapáti (7779), Mezőpeterd és Vekerd (XVIII. század vége), Zsáka (1791). Békés megye: Battonya (1784 közösen a szerbekkel, 1872 óta önálló), Békés (1789). Békéscsaba (1837), Csorvás, kápolna (1900), Elek (1934), Gyula - Miklósváros (1824), Gyula - Krisztinaváros (1864), Kétegyháza (1779), Méhkerék (1849) Puszta-Ottlaka (1907), Sarkadkeresztúr, kápolna (1943). Csongrád megye: Magyarcsanád (1808). Budapesten 7797-től a görögökkel és a macedorománokkal együtt használták a templomot, egészen 1900-ig. A szegedi román ortodox egyházközség, a magyarcsanádi „filiáléjaként" 1996. február 25-én alakult, parókiával és templommal azonban nem rendelkezik.
A magyarországi román ortodox közösségek, a Román Ortodox Egyház részeként, kezdetben a területileg illetékes püspökségekhez, 1698-1868 között pedig a karlócai szerb érsekséghez tartoztak. 1761-ben alakult meg a brassói román ortodox püspökség, amely 1784-ben Nagyszebenbe tette át székhelyét. A szerb egyházból 1864-ben, Andrei Saguna püspök szorgalmazására kivált nagyszebeni román püspökséget az uralkodó érsekségi rangra emelte. Saguna szebeni püspöksége mellett az aradi és a karánsebesi püspökségből állt az önállóságát elnyert román ortodox érsekség hierarchiája. A hazai román ortodox közösségek az aradi püspökséghez tartoztak, majd a nagyváradi román vikáriátusság megalakulása után a bihari egyházközségek (Körösszegapáti, Darvas, Zsáka. Mezőpeterd, Körösszakái, Vekerd) ennek joghatósága alá kerültek. 1920 után a román ortodoxok szervezeti rendje megváltozott. Több évtized erőfeszítése árán 1946-ban sikerüli megalakítani a Magyarországi Románok Egyházmegyéjét, amely teljes önállósággal rendelkezik. Kizárólag kánonjogi szempontból tartozik az aradi püspökségen keresztül a Román Ortodox Egyház Patriarchátusához.
A görög katolikus hitre, majd a magyar nyelvhasználatra áttért román közösségek történetének, egyházművészetének külön fejezetet lehetne szentelni. Jelenleg Magyarországon három olyan görög katolikus egyházközség van, amelynek tagjai még rendelkeznek román identitástudattal és nyelvismerettel: Létavértes, Pocsaj, Bedő.
A hazai románság legjelentősebb emlékhelyeit, műemlékeit az ortodox templomok jelentik. A hazai ortodox templomoknak van egy sajátos, a határon túliakétól eltérő vonása. Míg a szomszédos országok ortodox templomai többnyire félgömb formájúak, az oroszoknál a „hagymakupola" a legjellegzetesebb. A romániaiakat többnyire bizánci elemek, csavart tornyok, vagy külső freskók is díszítik, a hazai román ortodox templomok, külső nyomásra, többnyire a XVIII. századi barokk stílus szabályai szerint épültek. Külső kivitelezésükben ezért nem hasonlítanak a sajátosan ortodox templomokra. A templom értéke, belső hangulata az ikonosztázion művészeti értékétől, kivitelezésétől függ.
Magyarországon számos művészeti értéket képviselő román ortodox templomot találunk. Méretei, belső falképei, egyéb kegytárgyai alapján a gyulait (miklósvárosi), a napjaink modern festészeti irányzatait tükröző ikonosztázion, a művészi, az egész templombelsőt kitöltő festmények értéke alapján a méhkerékit tartjuk a legjelentősebb hazai román műemléknek.
A magyarországi románok oktatását - időrendi sorrendben - több korszakra oszthatjuk. A nemzeti eszme megjelenése előtt a románság oktatása lényegében nem tért el a magyarországi oktatástól. A román oktatás története az 1495-ben alakult brassói iskolát tartja az első román iskolának. Az első korszakban a legtöbb román oktatási intézmény Brassó és Fogaras környékén volt. Az itt beszélt román nyelv képezte a később kialakult irodalmi nyelv egyik bázisát.
A XVIII. század elején létrejött görög katolikus unió nagy lendületet adott a román nyelven való művelődésnek. A Habsburg állam által támogatott román görög katolikus értelmiség figyelemre méltó sikereket ért el az iskolaalapításban. Ennek eredményeképpen a XVIII. század végén 300-nál több román iskolát találunk Erdélyben és a Partiumban.
Az első ortodox egyházi román iskolák a Bánságban jöttek létre a XVIII. század második felében, melyek a karlócai szerb patriarchátus védnöksége alatt álltak. 1781-ben már 83 községnek volt román iskolája, amit a bécsi kormány nem nézett jó szemmel. 1783-ban elrendelte, hogy a határőrvidéken katonai pályára készülő román fiatalok csak német iskolában tanulhatnak. A román nyelv oktatása háttérbe szorult, a hitoktatás nyelve is a német lett.
A felvilágosodás korszakából származik az a gondolat, hogy a nemzeti nevelésre azok az oktatási és nevelési intézmények a legalkalmasabbak, amelyek az állam által meghatározott tantervek, tankönyvek alapján működnek.
A korszerű hazai nemzetiségi oktatásügy a múlt század közepén alakult ki és az 1870 után hozott törvények (Eötvös-féle 1868. évi népoktatási alaptörvény, az ortodox egyház autonómiájáról szóló 1868-as törvény) keretében vált jogilag is rendezetté. Az 1868-as nemzetiségi törvény érintetlenül hagyta a nemzetiségek iskolaalapítási jogát, s kimondta, hogy ezek az iskolák egyenrangúak az állam hasonló fokú iskoláival. Biztosította az anyanyelven való művelődést, az akadémiai, illetve a felsőoktatási képzés kezdetéig. A felekezetek minden községben állíthattak iskolát, maguk választhatták a tanítókat, maguk határozhatták meg a tantervet és a tankönyveket.
A hazai románoknál szinte csak egyházi iskolák működtek, a két egyház (unitus és ortodox) fennhatósága alatt. A tanítás nyelve mindegyikben a román volt.
Az 1880-as években új fejezet kezdődött mind a hazai nemzetiségek iskoláinak történetében, mind a többségi magyarság és a vele együtt élő más ajkú népcsoportok kapcsolatában. Azzal, hogy az 1879. évi XVIII. törvény a nem magyar tanítási nyelvű iskolákban kötelező tantárgyként bevezette a magyar nyelvet, megszakadt a nemzetiségek tiszta anyanyelvű oktatásának mintegy évszázados folyamata. Ezt követően a nemzetiségek képviselői gyanakvással figyelnek minden felülről jövő intézkedést, s abban belügyeikbe való beavatkozási szándékot látnak. Különösen igaz ez a középiskoláról szóló 1883. évi X. 20. tc. megjelenése után, amely bevezeti a magyar nyelv és irodalom, valamint Magyarország történetének oktatását, s a nemzetiségi tanárok számára előírja a magyar nyelv ismeretét. Az 1891. évi XV. tc. az óvodák számára írja elő „a magyar nyelv mint állam nyelv ismeretébe való bevezetését", s az óvónőket kötelezi a magyar nyelv elsajátítására. A legnagyobb elégedetlenséget az Apponyi-féle 1907. évi XVII. törvény váltotta ki, ami az együttélést nagyon megrontotta.
A nemzetiségek kulturális életében fontos helyet foglaltak el a közép- és szakiskolák, hiszen ezekben formálódott az értelmiségi középréteg, mely mindenkori mozgatója volt a nemzeti mozgalmaknak, s általában a szellemi életnek. Többek között ezekben az iskolákban került sor az első román nyelvű színielöadásokra, s a tanárok köréből kerültek ki a román irodalom és művészet művelői is. Az erdélyi román középosztály a balázsfalvi görög katolikus gimnáziumban nevelkedett, amely 1754-ben nyitotta meg kapuit, s a legnagyobb hagyományokkal rendelkező középfokú román oktatási intézménnyé vált. Ezt követte a belényesi (1828), amelyben a balázsfalvihoz hasonlóan előbb a latin, majd a magyar és román volt a tanítás nyelve.
A román ortodox gimnáziumok később alakultak. Ebben a brassói románok játszották a főszerepet, akik 1850-ben algimnáziumot létesítettek, amelynek működtetéséhez később támogatást is igénybe vettek, annak ellenére, hogy ezt 1875-ben Trefort miniszter rendeletileg megtiltotta. A következő ortodox gimnázium 1863-ban alakult Naszódon, majd a Zaránd megyei Brádon. 1869-ben.
Érdekesség képpen említjük meg, hogy a románoknál csak leánypolgári iskolák voltak, mégpedig Nagyszebenben, Balázsfalván, Belényesen és Aradon. A három utóbbi felekezeti, a nagyszebeni iskolát a. Román Nép Irodalmi és Közművelődési Egyesülete (ASTRA) tartotta fenn. Tannyelvük román volt, magyar nyelvet heti 4 órában tanítottak minden osztályban. A tantervet és a tankönyveket a miniszter engedélyezte.
Tanítóképzőjük a görög katolikusoknak Balázsfalván, Szamosújváron és Nagyváradon, az ortodoxoknak Nagyszebenben, Karánsebesen és Aradon volt. A lelkészeket főiskolai szintű szemináriumokban képezték, amelyeket teológiai fakultásnak is neveztek. A görög katolikus egyháznak 4 (Balázsfalván. Lúgoson, Szamosújváron és Nagyváradon), az ortodoxnak (görögkeleti) pedig 3 (Nagyszebeneben, Aradon és Karánsebesen) szemináriuma volt a történelmi Magyarországon, s többnyire két karral működtek, az egyik a papok, a másik a tanítók képzésére szolgált.
A magyar államban élő románoknak egyetemi román nyelv és irodalmi tanszékeket létesítettek: 1862-ben Budapesten és Bécsben, 1872-ben Kolozsvárott.
A trianoni döntés után Magyarországon kis létszámú nemzetiség maradt. Mind Magyarország, mind az itt maradt nemzetiségek helyzete és lehetőségei merőben megváltoztak. A mostohább körülmények ellenére a nemzetiségek iskolahálózata biztosítva volt. Az új körülményekhez alkalmazkodva az állam 3 iskolatípust honosított meg az 1923. augusztus 24-én Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter által kiadott rendelet értelmében. Ezek:
Ezzel az iskolai struktúrával nem minden nemzeti kisebbség tudott egyformán élni, mert például a roppant szegény román egyházközségek két, esetleg négyosztályos iskolánál nagyobbat fenntartani nem tudtak. A típusmegoszlás értelmében a románok esetében a C-típusú oktatás dominált. A-típusú iskolájuk a románoknak nem volt, B-típusú csak egy.
A II. világháború után, 1960-ig a hazai román oktatás pozíciói erősödtek. A koalíciós idők után folytatott nemzetiségi politika azonban lehetetlenné tette a nemzetiségi iskolák számára (is) a nemzeti-nemzetiségi szellemben való nevelést. Ehhez sem a rendszer politikai filozófiája, sem a tananyag struktúrája nem volt alkalmas. Két iskolatípus maradt meg: a tannyelvű és a nyelvoktató. A tannyelvű iskolát 1960-ban kétnyelvűvé alakították át.
Az 1946-tól viszonylag szép számban létrehozott 8 osztályos állami iskolák ugyan biztosították az anyanyelven való oktatás szervezeti kereteit, de ennek tartalma nem volt alkalmas alapvető funkcióinak teljesítésére: az anyanyelv megőrzésére és a nemzeti tudat fejlesztésére. A problémák abból adódtak, hogy a tulajdonképpeni anyanyelvi oktatáshoz már nem voltak meg a szükséges nyelvi feltételek, az ismeretek alkalmazási lehetőségei az iskolán kívül. Abban az időben sem (kb. az 1960-as évekig), amikor a román közösségekben még általános volt az anyanyelv, a hagyományos kultúra és az etnikai tudat spontán öröklődése, hiszen az anyanyelv funkcióját egy tájnyelvi változat töltötte be, a saját kultúra pedig archaikus jellegénél fogva nem sok támpontot nyújthatott a magasabb szintű műveltség elsajátításához. A gazdasági-társadalmi változások, és a sűrűsödő vegyes házasságok következtében tovább csökkentek a hagyományos anyanyelvi oktatás feltételei. Ez a magyarázta az 1960-ban hozott döntésnek.
A kétnyelvűvé átalakított iskolák nem tudják maradéktalanul betölteni funkcióikat, mert:
a) nem tudják elérni a nemzetiségi nyelv megfelelő színvonalú elsajátíttatását,
b) nem nyújtanak kellő ismeretet a nemzetiségek múltja, kultúrája, sajátos vonásairól, az önismeret hiánya pedig kihatással van a nemzetiségekkel való kapcsolatokra,
c) nem tudják igazán felkelteni s tartóssá tenni a kisebbségi nyelven való művelődés és a rendszeres nyelvhasználat igényét.
E gondok teszik szükségessé a hazai nemzetiségi közoktatás újragondolását, a lehetséges fejlesztési irányok megjelölését.
Jelenleg 10 óvodában. 5 kétnyelvű (Méhkerék, Gyula, Kétegyháza, Battonya, Elek), 6 nyelvoktató (Bedő, Körösszakái, Körösszegapáti, Lökösháza, Puszta-Ottlaka, Magyarcsanád) általános iskolában és egy középiskolában (Gyula) kb. 1000 tanuló részesül román nyelvoktatásban. Óvónőképzés Szarvason, tanítóképzés Békéscsabán, általános iskolai tanárképzés Szegeden, gimnáziumi tanárképzés pedig Budapesten folyik. A hallgatók száma az utóbbi években emelkedett, jelenleg kb. 100 fő.
A történelmi Magyarországon, lényegében két évszázad alatt (kb. 1700-1918-ig). a románság megteremtette mindazokat a gazdasági, társadalmi és kulturális feltételeket, amelyek az identitás megőrzéséhez szükségesek. A közel három milliós románság nemzeti intézményrendszere nemcsak kialakult, hanem nagy mértékben megerősödött. Kiteljesedését a 19. század végi etnikai feszültségek, az uralkodó nacionalizmus hátráltatták, majd az I. világháború végén bekövetkezett változások félbeszakították.
Az anyagilag megerősödött polgári réteg létrehozta a maga kulturális intézményeit (iskolák, sajtó, kaszinó, kulturális egyletek, alapítványok, vallási közösségek, politikai érdekeket érvényesítő mozgalmak, pártok stb.), amelyek lehetővé tették az önálló szellemi élet kialakítását, megerősödését.
* * * * *
A hazai román kultúra megteremtésének korszaka a XIX. század második fele. A XVIII. századból fennmaradt szerény, többnyire fából épített templomok helyett, a legtöbb románok által lakott településen természetesen a polgárok anyagi helyzetétől függően - komfortosabb, modernebb, művészi kivitelezésben, köböl épített templomok sokasága jelenik meg, amelyek a parókiák mellett épített iskolákkal együtt jelentik a románság szellemi központjait. Budapest és a nagyobb erdélyi városok mellett (Nagyvárad, Arad, Balázsfalva, Nagyszeben, Brassó stb.) a XIX. század második felében válik a hazai románság egyik jelentős kulturális központjává Gyula városa, ahol német földbirtokosok támogatásával és az anyagilag is megerősödött helyi románok adakozásából felépül a térség mindmáig legjelentősebb ortodox műemléke, a Szent Miklósról elnevezett monumentális méretűnek mondható templom. Gyulán jelenik meg 1894-ben, a város szülöttjének, David Voniga szerkesztésében a „Lumina" című újság is. A románság megnövekedett lehetőségeit jelzi, hogy e kis városban egy másik román ortodox templom is épül. Az itteniek kulturális életét egyletek, körök színesítik.
A trianoni döntés utáni Magyarország románságának, alkotó értelmiség hiányában nem maradt más választása, minthogy szinte mindent elölről kezdjen, s a különösebb felkészültséget nem igénylő népi kultúra, hagyományápolás felé forduljon. A legkönnyebb feladatnak a népdal és főleg a néptánc felkarolása mutatkozott. Ezek művelésének legtermészetesebb színterei az iskolai rendezvények, a táncház és a fonó volt, mint spontánul öröklődő társadalmi és kulturális intézmények. Erre a tevékenységre is rányomta azonban bélyegét a politikai instabilitás, a gyanakvás, hiszen egy táncház megszervezéséhez is hatósági engedélyre volt szükség. A nehézségek ellenére mégis a jelentősebb román populációval rendelkező községekben (Battonya, Magyarcsanád, Kétegyháza) és a románság kulturális központjává előlépett Gyulán megjelentek az első néptáncegyüttesek. kórusok, majd néhány olvasókör és dalegylet. A 30-as, 40-es években Gyulán igényesnek mondható színházi előadásokra is sor került. Általában a hazai román szellemi és művészeti élet központjai a különböző körök, az iskolák és az egyházközségek voltak. A kulturális élet élén tanítók és papok álltak.
Az I. világháború után magasabb szintű tanulmányokat a hazai románok - Budapesten kívül - csak a Romániához csatolt erdélyi városokban végezhettek. Csak így tudták biztosítani például a tanítói és a papi utánpótlást. Ezek száma azonban elenyésző volt. Magyarország és Románia feszült viszonya lehetetlenné tette a normális, félelmektől mentes identitás vállalást, a korábbi évtizedekhez mérhető szellemi élet folytatását.
Ehhez képest a II. világháború utáni korszak érzékelhető változást hozott, bár az elmúlt fél évszázad kisebbségi politikája távolról sem mentes ellentmondásoktól. Az első években nagy volt a lelkesedés, a románok is őszintén hittek abban, hogy a velük szemben addig folytatott politikában is gyökeres változás történik. Ebben a meggyőződésben fogtak hozzá a románok is a kulturális élet újjászervezéséhez. Gombamódra alakultak a műkedvelő együttesek. Alig volt olyan mérhető, román származású lakossággal rendelkező település, ahol ne alakult volna valamilyen hagyományőrző csoport (tánccsoport, énekkar, színjátszó kör stb.). A 8 osztályos állami iskolák, különösen az 1949-ben létesített gyulai román gimnázium diákjai rendszeresen járták a falvakat román nyelvű színdarabokkal. A „kultúrkörutak" fénypontját akkor is a népdal és a néptánc jelentette. A folklórműsorok fő szervezője az 1948-ban megalakult Magyarországi Románok Kulturális Szövetsége volt, egészen 1956-ig.
A kezdeti lendület nem lehetett azonban tartós, mivel az ország politikájában az '50-es években fellépő diktatúra torzításai éreztették hatásukat a kisebbségi politikában is, aminek következménye egy fokozatos leépülés, visszaesés volt. A nemzeti-nemzetiségi kérdés lebecsülése, a nemzeti érzés elfojtása tömeges kiábránduláshoz, az „ügy"-től való elforduláshoz vezetett, formális, felszínes és demonstratív tevékenységre kárhoztatva a nemzetiségi intézményeket. Ekkor alakult ki (kb. a '60-80-as években) a táncoló-daloló imázs a hazai nemzetiségekről. Az igazsághoz hozzátartozik azonban az is, hogy ez a kulturális mozgalom számos értéket is felszínre hozott, s a népi kultúra olyan mesterei emelkedtek ki, mint az országszerte ismert méhkeréki néptáncos Nyisztor György, a népzenész Kovács Tivadar, a mesemondó Vasile Gurzáu, a kétegyházi Teodor Simonca és az ugyancsak mesemondó puszta-ottlakai Mihai Purdi. Figyelemre méltó továbbá az eleki és a méhkeréki néptáncegyüttes sikere, életképessége, amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai román néptánc bekerüljön az ország néptáncmozgalmának vérkeringésébe.
Ha a románság műalkotásaival nem is tudott - néhány kivételtől eltekintve - bekapcsolódni az ország kulturális életébe, népi anyagi és főleg szellemi alkotásaival érdeklődést keltett mind a többségi magyar társadalom, mind az anyanemzet körében.
Tárgyi kulturális értékei a paraszti munkához szükséges eszközökkel, a házépítéssel, a lakásdíszítéssel, a népviselettel és az életmóddal kapcsolatosak. Az építkezési és lakásdíszítési szokásokba betekintést nyerhet bárki, aki a kétegyházi tájházat meglátogatja (szobaberendezések, konyhai felszerelések, állattartási kellékek stb.). Sajátosan román jelleget azonban nem sokáig tudták megőrizni, legfeljebb a román népi építkezés néhány elemét sikerült az utókor számára megtartani. Kivételt képez a lakások belső díszítése, valamint a népviselet és az öltözködési szokások, amelyek 2-3 generáción keresztül őrizték meg eredeti vonásukat. A román népviselet gazdag ornamentációját nem tudták tovább átörökíteni, aminek magyarázatát anyagi lehetőségeik hiányai mellett, minden bizonnyal, a magyar és a német népviselet praktikusabb, modernebb és ezért vonzóbb jellegében kell keresnünk.
Annál gazdagabb viszont szellemi kultúrája. E nemzeti kisebbség legnagyobb kulturális értéke minden bizonnyal a jeles ünnepekhez (karácsony, újév, húsvét), az élet sorsdöntő eseményeihez (születés, házasságkötés, halál), az évszakokhoz és a mezei munkákhoz kapcsolódó szokások, az ezeket tükröző epikus és lírai alkotások (néptánc, népzene, táncszavak) vitalitása és szépsége. Népköltészetük egyik legjobban reprenzentált műfaja a népmese. Ma is élő szokások,
a karácsonyi kántálás és éneklés,
a január eleji házszentelés,
a lakodalom népi szertartás szerinti megtartása,
a halottvirrasztás és siratás.
A román népi szokások zöme legtovább a tiszta román lakosságú Méhkeréken maradt meg. E Békés megyei kis település népi együtteséről és tradícióihoz való ragaszkodásáról vált ismertté országszerte.
Ezt a folklórkincset számos kötetben jelenítették meg a kutatók az utóbbi három évtizedben. E folklórgyűjtő és feldolgozó kutatómunka, amely az 1960-as évek elején indult, elősegítette a folklór- és népraizkutatás tudományos szintre emelését. Ebben nagy szerepe volt Domokos Sámuelnek, Hoczopán Sándornak, Borza Luciának, a fiatalabb generáció közül Nagyné Martyin Emíliának, Csobai Lászlónénak, Hoczopán Annának és Bucin Mihaelának.
E mozgalom lényege a hagyományok őrzése és művelése, s nem annyira a meglévő értékek továbbfejlesztése, gazdagítása, az alkotó munka és az önismeret ösztönzése. Ezzel magyarázható, hogy a polgárosodó románság igényeit nem tudták igazán kielégíteni, a népi tradíciókat a modern polgári értékrenddel összhangba hozni. Egy-két, többnyire erdélyi származású tollforgató, író, vagy költő még csak akadt, de a hazai románság soraiból a '70-es évek közepéig figyelemre méltó szakember, kutató, író (Ilié Ivámis kivételével), művész nem került ki. Tény, hogy a II. világháború után az első vers, novella, cikk és tanulmánygyűjtemény csak 1974-ben jelent meg „Muguri" (Rügyek) címmel. Közel öt évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy színre lépjen egy vérbeli alkotó értelmiség, amely 1991 végén - 1992 elején hivatalosan is megalakítja az első hazai román tudományos kutatók és alkotók közösségét. Ismertebb tagjai: Borza Lucia, Szántó György, Oroján István, Prekap János, Szántó Sztella. Fretyánné Kozma Éva, Berényi Mária, Nagyné Martyin Emilia, Csobai Lászlómé, Hoczopán Anna, Hergyán Tibor, Kozma Mihály, Petrusán György, Popon János. Munkáik megjelentetésére alakult 1992 elején a NOI Lap- és Könyvkiadó, amely rövid idő alatt - a NOI hetilap mellett - utódja a Foaia románeascá - számos figyelemre méltó tudományos, irodalmi és művészeti könyvet, néprajzi (Izvorul) és kulturális (Lumina) kiadványt jelentetett meg.
Az 1992-ben megalakított Magyarországi Román Kutatók és Alkotók Közössége fogja át, szervezi és támogatja tagjainak tevékenységét. Mint általában a kis létszámú népcsoportok esetében a hazai románok közül is csak kevesen tudták megteremteni annak lehetőségét, hogy tehetségüknek megfelelően „szakosodjanak". A többség nemegyszer egymástól elkülönülő feladat vállalására kényszerült. A kevés kivételt elsősorban a képzőművészet valamelyik ágát művelő alkotók képezik. Minden bizonnyal ennek az is oka lehet, hogy a festészet, a grafika vagy a plasztika megfelelőbb önkifejezési forma az idegen nyelvű és kulturális miliőben élő alkotó számára. A trianoni béke és a II. világháború által okozott trauma is közrejátszhatott abban, hogy ezen a területen honosodott meg az a művészeti hagyomány, amelyet a gyulai Kohán György és Koszta Rozália fémjelez. Ebből a tradícióból táplálkozik és ezt fejleszti tovább a battonyai származású Oroján István és a Budapesten született Mészáros Gabriella, korunk két legtehetségesebb és legismertebb román származású képzőművésze. Néhány éve egyre gyakrabban rendez kiállítást a méhkeréki születésű, Eleken élő akvarellfestő Petruzsán György, a Gyuláról elszármazott Kunszentmártonban élő Prekup János és az igen tehetséges, főiskolai tanulmányait végző Csobai Elena. A gyulai Szántó Stella a képző- és díszítőművészet több területén ért el figyelemre méltó eredményt, mint keramikus vált azonban igazán ismertté. Említést érdemel továbbá a Gyulán élő Puj Tivadar, aki plasztikáival vonta magára a figyelmet. A film- és színházművészeti tanulmányokat folytatott Ruzsa János fotóművészként szerzett érdemeket. Ugyancsak e művészeti ágban bontogatja szárnyait a méhkeréki Gurzó László.
A mai Magyarországon élő románságnak a XIX. század második felétől számos folyóirata volt, különösen Budapesten. Színvonalukat és a románság életében betöltött szerepüket jelzi az a körülmény is, hogy a pesti, Iosif Vulcan által 1865-ben elindított Familia című folyóiratban debütált (1866) a románok legismertebb nemzeti költője, Mihai Eminescu. A nagy román költő ugyancsak a Budapesten megjelenő, Alexandru Román által szerkesztett Federatiunea-ban jelenteti meg első politikai írásait 1870-ben. Ezek a folyóiratok és az ugyancsak Pesten megjelenő Concordia (1861-1870). Aurora Romána (1863-1865) teremtették meg a hazai román kulturális és irodalmi élet alapját és szolgáltak modellként az utódok számára.
Ezt a gazdag hagyományt vallja magáénak és folytatja a II. világháború utáni románság a Libertatea Noastrá (1950), Vocea Tineretului (1953), Foaia Noastrá (1956) újságok, az 1951 óta megszakítás nélkül megjelenő Calendarul Nostru, 1992 óta Calendarul románesc jelenleg pedig a Foaia románeascá című hetilappal és más szakmai folyóiratok megjelentetésével (Izvorul. Lumina). Az alkotó értelmiség számára ezek kínálnak publikálási és megnyilvánulási lehetőséget.
A hazai románság társadalmi helyzetével, sajátos történelmi körülményeivel és minden bizonnyal nemzeti tudatával függ össze, hogy az önszerveződési készség igen későn jelentkezik. Létszámánál fogva párt(ok) alakítására eleve nem gondolhatott. Hagyományos önszerveződési formája nem elsősorban politikai, hanem kulturális jellegű volt. A művelődési- és olvasókörök, dal- és nőegyletek, alapítványok, műkedvelő színtársulatok jelentették a románság számára az identitás megőrzésének kereteit. Ezek száma a két világháború között erősen megcsappant. Azt követően pedig, politikai okok miatt, a helyi közösségek teljesen elsorvadtak. A II. világháború után lényegében a korábbi egyesületek szerepét az amatőr hagyományőrző csoportok vették át. A politikai érdekeket is képviselő struktúra nem alakulhatott ki, azt a nemzetiségenként megalakított országos szövetség helyettesítette. 1991 után, a Magyarországi Románok Szövetségének szorgalmazásával alakultak meg érdekképviseleti jelleggel a helyi és szakmai egyesületek (Battonya. Puszta-Ottlaka.
Elek. Kétegyháza. Gyula. Méhkerék. Magvarcsanád, Szeged, Budapest, Körösszegapáti. Bedő. Létavértes, illetve országos jelleggel a Magyarországi Román Pedagógusok Társasága és a Magyarországi Román Kutatók és Alkotok Közössége).
A Nemzeti és Etnikai Kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. számú törvény értelmében az 1994. évi helyi választások alkalmával 11 román helyi kisebbségi önkormányzat alakult. (Battonya, PusztaOttlaka, Elek, Kétegyháza, Gyula, Békéscsaba, Köröszakál, Körösszegapáti, Bedő, Magyarcsanád, Méhkerék). Ezek közül Méhkeréken hozták létre az egyetlen román települési önkormányzatot. Ezek alakították meg 1995. márciusában Gyulán a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatát. Az 1995. évi helyi pótválasztásokon Szegeden is alakult tizenegyedikként román helyi kisebbségi önkormányzat.
Samuil Micu-Clain (Szád, 1745. IX. 7. - Buda, 1806. V. 3.): történész, nyelvész, görög katolikus egyházi író, tanár. Tanulmányait Balázsfalván és Bécsben végezte, ahol filozófiát és teológiát tanult. Balázsfalván matematikát, etikát, filozófiát és teológiát tanított, majd 1780-ban ismét Bécsbe ment, s a Pazmaneum tanulmányi főnöke volt hat éven át. Balázsfalvára való visszatérése után élete folytonos hányattatás. 18041806 között a budai Egyetemi Nyomdában román nyelven kiadott cirill betűs könyveknek a lektora és korrektora. A tabáni templom kápolnájában temették el. Mint az úgynevezett Erdélyi Iskola kiemelkedő képviselője jelentős szerepet játszott az erdélyi és magyarországi románság nemzeti tudatának élesztésében, erősítésében.
Több mint 60 mű szerzője. Gh. Sincai közreműködésével 1780-ban megírja latin nyelven az első román nyelvtant: „Elementa linguae daco-romanae sive valachiae"(A dákoromán vagy valah nyelv elemei). A nyelv szerkezetének leírása mellett e munkájában fejti ki az etimologikus írásmóddal kapcsolatos felfogását, a román nyelv és nép római eredetéről és a nyelv visszalatinosításának szükségességéről. O az első román nyelvész, aki következetesen ragaszkodott a latin ábécé alkalmazásához. Ismertebb művei még: „Istoria, lucrurile si intimplárile románilor" (A románok története, tényei és eseményei, 1806), „Lexiconul de la Buda" (A budai szótár. 1825). Gondolkodására nagy hatással voltak a felvilágosodás eszméi.
Gheorglte Sincai (Mezősámsond, 1754. II. 28. - Szinnye, 1816. XI. 2.): román történész, nyelvész, író. Családja nemesi címet kapott. Tanulmányait Mezősámsondon, az unitáriusoknál, 1766-tól Marosvásárhelyen a reformátusoknál, 1768-tól Kolozsvárott, a jezsuitáknál, 1772-től Besztercén, a piaristáknál végezte. Miután Balázsfalván a szerzetesrend tagja lett, 1774-ben Rómába megy, ahol a De Propaganda Fide intézetben tanul és nagy szorgalommal gyűjti az adatokat későbbi műveihez. 1779-ben doktorált filozófiából és teológiából. Azt követően egy évet Bécsben tartózkodik, ahol megismeri S. Micu-Claint. 1781-től a balázsfalvi román gimnázium tanára, 1784-től az erdélyi román unitus iskolák felügyelője. Nagy szerepe volt az iskolák jozefinista felfogás szerinti megreformálásában, ilyen szellemiségű tantervek és tankönyvek írásában. Tanfelügyelőként kb. 300 román iskolát létesített Erdélyben. Ő is, mint az Erdélyi Iskola többi tagja, konfliktusba került a konzervativizmusáról híres Ion Bob görög katolikus püspökkel, ezért elveszti állását és 1794-ben egy ideig fogva tartják. A Celgén élő Vass Dániel gyermekeinek nevelője lett, ahol jószágigazgatói teendőket is ellátott. Itt fejezte be főművét, amit azonban a cenzúra miatt nem tudott megjelentetni „Hronica románilor si a mai multor neamuri"AA románok és más népek krónikája). 1803-ban Nagyváradra, majd Budára, az Egyetemi Nyomdába került, S. Micu-Clain mellé, könyvkorrektornak. Itt sikerült művének néhány részletét megjelentetni az 1808. és 1809. évi Budai Kalendáriumban. Műve csak halála után, 1856-ban jelent meg Iasiban 3 kötetben. Ez a munka 84-től 1739-ig ismerteti a románok történetét. Nyelvészként ő is a román nyelv latin eredetének bizonyítására, az etimologizáló ortográfia és a nyelvtani szakkifejezések modernizálására teszi a hangsúlyt. Az Erdélyi Iskola legjelentősebb képviselője.
Petru Maior (Mezőkapos vagy Marosvásárhely, 1760. vagy 1761. - Buda, 1827. II. 14.): történész, nyelvész. Erdélyi nemes családból származott, apja görög katolikus esperes volt. Filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott Balázsfalván, Rómában és Bécsben, Gh. Sincai társaságában. 1780-tól a balázsfalvi középiskolában logikát és teológiát tanított, majd kénytelen volt kilépni a szerzetesi rendből. Papként és tanárként dolgozott 1809-ig, amikor Budára megy ő is könyvrevizornak, ahol 12 évet tölt a budai Egyetemi Nyomdánál. Buda és Pest az Erdélyi Iskola képviselőinek tevékenysége révén válik a román kultúra egyik központjává ebben a korszakban.
Fő művei: „Istoria pentru inceputul románilor in Dachia" (Buda, 1812). A S. Micu-Clain által megkezdett és Teodorovics és Teodori által befejezett „Lexiconul de la Buda" (Buda, 1825) c. szótár egyik legjelentősebb kidolgozója, amellyel a román szavak latin eredetét próbálták, nem kevés túlzással, bizonyítani. A szótár befejező részében a román kontinuitást igyekszik történeti és nyelvészeti érvekkel igazolni. Egyik túlzása, hogy a románok a rómaiak közvetlen leszármazottai.
Moise Nicoara (Gyula, 1784. XII. 4. - Bukarest, 1861. X. I.) Iskoláit Gyulán, Nagyváradon, Aradon, Pozsonyban és Bécsben végezte. A kor egyik legképzettebb magyarországi román értelmiségije, aki elvégezte a lehetséges legmagasabb fokú („akadémiai") tanulmányokat. Műveltsége révén és a románság érdekeinek odaadó képviselőjeként szerzett magának hírnevet. Kitűnő felkészültségének köszönheti, hogy I. Ferenc osztrák császár felfigyelt rá és megbízta Ferdinánd főherceg román nyelvi instruálásával. E kapcsolatokat igyekszik felhasználni, amikor megkezdi harcát a románság vallási függetlenségének kivívásáért és kulturális felemeléséért. Életét e két célnak szentelte, mivel meggyőződésévé vált, hogy a románság nemzeti jövője csak a szerb egyházból való kiválása, önállóságának elnyerése és saját kulturális és oktatási intézményeinek megteremtése révén biztosítható. A harc során konfliktusba került mind a szerb egyházi vezetéssel és a helyi hatóságokkal, mind a bécsi udvarral, amelytől várta a románság követelésének teljesítését. Számos kudarca ellenére, tevékenysége nem volt hiábavaló. A románság nagyrészt neki köszönheti az aradi tanítóképző (1812) és a teológiai intézet (1822) létesítését, valamint azt, hogy 1829-ben Nestor Ioanovici személyében végre román püspököt kap. 1825-ben Bukarestbe megy, ahonnan nem tér többé vissza.
Emanuil Gozsdu (Nagyvárad, 1802. II. 2. - Pest, 1870. II. 3.): ügyvéd, legfőbb ítélőszéki bíró, parlamenti képviselő, kereskedő. A Gozsdu-család a macedóniai (ma albániai) Moscopolis városból menekült a törökveszedelem elől az 1769-1788 körüli években előbb Lengyelországba, majd Magyarországon telepedett le számos más görög és macedoromán kereskedővel együtt. A család Miskolcon ahol a későbbi magyarországi és erdélyi román ortodox egyház érseke, Andrei Saguna is született. A Gozsdu-család nevezetesebb tagjai: az elmagyarosodott Elek (hírlapíró, író, főügyész) és a románságát megőrző Emanuil (Manó).Családja Nagyváradra került, így románságának megőrzése nem jelentett különösebb nehézséget. Tanulmányait a nagyváradi román iskolában kezdte, majd a helyi katolikus gimnáziumban és a jogi akadémián, 1821-ben
Pozsonyban folytatja és Pesten fejezte be 1823-ban, amikor a királyi tábla jegyzőjévé avatják. Egy évvel később ügyvédi oklevelet szerzett.
Emanuil Gozsdu kettős kötődésű és identitású, kiemelkedő és meghatározó egyénisége a kor magyar és román politikai és kulturális életének egyaránt. Meggyőződéssel vallotta, hogy a két népnek „egymással van dicső jövendőjük, egymással szemközt mindkettőjüknek veszniök kell". A Révai Nagy Lexikon szerint „Román nemzetiségű létére buzgó magyar volt s mint ügyvéd 1826-ban ő volt az első, aki a pesti és budai tanácsokhoz magyar keresetleveleket adott be (a latin nyelvűek helyett - P.Gy.), ő vívta ki azt is, hogy a pesti görögkeleti román egyház könyveit magyarul írják. (NRL, 1991, 658). Vitkovics Mihály köztiszteletben álló szerb ügyvéd és költő házában ismerkedett meg a reformkor nagy magyar íróival (Kazinczy Ferenc, Virág Benedek, Berzsenyi Dániel stbj, s az itt szerzett élmények hatására szegődött a Múzsák szolgálatába.
Néhány magyar nyelven írott verse a „Szépliteratúrai Aiándék"-fraw jelent meg (1826). Jóval jelentősebb azonban a románság érdekében kifejtett tevékenysége, hiszen mint hírneves ügyvéd, Krassó megyei főispán, a főrendi ház jegyzője jó kapcsolatokat tudott kiépíteni a befolyásos magyar körökkel, amelyeket a románság érdekébe állított. A románok történetébe elsősorban a kultúra fejlesztését és terejesztését célzó erőfeszítései révén írta be nevét, nagylelkű mecénási tevékenységét pedig a románok mindmáig igen nagyra értékelik. Az ő anyagi támogatásával jelent meg Budán az első román folyóirat „Biblioteca românească" címmel (Zaharia Carcalechi szerkesztésében), a Ştefan P. Negoie pesti román tanító által kiadott „Calendarul Românesc " (1830) évkönyv és Diaconovici Iuga „ Viaţa lui Cristos" című munkája. A halála előtt néhány hónappal készített végrendelete alapján (1869. november 4.) létrehozott Gozsdu-alapítvány segítségével végezte tanulmányait számos hazai román értelmiségi."
Eftimie Murgu (Rudaria, 1805. XII. 28. - Buda, 1870. V. 12.): politikus, történész, filozófiatanár, ügyvéd, országgyűlési képviselő. Alsó fokú tanulmányait Karánsebesen végezte. Filozófiai és jogi tanulmányokat Szegeden és Pesten végzett. Doktori címet Pesten, nemzetközi jogból szerez 1834-ben. Még abban az évben Iaşiban filozófiát, 1836-1840 között Bukarestben logikát és római jogot tanít. 1840-ben egy, a '48-as forradalom jegyében szervezett összeesküvésben való részvétel miatt kiutasítják Havasalföldről. 1843-1845 között Lúgoson tartózkodik és elsősorban a román ortodox egyháznak a szerb fennhatóság alóli kivonásáért küzd. Ezzel van összefüggésben az 1845 márciusában történő letartóztatása és 4 évi börtönbüntetésre ítélik. 1848. április elején szabadul a többi forradalmárral együtt. Lúgos és körzetének választókerületében képviselővé választják. A magyar-román együttműködés híve. 1849-ben együtt tart a kormánnyal Debrecenbe, majd Szegedre, ahol július 28-án elfogadják a nemzetiségi törvényt. Avram Iancu és a magyarok közötti közvetítési kísérlete nem jár sikerrel. A szabadságharc leverése után halálra ítélik, amit négy évi börtönbüntetésre változtatnak. 1853-ban szabadul, 1861-ben ismét országgyűlési képviselővé választják. Utolsó éveiben visszavonultan élt Vácott és Budán. Hamvait 1932-ben szállították a Kerepesi temetőből Lúgosra. Szobrot emeltek neki Temesváron.
Alexandru Roman (Kisősi, 1826. XI. 26. - Szászsebes, 1897. IX. 27.): egyetemi tanár, publicista, országgyűlési képviselő. Iskoláit Belényesen, Nagyváradon, egyetemi tanulmányait Bécsben végezte. 1849ben a belényesi görög katolikus gimnázium, majd a nagyváradi jogiakadémia román tanára. Több évet töltött Pesten, ahol előbb a magyar kormány fordítója és fogalmazója, majd 1863-tól a pesti egyetemen alapított román tanszék tanára és vezetője 1897-ben bekövetkezett haláláig. 1866-1887 között országgyűlési képviselő. 1866-ban lett a Román Akadémia tagja. A Timotei Cipariu által képviselt latinizáló iskola híveként elsősorban nyelvészettel foglalkozott. 1864-ben a „Román helyesírás" címmel tanulmányt jelentetett meg a ..Concordia'''' c. pesti folyóiratban. 1868-1876-ig a „Federaţiunea" kiadója és szerkesztője, amelyben számos politikai cikket publikált. A hazai románság nemzeti mozgalmának meghatározó egyénisége. A fiatal Mihai Eminescu gondolkodására is nagy hatással volt.
Justin Popfiu (Dizsér, 1841. X. 23. - Létavértes 1882. III. 27.): magyarországi román görög katolikus pap, kétnyelvű vers és prózaíró, lapszerkesztő, tanár. Iskoláit Nagybányán, Nagykárolyban, Nagyváradon végezte. Mint gimnáziumi tanuló szerkeszti az Deşteaptă-te, române (Ébredj, román) és a Muza crişeană (Körösi Múzsa) c. lapokat. 1860-1864 között a bécsi Szent Barbara Kollégium hallgatója. 1863. november l-jén pappá szentelik, majd a nagyváradi premontrei gimnázium román tanára, a helyi román olvasókör vezetője. 1868-ban megjelenteti a Amvonul (Szószék) c. egyházi folyóiratot. Vallási tárgyú cikkeit, verseit a „Concordia" (1862-1863), az „Aurora romána" (1863), a „Familia" (1863, 1866-1871), a „Sionul românesc" (1866) c. folyóiratok közli. 1880-ban lett a nagylétai görög katolikus egyházközség esperese. Fő müve: Poezie şi proză (Vers és próza). Nagyvárad, 1870. Verseit vallásos, nemzeti és hazafias érzés hatja át.
Iosif Vulcan (Pusztahollód, 1841. III. 31. - Nagyvárad, 1907. IX. 8.): publicista, lapszerkesztő, író, műfordító, irodalomszervező. Apja, Nicolae Vulcan Pusztahollódon, Nagylétán és Nagyváradon volt görög katolikus pap. Anyja, Irinyi Viktória, a '48-as hagyományokkal rendelkező Irinyi (Irimie) család tagja. Gyermekéveit Nagylétán töltötte. Tanulmányait a helyi román iskolában, majd a nagyváradi premontrei gimnáziumban folytatta. Jogi tanulmányokat végzett Pesten (1859-1863), ahol egyben a helyi román lapok munkatársa („Concordia", „Aurora română", „Umoristul", „Şezătoarea"). 1865-ben jelenteti meg Pesten a „Familia" c. folyóiratát, amelyet (1880-tól Nagyváradon) haláláig szerkesztett. E folyóirat közli 1866. március 9-én a románok legnagyobb költőjének De-as avea... c. versét, amellyel Vulcan elindítja költői pályáján és az Eminovici nevet Eminescuxa változtatja. Magyar nyelven is publikált, főleg a román népköltészetet és Vasile Alecsandri verseit népszerűsítette a hazai magyar lapokban. E tevékenységéért a Kisfaludy Társaság 1871-ben tagjai sorába fogadta. 38 éves korában a Román Akadémia tagjává választják. Vulcan egyszerre tudott ,jó magyar polgár" és a románság érdekeinek odaadó képviselője lenni. Legismertebb művei: Poezii (Versek. Pest, 1866), Panteonul román (A román panteon. Pest, 1869) Novele (Novellák I-III., Pest, 1872-1874), Ranele naţiunii (A nemzet sebei. I-III., Pest, 1876). Számos színműve közül a Ştefan Vodă cel Tînăr (A fiatal István vajda. Nagyvárad, 1893) a legértékesebb. Évtizedeken át harcolt egy román színház felállításáért Brassó székhellyel. Ezzel a céllal hozta létre 1869-ban a Román Színházi Alap Társaságot. David Voniga (Gyula, 1867. IX. 8. - Gyüreg, 1933. VI. 2. ): költő, újságíró, ortodox pap. Tanulmányait Gyulán, Belényesen, Budapesten és Aradon végezte. Az 1900-as évekig a legnagyobb figyelmet az újságírásnak szentelt. 1892-ben a Gazeta Economului címmel Világoson lapot ad ki. 1893-ban jelenik meg egyetlen verseskötete, Dor şi jale (Vágy és bánat) címmel. 1894-ben újabb lapot ad ki Gyulán, ezúttal „Lumina" címmel. Ebben elsősorban az oktatással és neveléssel, valamint a vallási élettel foglalkozó cikkek kaptak helyet. A román értelmiségi rétegnek szánt, kéthetenként megjelenő lap azonban nem volt hosszú életű, 12 szám után kellő érdeklődés hiányában kénytelen beszüntetni nemzeti szellemű „népnevelő" tevékenységét. 1896-ban már a temesvári Dreptatea és Foaia de duminică szerkesztősége, később a Tibuna Poporului, a Controla, a Revista Preoţilor, a Banatul, Luminătorul, a Nădejdea, a Biserica şi Şcoala c. lapok munkatársa. 1900-ban a papi pályát választja és a Temesvár melletti Gyüregen telepszik le. Számos tudományos mű és tankönyv szerzője. Gyüregen halt meg 1933-ban.
Kohán György (Gyulavári, 1910. II. 22. - 1966. XII. 16.): festő, Kossuth-díjas (1966), Munkácsy-díjas (1960, 1964). A Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd 1931-ben Párizsban folytatta tanulmányait. 1930-ban rendezte első önálló kiállítását, majd 1939-ben a Tamás Galériában, 1943-ban a Műbarát-nál, 1946-ban Hódmezővásárhelyen, Gyulán, 1948-ban a Képzőművészek Szabad Szakszervezetében, 1956-ban Gyulán, 1959-ben a Műcsarnokban, Hódmezővásárhelyen, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában gyűjteményes retrospektív kiállításon mutatta be műveit. 1959-ben a VI. vásárhelyi őszi tárlaton Tornyai-plakettel tüntették ki. 1966. december 16-án halt meg Gyulán. A román ortodox temetőben helyzeték örök nyugalomra. Művészi hagyatékát, mintegy 600 nagyméretű olaj-, illetve viasztempera technikával készült képét és közel 3000 grafikát Gyula városának adományozta. Műveit a gyulai Kohán Képtárban őrzik.
Pogány 0. Gábor művészettörténész írta róla: „Kohán György életmüve a nemzeti kultúra erejétől kap igazolást. Minél közismertebbé lesz képeinek értéke, művészi intéseinek zengő tanulsága, messiási lényének korszakos jelentőségű szolgálata, annál kétségtelenebbé válik a művészet társadalmi nélkülözhetetlensége, az alkotómunka közösségi érdeme. Kohán György hírnevének növekedéséhez, művészete hatókörének terjedéséhez senki egyéni érdeke nem fűződik, az ő halhatatlanságáról csak a tömegek gondjaira figyelőknek, a közérdeket vállalóknak lehet haszna, azoknak, akik az igazságot megvalósulva szeretnék látni a földön, az emberi lelket szárnyalóvá tenni mindenfajta fenyegetettség, szorongatottság ellenére... Kohán György a szókimondó mesterek közé tartozott, nem kertelt, nem alakoskodott, még rosszul értelmezett szánalomból sem enyhít eteti tragikus közlendőin, ám féktelen jókedvét sem volt hajlandó jól nevelt mérsékletre korlátozni. Őszintén vallott a valóság feszültséget kiváltó szélsőségeiről, termelési erőkről odakint s az ösztönökről idebent. Szívósan állta a sarat, bár tudta, hogy boldogabb lehetne, ha nem venné olyan komolyan a hivatását, s ha mint festő megelégednék a mesterségbeli dolgok vizsgálatával. Percig se habozott azonban a művész „szakmai" kötelességeit kiterjeszteni a kor, az emberiség - mind ez ideig felelet nélkül maradt - nehéz kérdéseinek megválaszolására. Igaz, válaszai nem szívderítőek, de mert etikailag rendíthetetlenségre nevelnek, végső soron igencsak biztatóak." Kohán erőteljes, monumentális hatású képeket festett (Sirató, 1942; Kabát. 1942; Asszonyok-korok. 1949; Pávás asszony. 1965). A képzőművészet, mint az úgynevezett alföldi festészet, lényegében a vásárhelyi iskola kiemelkedő képviselőjeként tartja számon.
Halálának 25. évfordulóján Kohán György művészetének egyik legjobb ismerője, Supka Magdolna a következőképpen idézi fel a gyulai művész munkásságát: „Alighanem kevés életmű léphet majd a Kohánéhoz hasonló fajsúlyú poggyásszal a jövő évezred értékvizsgálói elé, mert bár e mester halála óta fokozatosan felnyíltak a művészet haladását gátló sorompók, szabad utat engedve az Európához felzárkózni kívánó avantgárd törekvéseknek, ezek bárminemű újításai nem érintik a kohcini stílus modernségét, mivel ő a legköznapibb, olykor banális témákat és motívumokat is a költészet síkjára emeli, s ezzel a formanyelvét is eleve kivonja az egymást váltó irányzatok mércéje alól. Élénken idéződik emlékezetembe ennek kapcsán egy jelenet Kohán György 1965. évi - első, egyben utolsó gyűjteményes - kiállításáról, amelyik még életében nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. Itt, az „alföldiként" ismert olajfestmény-stílusától eltérően, 11 teremben kizárólag a viasztempera technikájú képei voltak láthatók, s ezeken a cézanne-i kubizmustól, annak stiláris utódjain át, jutott el Kohán a tér és a síkidomok analízisében a formabontás s az absztraháló sommázás végső fázisáig. Ezt az eladdig ismeretlen koháni utat látva, kérdezte a mestertől egyik elámult ifjabb kollégája: - És most? Most hogyan tovább?! - Természetesen a tartalom irányába! - felelte Kohán."
Koszta Rozália: (Gyula, 1925. 11. 21. - 1994. X. 8.): Gyermekkorát Gyulaváriban töltötte. Tanulmányait Gyulán végezte, s többek között Dezső József festő tanítványa volt, aki tehetségét felfedezte, s egyengette útját a művészi pályán. Anyagi okok miatt a háború évei alatt nem folytathatta tanulmányait, ezért a gépírás elsajátítása után a helyi gyógypedagógia iskolában vállalt munkát. 1948-tól a budapesti Derkovits Kollégium lakója, ahol rajzot tanul és a szakérettségire készül. 1949. szeptemberében kezdi meg felsőfokú képzőművészeti tanulmányait, amelyeket 1950-től a leningrádi Repin Intézetben folytat, s itt szerez diplomát egy, a földosztásról készített nagyméretű tablóval. Szülővárosában, Gyulán telepedett le, s élte le életét. Az 1994ben elhunyt festőnő hagyatéka több száz festmény, rajz, tanulmány, akvarell, grafika. A 60-80-as évek alföldi festőire jellemző figuratív, realisztikus és impresszionista ábrázolási eszközök jellemzik műalkotásait. Élményvilága a szülőföld természeti szépsége, jellegzetes vonásai, a földművelők, a hozzátartozók élete, a tanyák világa, Gyula régi, szűk utcái, kárpátaljai és bolognai élményei, a cigányság tarka világa. Több képet szentelt Kohán György emlékének. Színei igen változatosak. A 70-as évekig elsősorban a melegebb, okker, a piros, a barna, később a kék, a zöld, a lila, pályájának utolsó korszakában a sötétzöld és a sötétkék szín dominált. Vonalvezetése feszes, már-már merev, ami portréit katonásan kimértté teszi.
Lucián Magdu (Battonya, 1937. - Budapest, 1968. V. 22.): orvos, költő, filmrendező. Tanulmányait a battonyai, a gyulai román általános iskolában és gimnáziumban, a szegedi orvostudományi egyetemen, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti főiskolán végezte. Első román nyelven írott verseit a gimnáziumi tanulmányok alatt jelentette meg a Libertatea noastra című lap irodalmi mellékletében (Vocea tineretului). Egyetemi évei alatt a szegedi élmények hatására fedezi fel igazi énjét. Ez a felfedezés egyszerre ösztönző és kétségbeejtő. Az identitás keresésének terheit csak növelik a kényszerű pályaválasztásból fakadó nehézségek. Az identitáskeresés gyötrő szépsége és az önmegvalósítás dilemmái képezik a szegedi folyóiratokban megjelenő immár magyar nyelvű modern verselésű költeményeinek témáit. Versei jelentek meg a Híd az Éren át c. kötetben (1978.). Versei 1991-ben Confesiuni címen Constantin Olariu fordításában jelentek meg Budapesten a Dunárea kiadónál. Az orvosi diploma megszerzése után a filmrendezés felé fordult. Több sikeres film (Távolodó, 1966., Gyökerek. 1967. stb.) elkészítése után úgy tűnt teljesül élete nagy álma. ígéretes írói és művészi pályája azonban korai halála (1968) miatt torzó maradt.
Ilié Ivünus (Alamor, 1913. 11. 23. -): író, műfordító, újságíró. A Nagyszeben környéki kis faluból a II. világháború idején telepedett le Magyarországon, miután tizenkét éves korában arra kényszerül, hogy elhagyva a szülői házat maga keresse meg kenyerét. Temesvárott kárpitosként dolgozik, majd több romániai városban is megfordul, de „otthonra" Magyarországon lel, ahol felnőtt fejjel végzi el (1951-1953 között) főiskolai tanulmányait. 1953-tól Gyulán román tanár és újságíró 1973-ig, amikor nyugállományba vonul és Egerbocsra költözik, ahol ma is él. Első novelláskötete 1938-ban Nagyszebenben jelent meg Ulitapustiului (Út a semmibe) címmel. Verseit, elbeszéléseit hazai román kiadványokban jelenteti meg. Magyarországon 1977-ben adták ki első verses kötetét, a Vioara cu cinci strune (Öthúrú hegedű) címmel. Azt követi a Dincolo de orizont (Túl a láthatáron) c. novellagyűjteménye. Megjelent még Lumea viselor ("Almok világa, 1991.) és Elindultam szép Erdélyből (1992) c. memoárkötete. Ivánus a klasszikus és jelenkori magyar irodalom szorgalmas fordítója, ezzel is hangsúlyozva „ars poetica"-jának lényegét: a két egymásra utalt nép együttélése, megértése.
Lucia Borza (Kétegyháza, 1928. - ): tanár, újságíró, folklórgyüjtő, tankönyvszerkesztő. Tanulmányait Szegeden, Békéscsabán, majd 1947-től a pesti egyetem bölcsészettudományi karán végezte. 1951-57. között a gyulai Nicolae Bálcescu Román Gimnáziumban román és magyar nyelvet tanít. 1957-1978. között a budapesti Tankönyvkiadó nemzetiségi szerkesztőségében dolgozik a román nyelvű tankönyvek szerkesztőjeként. Nevéhez számos fejlesztési program kidolgozása és tankönyv, nyelvkönyv írása kötődik. Még a Gyulán töltött évek alatt kezd rendszeresen publikálni a Libertatea Noastra, majd a Foaia Noastra és a Noi című hetilapokban verseket, kultúrtörténeti cikkeket és olyan népi alkotásokat, amelyeket szülőfalujában, Kétegyházán gyűjtött. Borza Lucia nemcsak folklórgyűjtő, hanem tudományos igényű feldolgozásai és adaptációi is említésre méltóak. Ezekben az években kezd gyermekverseket írni. Ez annál is figyelemre méltóbb, mert a magyarországi románság egyetlen gyermekverseket író költője. Ezzel párhuzamosan az Izvorul című néprajzi folyóiratban meséket, mondókákat és egyéb néphagyományokat közöl. Megjelent kötetei: a gyermekeknek szánt Marunte márgáritare (Apró gyöngyszemek, 1986), Flori tirzii (Kései virágok, 1987. II. bővített kiadás 1997.) versek és a Jerebetu (Motring, 1988.) című kétegyházi szokásgyüjtemény. Mint költő a hagyományos forma- és érzésvilágot tükröző verseket ír.
Stefan Oroian (Battonya, 1947. II. 19. -): tanár, lapszerkesztő, festőművész. Tanulmányait Battonyán, Gyulán és a szegedi tanárképző főiskolán végezte. Életének meghatározó szakaszát jelentik a főiskolán töltött évei (1965-1969) során szerzett művészi élmények, a város szellemisége és mindenekelőtt a főiskola rajz tanszékén dolgozó Winkler László festőművész, akit mesterének tart, és más, a modern'piktúra olyan kiváló képviselői, mint Fischer Ernő. Már első rajzain, figyelemre méltó könyvillusztrációin és az első jelentősebb alkotásain a nonfiguratív, absztrakt, különösen a konstruktivista irányzat jellegzetes vonásai fedezhetők fel. Festményei mindmáig ennek az irányzatnak a szín és formavilágát testesítik meg. Jelentősebb kiállításai: Szeged (1968), Gyula (1989), Békéscsaba (1993), Arad (1990), Nagyvárad (1994), Bukarest (1994), Budapest (1995), Zürich (1995), Dizingen (1995), Brassó (1996), Budapest (1997). A Magyar Alkotók Országos Szövetségének tagja, amelynek díját 1995-ben a békéscsabai kiállítás alkalmával nyerte el. Mint a NOI Lapés Könyvkiadó megbízott igazgatója 1990-től számos hazai román könyv művészi-technikai szerkesztését látta el.
Mészáros Gabriella (Budapest, 1959. március 22. -): festő és grafikus. Általános iskolai tanulmányait követően a bukaresti magyar nyelvű középiskolában tanult, majd az érettségit is ott szerezte meg. 1977-ben nyert felvételt a Nicolae Grigorescu Képző- és Iparművészeti Főiskolára. Mint festő és grafikus kapott diplomát. 1980-ban volt első kiállítása a bukaresti Petőfi Sándor kultúrházban. 1981-ben tért vissza Budapestre, ugyanettől az évtől tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Az 1980-as években négyéves Szőnyi ösztöndíjat kapott. 1986-ban a kubai Művészeti Alap meghívta egy nemzetközi biennáléra, ahol felkérték egy freskó elkészítésére, mely a Topes de Collantes szanatórium bejárati falán található. Eddig 10 önálló kiállítása volt. Csoportos hazai és nemzetközi kiállításainak száma: 32. Müveit mind Magyarországon, mind külföldön értékesíti. 1992-ben Miamiban rendezett sikeres tárlatot, melynek pozitív sajtóvisszhangja volt. Mészáros Gabriella keresi az új kifejezési módokat, a belső egyéni impressziók megnyilvánulási módjait. Müvei grafikai rajzok (színes, vegyes technika), melyekben erősen dominál egyéni stílusa. Több verseskötetet, tankönyvet illusztrált. Munkáit többek között az Élet- és Irodalom, a Majgyar Hírlap hasábjain találhatjuk meg. Szerepel a magyarországi román alkotók művészeti albumában. Állandó és egyedi illusztrátora a Miamiban kiadott spanyol nyelvű napilapnak.
Maria Berényi (Méhkerék, 1959. -): költő, kutató, kutatóintézeti igazgató. Tanulmányait Méhkeréken és Gyulán végezte. A középiskolai tanulmányok befejezése után az ELTE Bölcsészettudományi Kar románnépművelés szakos hallgatója lett, ahol 1983-ban szerzett tanári képesítést. Egyetemi évei alatt számos cikket publikált a hazai románság kultúra történetéről, amelynek egyik legaktívabb kutatója, jó ismerője. Első önálló verseskötete az Autodefinire (Önmeghatározás) címet kapta, amely a klasszikus verselési fonnák mellőzésével magán viseli mind a kisebbségben élők identitáskeresésének, mind a vidékről nagyvárosba került értelmiségi vívódásának, töprengésének sajátos vonásait. Látszólag kötetlen, de egyébként fegyelmezett, nem egyszer szófukar, dacosan sorjázó verssorokba szedi gondolat- és érzésvilágát. Második verseskötete már kétnyelvű Fárá tithi (Cím nélkül. 1989), ami pontos tükörképe énjének, s az őt körülbástyázó miliőnek, olyan világé, amelyet csak a soknemzetiségű Kárpát-medence tudott évszázadokon át kialakítani. E világ sajátja néha a „saját nyelvünk" csődje is, ahogy egyik versében kiáltja világgá a költő. Számos cikk, tanulmány önálló kultúrtörténeti kötet fémjelzi Berényi Mária eddigi munkásságát, aki 1993-tól a Magyarországi Románok Kutatóintézetének igazgatója.
| |