| |
A magyarországi románok néprajzának tematikus kutatása az 1960-as években kezdődött Eredményeként folyamatosan jelentek meg rövidebb írások, hosszabb lélegzetű tanulmányok és önálló kötetek a hazai román népi kultúra területeiről. Domokos Sámuel: Vasile Gurzáu magyar és román nyelvű meséi (Budapest, 1968), megjelenését követően a hazai románok felfedezték hagyományaik gazdagságát, s ezek gyűjtésének, feldolgozásának, valamint megjelentetésének szükségszerűségét. Ennek első példája volt Hocopán Sándor több mint ezer szólást és közmondást tartalmazó kétnyelvű kötete: Proverbe si zicátori din Micherechi (Méhkeréki szólások és közmondások, Gyula, 1974), majd ezt követte több román mesemondó mesekincsének megjelenése (Hocopán Sándor: Povestile lui Mihai Purdi, Budapesta, 1977.; Floria, Povestile lui Teodor Simonca, (Békéscsaba, 1981.); ímpáratu Rosu si Impőratu Alb, (Budapesta, 1982.); Világ szépe és világ gyönyörűje, Magyarországi román népmesék, Budapest, 1982./ Ebben az időszakban jelent meg a Floricele című rigmusgyüjtemény, (Virágok, Gyula, 1975), majd az Izvorul című néprajzi füzetsorozat, melynek lapjain a néprajz legkülönbözőbb területeiről találhatunk anyanyelven publikált írásokat, adatközléseket.
A néprajzi kutatás fontos állomása volt az 1975-ös év, amikor megjelent egy új néprajzi sorozat első kötete Din traditiile populäre ale románilor din Ungaria (A magyarországi románok hagyományaiból) címmel. Az eddig megjelent tíz kötetben a népszokások, a népköltészet, a hitvilág és a népmesék feldolgozásai kaptak helyet.
Az 1980-as évektől kezdve már több önálló néprajzi kiadvány jelent meg. Ezek egyike Hocopán Sándor főként népszokásokat feldolgozó magyar nyelven megjelent kötete. (Hocopán Sándor: A magyarországi románok folklórjáról, Budapest, 1986). Borza Lucia a kétegyházi folklórkincs legszebb meséit, szólásait, közmondásait, gyermekmondókáit, Kozma Éva pedig a népdalok és kolindák egy részét gyűjtötte össze önálló kötetben (Borza Lucia: Jerebetu, Din folclorul chitigházean, Budapesta, 1988.; Kozma Eva: Cintece populäre románesti din Ungaria, Budapesta, 1987.) Domokos Sámuel közzétette a méhkeréki Száva Tivadar halottbúcsúztató énekeit (Domokos Sámuel: Horele mortilor ale lui Teodor Sava, Budapesta, 1989) Martyin Emília pedig a naptári ünnepek feldolgozásával járult hozzá a hazai románság népszokásainak megismertetéséhez (Martin Emilia: Sárbálori calendaristice la románii dinjudetul Bichls, Budapesta, 1987).
Az 1990-es években egy új kiadványsorozat indult a Magvarországi Románok Kutatóintézete kiadásában, amely a magyarországi román közösségek történetének, néprajzának és nyelvállapotának bemutatását tűzte ki célul. A sorozatnak eddig két, a kétegyházi és a battonyai románokról szóló kötete jelent meg (Berényi Mária szerk: In amintirea lui Ioan Iosif Ardelean Chitighaz - Pagini istorico-culturale, Budapesta, 1993.; Bátania - Pagini istorico-culturale, Budapesta, 1995.) Az Adatok a magyarországi románok néprajzáról című, 1995-ben megjelent kiadvány kísérletet tesz a tárgyi és szellemi kultúra több területének rövid áttekintésére (Martin Emilia: Date etnografice despre románii din Ungaria, Giula, 1995.)
A magyarországi románok a településeken szétszórtan élnek. Ez valószínűleg a társadalmi folyamatok, és a többszöri generációváltás következménye. A tapasztalat azt mutatja, hogy szinte minden településen meghatározhatók az a rész, azok az utcák, ahol az idős román emberek élnek. Feltételezhető, - s a településtörténeti tények is ezt látszanak bizonyítani - hogy a románok egy tömbben helyezkedtek el, és többé-kevésbé, elkülönülten éltek. Ezt jelzik az olyan elnevezések is mint például oláh-negyed, románváros, román rész, oláhsor stb., amelyek szinte mindig a görögkeleti templom környékén találhatók. Az elkülönülés terminológiája nem mindig a nemzetiségi hovatartozásra utalt, hanem sok esetben a vallásra.
A párválasztás, a házasodás erős nemzetiségi endogámiát mutat. (Endogámia: belházasság, ugyanazon törzshöz vagy törzscsoporthoz tartozók házassága.) A román családok nem egyeztek bele a vegyes házasságok kötésébe. Esetleges vegyes házasság esetén a román lánynak át kellett térnie leendő férje vallására, a férj vallása volt a követendő a gyermekek számára is. Több településen a kis lélekszám miatt nem lehetett lokális endogámiában élni, hiszen a kis lélekszám olyan szűkre szabta a házasságkötések körét, hogy rokonházassághoz vezethetett volna. Ennek következtében szoros rokonsági kapcsolatok alakultak ki a szomszédos településeken élő románok között (például Körösszakái - Körösszegapáti, Létavértes - Pocsaj). A vegyes házasságok elkerülése érdekében inkább szomszédos, vagy távolabbi falvak román családjaiból házasodtak (például a ma Romániához tartozó települések: Körösszeg, Körösgyires, Siklód stb./
Vegyes házasság. Azokon a településeken, ahol a románok a szintén görögkeleti vallású szerbekkel éltek együtt (például Battonya, Magyarcsanád), a szerb-román házasságkötés elfogadott volt. A közös vallás és közös liturgikus szokások az élet minden területén közelítették egymáshoz a szerb és a román nemzetiséget. Egészen másként alakult a viszonyuk például a németekkel, akikkel sem családi, sem hagyománybeli keveredés nem tapasztalható, feltételezhetően a más vallásnak és más gazdasági helyzetnek köszönhetően. A vegyes lakosságú településeken a románok általában nem képviseltek gazdasági és társadalmi erőt. A paraszti rétegződés kritériuma a földhöz való viszony, a termelésben való részvétel. A társadalmi rétegződésből fakadó különbségek az élet minden területén megmutatkoztak,
A románok egy része telkes jobbágy, majd felszabadult paraszt, más része zsellér volt. Uradalmakban szolgáltak, urasági kondások, béresek, tehenészek voltak. Itt gyűjtöttek össze annyit, hogy később lakóházat vásárolhassanak maguknak. Még a tehetősebb családok is gyakran adták fiaikat parasztgazdaságokba szolgának, hogy gazdálkodási szakismereteket szerezzenek.
A nagycsaládszervezet a románok körében is jellemző volt, amennyiben a család földművelésből élt. Ezzel a formával igyekezett a családfő összetartani a családot, gyarapítani és együtt tartani a vagyont. A munka irányítója az apa volt, akinek a helyét a halála után a legidősebb fiú vette át. Az apa halála általában a nagycsalád felbomlásához vezetett. Arra is volt példa, hogy valamelyik fiatal pár nem kívánt a családdal maradni, hanem földbérletet váltott és azon dolgozott. A XIX.-XX. század fordulója után már több olyan román parasztcsaládról tudunk, amelyik tekintélyes földtulajdonnal rendelkezett. Módos parasztok voltak például Gyulán. Létavértesen, Méhkeréken.
Ezt fontos megjegyeznünk, mert a hazai románok népi kultúrájának átalakulásában a motiváló tényezője éppen a gazdasági helyzet volt. Az építészetben, gazdálkodási módokban, öltözködési és általában véve a tárgyi kultúrában egyaránt megtalálhatók a szegényebb, illetve módosabb paraszti rétegre jellemző adatok. A szellemi kultúra az, amely valamelyest független a társadalmi és anyagi helyzettől.
Az Alföldön, a Sárrét környékén a paraszti gazdálkodás fő területe a XX. század elején is a földművelés és az állattartás. A századfordulón már jellemző a szántóföldi gazdálkodás túlsúlya. Fő jellemzője a gabonafélék és a kukorica termesztése volt.
A földmunkák legfontosabb eszköze az eke már a századfordulón félvas volt, az I. világháború után pedig elterjedtek a vasekék és ekekapák, melyeket általában a helyi kovácsmesterek készítették. Korábban a vetés kézzel történt, a felszántott földet fogvassal porhanyították, ill. a bevetett földet boronával tömörítették.
Az aratás hagyományos eszköze a kasza volt. A törpebirtokosok és földnélküliek aratással keresték meg a család évi kenyerét, részes aratókként dolgoztak az uradalmakban, vagy a parasztgazdáknál. Az urasági aratók kaszásokból és marokszedőkből álló csoportokban dolgoztak. A marokszedő a kaszás felesége vagy nagyobb gyermeke volt, ritkán fogadtak fel másokat. Az aratók keresetét általában keresztre részelték, a learatott terményt asztagba rakták, együtt csépelték és egymás között széjjelmérték. Munkájukért 18-20 kereszt búza. 3-4 kereszt árpa volt a fizetség. Megosztoztak a szalmán és a pelyván is, és a járandóságot a gazda fogatán szállították haza. A munka befejezésekor a parasztgazdák megvendégelték munkásaikat. A terményt vendégrudakkal felszerelt szekérrel hordták be.
A századfordulóig, a cséplőgép elterjedéséig a gabonanyerés nyomtatással történt. A fellocsolt földre kör alakban beágyaztak 10-12 keresztet. Középen kezdték, s körben, kalásszal befelé fektették a kévéket. Egyszerre 2-3 lóval, 4 óra alatt járatták le az ágyást, majd a szalmát leszedték és falapáttal tolták össze a szemeket.
Fontos növény volt a kukorica is. Az idősebb generáció tagjai még emlékeznek a kukoricaszemek ugarolt földbe történt beszántására, de ezt a vetési módot már a múlt század végén felváltotta az eke elé történő pergetés. A kukorica közteseként vetették a babot és a tököt, amely a napraforgó elterjedése előtt a falvak olajnyerő terménye volt.
A fonás-szövés alapanyagát, a kendert a sovány, homokos földeken termesztették. A kendertermesztés bizonyítékaként még ma is szinte minden településen megtalálható a Cinepiste nevű határrész. A kenderhez a földet ősszel szántották, ugarolták, kora tavasszal újra szántották, majd kézzel - az 1950-es évektől géppel - vetették. 17 hét után tövestől kitépték vagy sarlóval vágták le, majd áztatni vitték. Két-három hét múlva hazaszállították, és száradás után kendertörővel összetörték (tilolták), majd lábbal puhították. A kendert gerebenezéssel bontották rostjaira, majd minőség szerint osztályozták. A teljesen tiszta rostokat talpas guzsallyal vagy kerekes rokkával fonták. A fonalat fehnotollálták. A mészből és hamuból álló lúgban másnapig tartották, azután szalmarétegek közé téve trágyába ásták, ahonnan három nap elteltével vették ki. Ezután leforrázták, majd hideg-meleg víz váltakozásával alaposan kimosták. Száradás után felgombolyították.
A fonó. A fonásnak jelentős szerepe volt a fiatalság társas életében, az ismerkedés egyik fontos alkalma volt. Az ősztől tavaszig tartó munkafolyamat egy dalos-táncos összejövetellel ért véget. A fonó remek lehetőség volt az olyan közös játékokra is, amelyek az ismerkedést szolgálták.
A paraszti gazdálkodás fontos területe volt sokáig az állattartás, hiszen a háziállat egyrészt a megélhetéstjelentette, másrészt pedig a vagyoni helyzet mércéje volt.
A juhtartás a települések nagyrészében fontos ágazat volt, például Méhkeréken, Gyulán. Battonyán valamint a Hajdú-Bihar megyei településeken: Vekerd. Zsáka, Darvas, Létavértes, ahol még az utolsó juhászok nevére is emlékeznek: Orodán Stéva (Battonya), Bvj János (Vekerd), Görög Mihály, Lele Gábor, Molnár János (Zsáka) Szilágyi Antal (Létavértes).
A falvakban közös juhnyáj volt, több gazda alkalmazott egy juhászt, akit újévkor fogadtak fel. A juhokat márciusban hajtották ki és tavasztól őszig kinn maradtak, csak októberben jöttek haza a legelőről. Az állatokat május elején, a bárányok leválasztása után szeptember végéig fejték. Munkájáért a juhász tejet, bárányt és pénzt kapott.
Az aklot fából, kóróból és szalmából a gazda építette. Ő csinálta a juhászkunyhót is, amely általában négy lábon álló, szarufás tetőzetű, szalmával borított, kórófalú építmény volt, és a juhász lakhelyéül szolgált. Télen az állatokat akiokban és ólakban tartották. Az őszi behajtástól tavaszig a juhász feladata volt az otthon lévő nyáj ellenőrzése, megvédése a betegségektől (például rüh).
A XIX. sz. második felétől kezdve, de különösen a századfordulóra a jövedelemszerzés fő forrása a szarvasmarha nevelése és értékesítése lett. A gyermekes családok megélhetésének egyik biztosítéka volt a fejőstehén, így még a 2-3 holdas paraszt is eltartott egy tehenet a szántóföldjéről betakarított terménnyel.
A gulyát tavasszal, Szent György napján vagy május elsején hajtották ki a legelőre és az első hó leestéig ott is tartották. A csordát alkotó fejősteheneket is májustól legeltették, de naponta hazahajtották a csordások. Mind a gulyások, mind a csordások éves terményekből, ételekből és pénzből álló járandóságaikat állatonként kapták. Pocsajban, például, a módosabbaktól húsvétkor és pünkösdkor csirkét és kalácsot kapott a csordás. Télen a teheneket szénával, kukoricaszárral és szalmával etették az istállóban a jászol mellé kötve. Korábban igázásra is használták.
Mivel a fejőstehén az egyik legnagyobb érték volt a parasztgazdaságokban, az állatot és az istállóját mágikus eljárásokkal védték. Az istálló sarkaiba, az ajtó mögé piros fejtöt (szalagot) kötöttek. Lánygyermekekkel három babát csináltattak, ezeket az ajtó mögé akasztották, hogy a boszorkányok ne tudják elvinni a tehén hasznát. Megelőző eljárásként fokhagymát tettek a küszöb alá vagy a szentelt vizet öntöttek szét az istállóban. A falvakban napjainkig emlékeznek a tehénrontásra, illetve a rontás visszafordításának változatos módozataira.
A ló tenyésztése már a XIX. sz. elején megkezdődött, de csak földdel rendelkező parasztok vállalták. A ló ápoltsága, fejlettsége a gazda gondosságáról, a lófogat pedig vagyoni helyzetéről árulkodott. A sertés mindegyik állatnál általánosabb volt. A legeltető sertéstartás, a községi konda legeltetése, a kanászok felfogadása egyre inkább háttérbe szorult. A tanyás gazdák a betakarítás után a búza- és árpatarlókon, a kukorica- és répaföldeken legeltették a sertéseket. Általában karácsony előtt volt a disznóvágás. A disznótorban szokásban volt a maskarázás. Fiatalok kifordított bőrruhákban, korommal bekent arccal jelentek meg a vacsoránál, hurkát és kolbászt követelve, a disznótor résztvevői pedig tréfálkoztak a „felismerhetetlen" maskarásokkal.
A paraszti udvarokon mindenütt volt baromfi: tyúk, kacsa, liba, pulyka, gyöngytyúk. Voltak olyan települések, ahol a baromfitartás általános volt (például Vekerd. Darvas). A baromfit ellátták tulaidonjeggyel. hogy össze ne keveredjenek az állatok: például hátsó körmét levágták, szárnytollát befestették stb. A HajdúBihar megyei településeken a libatartásnak volt nagy hagyománya. Létavértesen libalegelőre hajtotta ki a libapásztor. Suta Gábor, az állatokat, amiért fizetésként pénzt, búzát, rozsot kapott. A libát főként tolláért tartották, bár a hízott libának is jó ára volt. A tollból készültek az eladó lány párnái. A tollat általában a debreceni vásárokon értékesítették. A háromszori tépést a család tagjai végezték. A liba szárnyából készült a tollseprű, amellyel a pernyét seperték le a frissen sült kenyérről, de összefont libatollból készült a kenőtoll is, amivel a kalácsot kenték meg tojással sütés előtt.
Egy baromfiudvarban kb. 20-30 tyúk és 3-4 kakas volt. A tojáskeltetés legjobb időpontja az augusztus 12-től szeptember 8-ig terjedő időszak. A néphit szerint pénteken este jó ültetni a kotlót, amely alá kb. 25 tojás került. A három hét múlva kikelt csirkék után a tojáshéjat kidobták, a záptojást elásták, a kártojást (amelynek nem volt sárgája) pedig bal kézzel keresztüldobták a háztetőn.
A paraszti telkek két típusát különböztetjük meg. Az egyik típus szerint a lakóház és a gazdasági építmények az utca felőli telekrészen, egységes udvaron álltak, és a mögöttes rész volt a veteményeskert. A másik típus szerint a portát három részre osztották, elől helyezkedett el a lakóház és a virágoskert, a gazdasági udvarban épültek a gazdasági építmények, és a telek végén volt a veteményeskert.
Gyakran előfordult, hogy a románok más földrajzi és kulturális környezetben az ottani hagyományos épülettípust vették át, például magyaroktól vagy más nemzetiségüektől vásárolták. Így a lakóház elosztása, a felhasznált alapanyagok és technikák megfelelnek az adott település hagyományos építkezésének és nem tükrözik a lakók etnikai hovatartozását.
A parasztporta beépítésére jellemző, hogy a lakóházat az utcára véggel, ácsolt nyeregtetővel építették. Az oldalház, (amikor a ház oldalfala volt az utca vonalában), már rangot jelentett, leginkább tisztviselők, iparosok, gazdagparasztok laktak ilyen díszes homlokzatú, cseréppel fedett házakban.
A tulajdonos vagyoni helyzetét, a családi igényeket a lakóház szerkezete is tükrözte. A románok lakóháza általában háromosztatú elrendezésű (tisztaszoba - konyha - lakószoba), amelyhez néha kamra is kapcsolódott. A helyiségek egymás mögött helyezkedtek el, egyazon tető alatt mint a ház vonalában végig futó oszlopos tornác. A lakóház bejárata a tornác felől a konyhába nyílt, s innen lehetett bejutni a szobákba. A tisztaszobát csak jeles alkalmakkor használták. Mindkét szobába csonka kúp, esetleges hasáb alakú, cserépből, téglából épült, konyhából fűthető kemence állt, amely ülő-, fekvő és tárolóhelyként szolgált. Az átépítések következtében szinte mindenütt átalakult az egykori szabadkéményes konyha. Az udvar felőli szoba az úgynevezett lakószoba a család igazi élettere, bútorzata egyszerűbb, dísztelenebb. A falak festése festőmintákkal történt. Az aprólékos munka során az előre gyártott mintákat egymás fölé helyezve vitték fel a különböző színárnyalatokat a falakra. Ezzel a hagyományos technikával érték el a bonyolult, különleges szépségű falfestést. A falfestés főleg virág, gyümölcs, szőlőinda és különböző formájú levélmotívumokból állt, ehhez leginkább a kék, sárga, zöld, bordó valamint a világos színeket használták. A paraszti lakóházat a legelterjedtebb építési technikával, falveréssel építették, a földet a deszkák közé dobták és falverővel döngölték a falat, amely elérte az 50-80 cm-es vastagságot. A ház padlója néhol még napjainkban is döngölt agyagból van, a nádtetőt felváltotta az új tetőfedő anyag, a cserép. A házat fehérre meszelték, sok helyen a padlásteret lezáró tűzfalakat, de különösen a homlokzatot, különféle geometrikus mintákkal díszítették.
A lakóház szoros tartozékai a gazdasági építmények, de ezek, csak részben utaltak a birtokos vagyoni helyzetére, hiszen sok településen a szántóföldi gazdálkodásra épülő állattartás a tanyán folyt. A gazdasági udvarokban fejős tehenet, néhány sertést, baromfit, olykor egy fogat lovat tartottak. A gazdasági udvar építményei tradicionális elemeket őriznek. A ló- és tehénistálló építőanyaga és tetőzete általában a lakóházakéhoz igazodott, néha egybe is épült a házzal. A lakóház folytatásaként a porta hosszában álltak általában a kisebb gazdasági építmények, sertésólak, baromfiólak, de Körösszakálban például az utcafronton, a lakóház udvari homlokzatával szemben álltak a gazdasági épületek. A gazdasági eszközök és takarmány tárolására szolgáló építmények közül némelyik szín őrzi a régi sajátos építési formát: négyzetes alaprajz, szalmával fedett, néhol tapasztott sövényfal. A hombárok, kasok és az újabban épült kukoricagórék elhelyezkedése a telken igen változatos.
Csaknem minden gazdasági udvarban állt gémeskút. Jellemzőek voltak a vert faiból készített, csutkaszárral fedett, fehérre meszelt kerítések (például Kétegyházán). vagy a tapasztott sövényből készültek (például Méhkeréken). A módosabb parasztok kerítése deszkából készült. Az 1950-es évektől, a régi kerítések elbontása után, egyre gyakoribbak lettek a vasból, téglából vagy betonból készült kerítések.
A középparasztságra jellemző, a múlt század második felének lassú gazdasági fejlődése hatással volt a népi építészetre is. Az 1880-90-es években épült lakóházakat már egybeépített, nyitott hosszanti folyosóval látták el, amelyből később konyhát vagy kamrát rekesztettek el.
A tisztaszoba funkciójának megőrzése napjainkig tart. A család inkább új helyiségeket épített a már meglévő épülethez, csak megmaradhasson a tisztaszoba eredeti rendeltetése, ne kelljen azt mindennapi használatba venni.
A hazai románok lakóházaiban román népi bútorokat nem találhatunk. A románság is ugyanazokon a vásárokon szerezte be bútordarabjait mint a magyar és más nemzetiségű lakosság. Településenként vannak különbségek, de egy településen belül szinte azonos bútordarabokat találhatunk a lakásokban, függetlenül a lakók nemzetiségi hovatartozásától. Különbségek leginkább a vagyoni helyzetből adódnak. Míg a módosabb parasztok megvásárolhatták a nemesebb anyagokból készült bútordarabokat, addig a szegényebb néprétegek kénytelenek voltak beérni az egyszerűbbekkel. A polgári bútornak a paraszti lakóházakban való megjelenése és elterjedése is a középparaszti réteghez kötődik.
A román parasztcsaládok lakóházaiban a bútorok elrendezése és a változatos díszítő elemek adták a lakóhelyiségek „román" jellegét.
A tisztaszoba bútorainak diagonális elrendezését később felváltotta a párhuzamos elrendezés. Az ágyakat párhuzamosan helyezték el a két szélső falon. Jellegzetes bútordarabok a két ágy, egy asztal, négy szék, a kétajtós szekrény valamint a három vagy négy fiókos komód. Az ácsolt ládák a századfordulóig, a kétajtós szekrények megjelenése előtt, szoros tartozékai voltak a román parasztház berendezésének.
A deszkából ácsmunkával készített, vésett mértani díszítésű, általában festetlen láda a ruhaneműek tárolására szolgált, és az eladósorba kerülő lány kelengyéjét is ebben gyűjtötték össze. A faragott díszítésű ácsolt láda a Békés megyei román lakásbelsőkre jellemző, addig a bihari falvakban főként a festett ládákat vásárolták. A bútorzat remek kiegészítő darabjai a díszes textíliák (például terítők, ágytakarók), a kerámiák (például fali tányérok), valamint a szintén falon lévő ikonok, családi képek, tükrök. Az udvar felőli lakószoba bútorzata hasonlít a tisztaszobáéhoz, de itt a bútordarabok egyszerűbbek, szerényebbek, kevesebb rajtuk a díszítőelem.
A konyha jelentette a családi élet fő színterét, berendezése is ennek megfelelő volt. A falusi házak átépítése során megváltozott, pusztult a hagyományos bútorzat. A régi bútorok jó esetben a nyári konyhákba, istállókba, kamrákba, padlásra szorultak vissza, s vagy használaton kívül vannak, vagy terménytárolásra szolgálnak.
Gyakran ott áll néhány régi komód, szekrény a modern bútor mellett a lakásban, vagy esetleg egy-egy nem lakott helyiséget rendeztek be velük.
A vagyonleltárakból tűnik ki, hogy már a múlt század közepén megjelentek a paraszti otthonokban a fenyőfából készült bútorok (asztal, karoslóca, fogas), de még mindig találhatók keményfából készült, faragott, valószínűleg a régebbi stílust őrző darabok (például pad, asztal). Az 1950-es években a méhkeréki családok szívesen vásárolták a gyulai polgári családok otthonaiból kikerült bútorokat. A paraszti háztartásban teret hódítottak a polgári ízlést tükröző bútorok (például almárium, karosszék, tükör, éjjeliszekrény stb.), és a kézművesek termékei mellett megjelentek a korszak gyáriparának árui is.
A paraszti lakásban a leginkább román jegyeket magukon viselő elemek a szőtt, illetve varrt textíliák, amelyeknek az előállítása a legutóbbi időkig házilag készült. Az abroszokat, lepedőket lenből vagy kenderből, sokszor a kettő keveredésével szőtték. A díszítőmintákat vastagabb színes pamutból szőtték. A textíliák alapszíne fehér, a csík-, geometrikus-, illetve stilizált virágmotívumos mintákat piros, sárga, sötétkék, rózsaszín, lila színek variánsaival szőtték. A széldíszítések csipkéből, neccből vagy kézi fonású rojtokból álltak.
A textíliák közül figyelmet érdemelnek a halotti lepedők, mert díszítő technikájuk és a rajtuk alkalmazott minták megkülönböztetik őket más szőttesektől. Rendszerint fehér színű, vagdalásos technikával, laposöltéssel kiképzett geometrikus minták, valamint kézi csipkék díszítik. A fejrésznél a díszítés dúsabb. A családok felismerték a hosszadalmas munkával készült szőtt-hímzett népi textíliák értékét, és megőrizték őket. Az asszonyok néhol még az 1950-es években is szőttek leányaiknak terítőket, lepedőket, törülközőket, szakajtókendőket, és saját régi darabjaikat is gyakran ráhagyományozták férjhezmenő lányaikra. A magyarországi románok legkorábbi textíliái szálszámolásos hímzéstechnikával készültek, csak később alkalmaztak szabadrajzú mintázatokat. A gyolcs egyre gyakoribb felhasználása nyomán terjedt el a lyukhímzéssel készített textília. A szálszámolással készült vászonneműek leggyakoribb hímzéstechnikái a vagdalásos, a lapos öltéses és a keresztszemes. A vagdalásos technika alkalmazása elterjedt volt a magyar népi textíliákon is. A hazai román közösségek leginkább a halotti lepedőket díszítették ezzel a technikával. A vászon sávját szálanként felvágták a széleken, ameddig a mintát tervezték. A felvágott szál kihúzásával egy mintás rács képződött, amelyet hímzéssel erősítettek meg, majd a rácsos alap közeit hímzéssel, főként lapos öltéssel díszítették. E technikával főként apró mértani alakzatokat alakítottak ki. A kivarráshoz pamutfonalat, vagy magát a kenderszálat, a vászon alapanyagát használták.
A keresztszemes hímzések a húszas - harmincas évektől jelentek meg nagyobb számban Különösen a dísztörülközőkön, valamint a monogramok varrásakor. A keresztszemes hímzésmintákban a szőttesmintából kölcsönzött elemek szerepelnek, de igen nagy divatja volt az 1930-as évektől az aprólékos munkával, sokszínű színezéssel sűrűn hímzett (szinte gobelin-hatású) dísztörülközőknek, melyeket nagy felületen díszítettek színes virágkompozíciókkal.
Az alapanyag minőségétől függetlenül, szabadrajzú hímzésminták az utóbbi évtizedekben terjedtek el a román közösségekben, ezen belül is a lyukhímzéses szabadrajzú mintázatú hímzések sokkal korábban mint a laposöltésűek. A motívumok változásait, az előrajzoló minták készítői (az úgynevezett drukkoló asszonyok) tevékenysége, és a különböző mintakönyvek elterjedése okozta. A kezdeti előnyomó kollekciókat folyamatosan divatos hímzésmotívumokkal bővítették. Így az 1960-as években teret hódít a román közösségekben is például a kalocsai hímzés motívumkincse, színvilága.
A népi textíliák díszítő elemei egy jelképrendszer részei, amelyek a helyi hagyományok, az egyéni ízlés, valamint a mindenkori divat révén alakultak ki. A magyar népművészethez hasonlóan a román hímzéseken is a mértanias díszítések és a növényi ornamentika a meghatározó. A díszítettség mértéke összhangban volt a textília népi kultúrában betöltött szerepével, például a lepedőknek csak a széleit, de a díszabroszokat sokszor nagy felületen díszítették.
A magyarországi románok ruházata településenként, koronként, nemenként és korosztályonként különböző. Az öltözeten megmutatkozik viselője társadalmi helyzete is. Különböznek az ünnepi-, hétköznapi- vagy munkában használt ruhák is.
A román lányok és asszonyok fejviselete különbözött a más nemzetiségüekétől. A lányok hajukat koszorúba fonva hordták, és csak kevés szalaggal díszítették. Az asszonyok fonott kontyba tűzték hajukat és sohasem jártak fedetlen fővel. A fiatalabbak világosabb színű, mintás, az idősebbek fekete gyapjú, selyem vagy delin kendőket hordtak. Kétegyházán emlékeznek még a két kendő viselésére, mikor a konty köré kötött kendő piros széle kilátszott a fekete fejkendő alól.
Nyáron az asszonyok vászonból vagy gyolcsból készült, hosszú ujjú, elől derékig gombos, mellrészén és kézelőjén ráncolt és díszített ingvállat hordtak. Az ingvállat fehér virágmotívumok díszítették. A szoknya alatt vászonból vagy gyolcsból erősen ráncolt, bő, alul csipkével, slingeléssel díszített alsószoknyát viseletek, amit derékon kötöttek meg. Alsóneműt nem hordtak. Felsőruházatuk blúzból és szoknyából valamint széles, néha körben fodros kötényből állt. Ezeket már korosztályonként változó színű és mintázatú gyári alapanyagokból házilag varrták.
Télen a nők ruházata új ruhadarabokkal bővült. Jellegzetes téli ruhanemű a gyapjú vállkendő, amit derékon összefogva viseltek. Hűvösebb időben mellénnyel, ujjatlan bőrkabáttal, gyapjú ujjassal, posztókabáttal és bundával egészült ki a nők ruházata.
A női ruhák díszítőelemei voltak a nyakban hordott, fémszálon függő pénzdarabok, a különféle színű gyöngysorok és a házilag varrt nyakbavaló fodrok.
A nők nyáron általában mezítláb jártak, csupán aratáskor vettek fel csizmaszárból készített bocskort. Ünnepnapokon és hideg időben térd felettig érő harisnyát, fűzős cipőt vagy csizmát hordtak.
A férfiak viseletének fő darabjai az ing és a gatya. A férfiing elől derékig gombos, ujjánál erősen ráncolt, kézelős volt, és fehér hímzett díszítéssel látták el a mell-, a vállrészen valamint a kézelőn. A gatyát négy szélből, száranként két szélből varrták, és gatyamadzaggal kötötték meg. Ezeket szerényebben díszítették, aljukat általában rojtozták. A gatyára leginkább sötétkék kötényt, az ingre pedig szintén sötét színű mellényt öltöttek. A férfiak ruházatának elmaradhatatlan darabjai a fejfedők, hiszen a román parasztemberek a temetés kivételével sohasem jártak hajdonfőtt. Munkába szalmakalapot, nyáron fekete posztókalapot, télen pedig kucsmát viseltek. A korábbi keskeny szélű, lapos pörgekalapot a századelőre már felváltotta a szélesebb karimájú kalap. A kucsmát a kezdetekben tetejét oldalra hajlítva, később a tetejét benyomva hordták. Az idősebb generációk tagjai még emlékeznek a vállig érő hajú parasztemberekre és pásztoremberekre, de a század elejére már ez a hajviselet eltűnt, csupán a bajusz általános viselete maradt meg. A férfiak ünnepnapokon és télen sötét színű nadrágot és azonos anyagból készült kabátot hordtak. Az ünnepi ruházat kiegészítője volt a nyakba kötött vékony fekete kendő.
A nőkhöz hasonlóan a férfiak is hordtak télen különböző anyagokból készült, melegebb felsőruházati darabokat. Egyetlen faluban Létavértesen volt általános viselete a szegényebb néprétegeknek a guba. A férfiak télen szűrt, vagy birkabőrből készült bundát hordtak.
Lábbelijük munkában a saját készítésű bocskor, hétköznapokon a papucs volt, de igen gyakran jártak mezítláb. Ünnepekkor és hidegben magas szárú csizmát húztak.
A fehér menyasszonyi ruha térhódításáig a román fiatalok a legszebb ruhájukban, az ünneplőjükben esküdtek. Ugyanez igaz a temetkezésre is. Az idős emberek általában előre elkészítették azt a ruházatot, amelybe temetkezni kívántak. A falusi közösségekben nagyon szigorúan vették a gyászt, különösen a nőknél. Közelebbi hozzátartozót egy évig, távolabbi rokont hat hétig illett teljes feketében gyászolni.
A naptári év periodikusan visszatérő ünnepeinek rendje a nép ősi tapasztalatának és az egyházi év liturgiájának ötvözetéből alakult ki.
A téli ünnepkör karácsonyt megelőző időszakának két legfontosabb jeles napja a Miklós- és a Luca-nap. A battonyai románok körében Szt. Miklós napjának (dec. 6.) előestéjén a gyermekek meglátogatták a rokonokat, ismerősöket. Kezükben tartották a Szent Miklóst ábrázoló ikont és termékenységvarázsló köszöntést mondtak amiért a háziaktól pénzt kaptak.
A legtöbb Luca-napi (dec. 13.) szokás a baromfi bőségvarázslásával és az időjárásjóslással kapcsolatos. A kétegyházi és battonyai románok a kenyérsütőlapáttal megpiszkálták a tyúkokat, hogy jobban tojjanak. Luca-napjától kezdve 12 napon át az adott hónapok időjárására következtettek.
A karácsony előtti böjtöt megtartották, de nem olyan szigorúan mint a nagyböjtöt.
A jeles napok közül a karácsony ünnepe a leggazdagabb periódus a népi tradíciók szempontjából. A karácsonyi ünnepkör egyik legszínesebb, néhol megváltozott formában máig is élő szokása a karácsony előestéjén lezajló csoportos kolindálás. . A 10-15 éves fiúgyermekek már az előző nap előkészítették a vászontarisznyákat, botokat, megtanulták a kolindákat, amelyeket a házak ablaka alatt énekeltek el, miután a Szabad-e kolindálni kérdésre igenlő választ kaptak. A kolindák nagy része vallásos tartalmú, Krisztus születését vagy szenvedéseinek történetét beszéli el, de számos olyan ének van, amelynek szövege pusztán adománykérésből áll. A gyermekek főleg ezeket énekelték, s köszöntőjükért ajándékokkal: kaláccsal, kolbásszal, süteménnyel, almával, dióval jutalmazták őket. A fiatal legények, a gyermekekkel ellentétben nagyobb csoportokba verődve kolindáltak, s mindig kísérték őket zenészek. Minden háznál megtáncoltatták a lányokat és a kapott adományokat egy zsákba gyűjtötték, majd együtt fogyasztották el. Kétegyházán a legények köszöntését még elnevezésében is megkülönböztetik: umblatu cu hidede (ejtsd: umblatu ku higyegye), ami szószerinti fordításban hegedűvel való járást jelent. A román családoknál még napjainkban is jól ismerik a régi kol indákat.
A karácsonyhoz kötődik egy másik szokás a turkajárás, (turcá-kecske - ejtsd: turkö) a kecskemaszkos alakoskodás. Az 1950-es években a dramatikus játékot több településen felújították. A teriomorf (nagyjából háromszög alakú) maszk fából készült fejrészének alsó állkapcsa mozgatható, ezzel a piros lepel alatt lévő turkát táncoltató személy egy zsinór rángatásával, a zene ütemére csattogtató hangot hallatott. Táncát hegedűvel, dobbal és énekkel kísérték. A turkával köszöntő legényeket adományokkal és pénzzel jutalmazták. A bibliai háromkirályokat megszemélyesítő dramatikus játék a csillaggal járás, (Umblatu cu steaua, ejtsd: umblatu ku sztjáuá) csakúgy mint az ikonnal való köszöntés a románok körében szintén karácsonyhoz kötődik. A Hajdú-Bihar megyei Bedő községben élő görög katolikus románok ismerik a betlehemezés szokásának román és magyar nyelvű változatát.
Az évkezdet mindig valamilyen szimbolikus szerencsevarázsló és gonoszűző cselekvéssel jár. Az újévi szokások közül a méhkeréki fiatalok körében kedvelt egy dalos-táncos összejövetel, a vergel, (ejtsd: vérzsél, jelentése botocska). A battonyai és kétegyházi újévi szokások között szerepel szilveszter éjszakáján gyakorolt vergulatá (ejtsd: vergulácö) nevű játék, jósló tevékenység, amelynek változatát Battonyán sinvasii-mk (szünvaszi) nevezik. A játék lényege és célja, hogy tányérok alá helyezett különféle tárgyak (pénz, kenyér, cérna, széndarab, só, tükör, fésű, gyűrű, kenderkóc) segítségével jósolják meg a fiatalok jövendőbeliük jellemző külső és belső tulajdonságait. Az éjféli harangszó után a fiatalok az utcákon dobpergéssel, ostorpattogással, kerítésdöngetéssel, kergették ki az óévet és a szegénységet a faluból. Újév éjszakája a jóslásokra és szerelmi varázslásokra is alkalmas időpont volt. A népi időjárásjóslás ismert formája a hagymakalendárium készítése. A vöröshagyma 12 lemezére sót szórtak. Megjegyezték melyik lemez melyik hónapot jelöli. A karácsonyi ünnepkör zárónapján ezekből következtettek az év hónapjainak időjárására, a csapadék mennyiségére.
A siker érdekében tiltott és szabott cselekvéseknek és jóslásoknak alapja a kezdetvarázslás. Ezért volt újév napja kiadást tiltó nap. A kezdetvarázslásokhoz fűződnek az első látogatóhoz kapcsolódó újévi hiedelmek is. A férfi látogató szerencsét, a nő szerencsétlenséget hoz a ház lakóira, ezért várták első látogatóként az újévköszöntő fiúgyermekeket, akik településenként változó szövegű, de azonos jelentésű köszöntőket mondtak.
Január ötödike a házszentelések napja. A pap, a kántor és néhány miseingbe öltözött fiúgyermek kíséretében megszentelte a házakat, és a család kérésére a gazdasági épületeket is. A házszentelés ma is élő szokása a téli ünnepkörnek, célja a gonoszűzés és termékenységvarázslás. A pap által megszentelt dolgoknak gyógyító erőt tulajdonítottak, ezért tettek a küszöbre kukorica- vagy búzaszemeket, s ezeket később az állatoknak adták. Ehhez a naphoz kötődik a lányok férjjósló szokása is: ha a lány lefekszik arra a helyre ahol a pap állt, megálmodja jövendőbelijét.
Az élősködő rágcsálók távoltartása a paraszti háztartásból a racionális eljárások elterjedéséig mágikus úton történt. A patkányriasztást fiúgyermekek végezték zajkeltéssel és házkerüléssel.
Január hatodika legfontosabb eseménye a vízszentelés. A szentelt víz mágikus jellegét szentelt voltának köszönheti, ezért nagy szerepe volt a gonoszűző és gyógyító eljárásokban.
A farsangi időszakról az emberek emlékezetében már csak az él, hogy ez volt a lakodalmak és mulatságok tartásának fő időszaka, amely átmenetet képez a téli és tavaszi ünnepkör között.
Nagyböjt idején a táncos alkalmakat a máláies-nek (ejtsd: mölöjes) nevezett összejövetel pótolta, ahol a táncot különféle játékok helyettesítették. A böjtben tilos volt a házasságkötés, és szigorúan betartották az étkezési szokásokat, csak növényi eredetű táplálékot fogyasztottak. A böjt első hetének szombatján ünneplik Szent Tódor-napját, amely naptól a böjt minden szombatján a halottakra emlékeznek. A pap proszforát és főtt búzát oszt szét ezen a napon a szertartás résztvevőinek. Ehhez a naphoz kötődött a lányok hajmosási szokása: fák rügyeit vízben megfőzték, majd a leszűrt vízzel mosták meg a hajukat. Hajmosás végeztével a vizet egy fa tövére öntötték, hogy szép hosszúra nőjön a hajuk. Szent Tódor-napján tilos volt a fonás és a szövés, mert féltek a Szent Tódor lovának nevezett hiedelemalak büntetésétől.
A magyarság körében húsvétkor gyakorolt locsolkodás szokása a románok körében április 23-ához, Szent György-napjához kapcsolódik. A víz termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a magyarországi románok körében ismert pápciruga (ejtsd: pöpörugá) vagy dodolaie (ejtsd: dodolájé) elnevezésű esővarázsló, esőkérő szokásnak is, ám ez nem kapcsolódott konkrét naptári naphoz, hanem általában nagy szárazság idején gyakorolták. Zöld ágakba öltözött fiú- vagy lánycsapatok esőkérő szövegű dalokat énekelve jártak házról házra. Ezért főként ennivalóval és pénzzel jutalmazták őket.
A tavaszi évnegyed kezdetén a néphit szerint tömegesen járnak a boszorkányok és a rontó szellemek. A boszorkányok elleni védelmet az ajtókra, ablakokba, kapura helyezett tüskés vadrózsaág vagy csalán szolgálta.
Húsvét előtt egy héttel, virágvasárnap ünnepli az egyház Krisztus Jeruzsálembe való bevonulását, amelyről barkás körmenettel emlékezik meg. A szentelt barkát gonoszűző, mágikus tárgynak tekintették, úgy hitték villámtól, betegségektől óvja meg a gazdát, ezért mindig tartottak belőle a lakásban.
A magyarországi románok körében 1925-ig a Julian naptár volt használatban. Ezután alkalmazták a javított ajulian naptárt, amely megszüntette az egyházi és állami időszámítás kettősségét.
A húsvéti ünnepsorozat a nagycsütörtök esti kongatással kezdődik. A kongatáskor egy falemezt ritmikusan ütögetnek egy vagy két fakalapáccsal. Románul: toacá (ejtsd: takö). A feltámadási körmenetig ez helyettesíti a harangokat.
A nagypéntek a legszigorúbb böjti nap volt, sokan teljes böjtöt tartottak. Szokásos volt a napfelkelte előtti harmatban való mosakodás, de annak gyógyító erejére már csak kevesen emlékeznek. Húsvétvasárnap a legtöbb településen a hajnali órákban az egyház körmenettel ünnepli meg a feltámadást.
A tojásfestés általánosan ismert szokás. Az anilinfestékek elterjedéséig vöröshagymahéj vagy zöld búza főzetet használtak tojásfestésre. A tojást úgy díszítették, hogy a tojásra különböző rajzolatú levelet rögzítettek, amelynek helye festéskor színtelen maradt. A rokonok, ismerősök húsvét hétfőn piros tojással és pénzzel ajándékozták meg a gyermekeket. A húsvétkor szokásos kedvelt játék volt a gyermekek körében a piros tojások versenyszerű összeütögetése, egymástól való elnyerése, vagy fémpénzzel való megcélzása, hogy az belemélyedjen a tojásba. A húsvétot megelőző hosszú böjti időszak magyarázza, hogy húsvétkor egész nap terített asztallal várják a vendégeket.
Századunk közepe óta magyar hatásra kialakult, hogy mindenszentek és halottak napján gyertyát gyújtanak a temetőben, ám ezzel párhuzamosan továbbra is él a halottak húsvétjának hagyománya. Húsvét hétfőt követő hétfőn a pap megszenteli a sírokat, a hozzátartozók piros tojást, kalácsot és bort visznek a temetőbe, ahol a halottakra való megemlékezésül szétosztják a jelenlevők között vagy a sírokra helyezik.
A májusfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság egyik tavaszi szokása. Május l-jén a magyarországi románok körében is szokás volt májusfát állítani.
A tavasz utolsó ünnepe a pünkösd. A románok körében pünkösd napjához kötődik a vetések megszentelésének szertartása a határban. Ezen a napon a templom padozatán szénát terítenek szét. A szertartáson résztvevő asszonyok a megszentelt búzából és fűből koszorúkat fontak. A búzakoszorúkat a templomi lobogókra helyezték, a fűkoszorúkat pedig termékenységvarázsló célzattal hazavitték. A néphit szerint a fűkoszorú megvédi a házat a villámcsapástól.
A nyári napfordulóhoz Európa-szerte gazdag szokásanyag kapcsolódik. Keresztelő Szent János ünnepének jelentős mozzanata a román közösség életében a koszorú készítése. A szokás legáltalánosabban ismert formája a koszorúval történő haláljóslás. A temetőkben, árkok partján található sárga virágokból (sínziene ejtsd: sünziene) a lányok és asszonyok koszorúkat fontak minden családtag számára. A virágok közé néhány településen fokhagymát is fontak. A koszorúkat bal kézzel az akkoriban még gyakori nádtetős házakra dobták, s azt tartották, hogy akinek a koszorúja leesik, még abban az esztendőben elhalálozik. Battonyán és Magyarcsanádon óvó-védő célzattal a ház homlokzatára, míg Méhkeréken főként a sírokra helyezték a koszorúkat. Péter-Pál-napja (június 29.) az aratás kezdete. Július 20-át haragos ünnepnek tartják, mert a néphit szerint Szent Illés megbünteti azokat, akik ezen a napon dolgoznak. A szeptember 14-én ünnepelt szentkereszt-napjához számos népi gyógyászati eljárás kötődik. Szent Mihály-napján kezdődik a szolgák, kocsisok, béresek éve.
A születéssel kapcsolatos szokások magukban foglalják a terhességet, a születést és a kisgyermekkel kapcsolatos teendőket, tehát a születéstől a keresztelőig terjedő időszakot.
Egy új ember születése, „egy új éhes száj" nem mindig jelentett örömet a családnak. Éppen ezért előfordult, hogy az asszonyok nehéz fizikai munka végzésével, forró fürdőkkel, gyógyszerek szedésével próbáltak megszabadulni a nem kívánt terhességtől, sokszor egészségük veszélyeztetésével és a közösség elítélő magatartása ellenére. A terhesség ideiéhez sok olyan szokás kapcsolódott, amelynek célja a jóslás, különösen vonatkozott ez a gyermek nemének meghatározására. Általában elsőszülöttként fiúgyermeket vártak, hiszen a fiúgyermek biztosíthatja a család folytonosságát. Ha a terhes asszonynak hegyes hasa volt, sokat hányt és a szülés időpontja késett, biztosra vehették a fiúgyermek születését. Sok esetben igyekeztek befolyásolni a születendő gyermek nemét (például az esküvői vacsorán a menyasszony ölébe fiúgyermeket ültettek.)
Számos tiltó eljárással szabályozták a terhes nő cselekedeteit, például nem volt szabad baromfi szárnyat ennie, mert a születendő lány nem tud majd varrni, vagy sírós, beteges lesz. Ha a várandós megijedt valamitől, azt tartották, hogy a gyermek hasonlítani fog az ijedtség tárgyára. Ezért nem volt szabad csúnya dologra (tárgy, állat) néznie. Ha mégis látott ilyet a következőket kellett mondania: „Ketten vagyunk, ketten csodálkozunk", ezzel megelőzve a hasonlóság kialakulását. Tiltott volt a terhes asszonyt akár tréfából is bármivel megdobni, nehogy a gyermeken nyoma maradjon. A várandós anyának nem volt szabad a temetésen a koporsón lévő keresztet megcsókolnia, mert a gyermek sárgaságos lesz. Nem volt szabad kutyába, macskába rúgnia, mert a gyermek súlyos betegségben fog szenvedni.
Az 50-es évek végéig a parasztasszonyok otthon szültek, általában ágyban, de gyakori volt a földön, térdelő helyzetben illetve guggolva szülés is. A szülést a bábaasszony segítette, az ő feladata volt a szülő nő segítése valamint az újszülött mosdatása, gyakorlatilag ő adott nevet a gyermeknek, amikor az ikon felé fordítva mondogatta a nevét. Ugyancsak ő jelentette be hivatalosan az újszülöttet a községházán. A románok által lakott települések bábái általában a településeken lakó magvar asszonyok voltak. A múlt század közepén egy méhkeréki román parasztasszony szerzett bábaoklevelet a nagyváradi Bábaképző Intézetben. M. Ruzsa Pétemé (Cséffán Éva) 40 éves korában sajátította el a születésben való segítségnyújtás tudományát, s 83 éves korában bekövetkezett haláláig aktívan tevékenykedett a faluban. Betegségek gyógyításához is értett.
Az újszülött védelmét számos hiedelemmel, mágikus eljárással igyekeztek biztosítani. Az újszülött első fürdővizébe például szentelt vizet tettek, amit fürdetés után „járatlan" helyre (kert végébe, kerítés mellé, kút mellé) öntöttek. Ismert volt a fürdővíz termő fára öntése, hogy a gyermek úgy nőjön, mint a fa. A gyermekágyasnak hat hétig nem volt szabad elhagyni otthonát. Szinte napjainkig szokás a gyermekágyas meglátogatásakor ételt vinni az anyának. Hogy ne vigye el a gyermek álmát, a látogatónak egy szöszt kellett a ruhájáról az anya felé dobnia. A néphit szerint az újszülöttet megronthatják az ártó szellemek a keresztelésig. A rontás megelőzésére az anya nem hagyta magára gyermekét, de ha mégis meg kellett tennie, a gyermeket betakarta a kötényével, bölcsője mellé seprűt állított, bölcsőjébe fokhagymát, tömjént tett. Éjszaka lámpát égettek a gonosz távoltartása céljából. A legnagyobb rontás, ami egy kisgyermeket érhetett, a szemmelverés illetve elcserélés volt. A kereszteléstől már kevésbé bánthatták a gyermeket a gonosz szellemek, éppen ezért a keresztelőt igyekeztek hamar megtartani. A gyermeket a templomba a keresztanyja vitte, ahol a pap az ortodox szertartás szerint megkeresztelte.
A fiatalok társas életének fő színhelyei voltak a táncházak, fonók, ahol gyakran alakultak ki a párkapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek. Nem volt azonban ritka hogy a szülők választották ki gyermekük jövendőbelijét, s a választásnak legfontosabb kritériuma a vagyoni helyzet, illetve a vallási, etnikai hovatartozás volt. A szülői választás elleni tiltakozásként a lány titkon a legényhez költözött az esküvő megtartása nélkül. Ezzel a szokással sok esetben éltek azok a párok is, amelyek nem tudták magukra vállalni a lakodalom költségeit.
Amennyiben a legény szülei beleegyezésüket adták, a fiatalok hozzájuk költöztek, ellenkező esetben közeli rokonoknál, ismerősöknél, barátoknál laktak ideiglenesen. Természetesen a fiatalok igyekeztek minél hamarabb törvényes házasságot kötni. A házasságkötés nem történhetett esküvői ruhában, a fiatalokat nem az oltár előtt eskette a pap, tehát a szertartás különbözött a hagyományos-esküvői szertartástól. Tekintve, hogy az ilyen módon történő házasságkötésre nagyon sokszor az anyagi lehetőségek hiánya miatt került sor, a falusi közösség nem ítélte el az ily módon házasulókat. Ha az esküvőig a fiatal pár mégis úgy döntött, hogy nem kíván házasságra lépni, ez a döntés nem befolyásolta későbbi életüket más személlyel való házasodási szándékukat.
Hagyományos módon akkor kötöttek házasságot ha a fiatalok és a szüleik kölcsönösen megegyeztek a lakodalom körülményeit (időpont, anyagiak) illetően. A megegyezés után kerülhetett sor az eljegyzésre, amelyre néhány közeli hozzátartozó is meghívást kapott. Eljegyzéskor a fiatalok gyűrűt cseréltek és kölcsönösen megajándékozták egymást. Az esküvői tanúknak ajándékozási kötelezettségük volt. A lakodalmi előkészületek egy hétig tartottak, ez a szokás napjainkig él. A tényleges előkészületek az esküvő előtti csütörtökön kezdődtek, amikor a lány kelengyéiét a vőlegény házába vitték. Battonyán ez szépen feldíszített lovas kocsival történt. Az előkészületi héten készítették el az ételek nagy részét (sütemények, tésztafélék). A lakodalomba való meghívás a hívogatók (chemători, pălăscari, pălăscaşi) végezték. Ruházatuk fekete volt, kalapjukat fácántollal, botjuk, borosüvegük színes papírvirágokkal, szalagokkal volt díszítve. A vőlegény meghívott vendégeit a lányos háznál az esküvő napján itallal és kaláccsal fogadták. Jellegzetes, általánosan ismert szokás volt, hogy a kapuban egyezkedtek, tréfás dialógus zajlott le a két fél vendégei között. Előbb idős asszonyt, majd gyereklányt ajánlottak a menyasszony helyett. Végül a menyasszony is megérkezett, verssel búcsúzott szüleitől, családjától, majd a menet elindult az esküvőre.
A templomi szertartás ideje alatt a lakodalmasok a templom előtt táncoltak, rigmusokat mondtak. A szertartás után, útban a vőlegény házához több akadályt gördítettek eléjük. Ilyen volt például az út elzárása, majd a menetet csak fizetség ellenében engedték tovább.
A vőlegény házában az ifjú asszonyt az anyós fogadta kenyérrel és két égő gyertyával (például Battonyán) a szeretetteljes befogadás jeleként. Méhkeréken még az 1960-as években is szokásban volt, hogy a vőlegény házának udvarán a menet három kört írt le, miközben két gyermek bazsalikomcsokorral vizet fröcskölt és búzaszemeket szórt rájuk.
A vacsora hagyományosan tyúkhúslevesből, pörköltből és sült húsokból, valamint süteményekből, tortából és italból állt. Az esküvői vacsora után magyar és román táncokat egyaránt táncoltak, rigmusokkal tarkítva azokat. Általában éjfélkor került sor a menyasszonytáncra. A menyasszonyt és vőlegényt minden meghívottnak illett megtáncoltatni rokonsági sorrendben. A tánc után a fiatalok levetették az esküvői ruhájukat, ilyenkor öltötte magára az új asszony a menyecskeruhát és kendőt, amit általában az anyósától kapott. Az emberi élet fordulóinak utolsó állomása a halál, a temetés. A közelgő halált számos tényező jelzi előre a hozzátartozóknak. Halált jelent a kutya vonítása vagy a bagoly éneke. Különböző tárgyakkal kapcsolatos jelenségek is a halál bekövetkezését jelezhetik, mint például: a bútorok, ajtók pattogása, tükrök, képek leesése a falról. A halált jelentő álmok a következők: fog kihullása vagy kihúzása, koca, düledező ház, kibontott haj, szövés, sár, tapasztás, zavaros vízben való fürdés, vér, piros szín, menyasszonyi ruha.
A néphit szerint a test halála után a lélek egy ideig a holttest közelében tartózkodik. A románok elképzelése szerint a lélek lehelet formájában távozik a testből. A halott lelke végleges elköltözésig (általában hat hétig) számos helyen tartózkodhat: szoba, ház, temető, sírjel. eresz, ház környéke. A továbbélő lélek képzete az alapja a virrasztás és a jelképes halottetetés szokásának. A halál beálltakor szükséges cselekmények, tennivalók is ezzel a képzettel állnak kapcsolatban: az ablakok kinyitása, a fényes felületek letakarása, az óra megállítása.
A használati tárgyak, a halott kedves tárgyai halotti mellékletként igen változatos dohányzacskó, pipa, imakönyv, fénykép. Néhány olyan tárgy is szerepelhet halotti mellékletként, amely a túlvilági életbe való áttérést hivatott elősegíteni. A viaszgyertya funkciója, hogy világítson a léleknek, a keresztalakúra formált, meghasított gallyba helyezett pénznek pedig a vám megfizetése. A halott éjszakai őrzése, a virrasztás oka a halott tisztelete, a tőle való félelem, de a virrasztó tulajdonképpen a parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma is volt. A halottsiratásnak a hazai románok körében nagy hagyománya volt. A siratóénekek dallambeli és szövegbeli rendkívüli gazdagsága, visszatérő és teljesen egyszeri, egyéni szövegei, dallamkincse, nyelvi megoldásai külön elemzést igényelnének.
A temetési szertartás lényeges eleme a pénz. Pénzt tesznek a koporsóra amikor megcsókolják a keresztet, és számlálatlanul aprópénzt dobálnak a sírba.
Napjainkig gyakorolják a temetési szertartások keretében a halott búcsúzásának szokását halottbúcsúztató énekek formájában. Ezeket az elhunyt életének legfontosabb eseményeit felsoroló énekeket általában egy egyházi ének dallamára éneklik, mielőtt kiviszik a halottat az udvarról, hogy utolsó útjára kísérjék, vagy a temetési szertartás végén. A halottat végső útjára kísérők részt vesznek a halottas háznál megrendezett halotti toron, amelynek meghatározott táplálkozási rendje van.
A néphit elemei az egész emberi életet átszövik, szinte nincs a paraszti közösségekkel kapcsolatos olyan jelenség, esemény, tárgy, amelyhez ne kötődne valamilyen hiedelem.
A hagyományos paraszti életforma megváltozásával megszűntek a hiedelmek átadásának alkalmai és lehetőségei, így ezek nem hagyományozódtak tovább még oly mértékben sem mint a népszokások. A hiedelmek megjelennek a parasztember világképében (eredet és történeti mondák), a természeti világról alkotott képzetében (nap, hold, természeti jelenségek, időjárás, növények, állatok, tárgyak, ételek, foglalkozások, emberi test, stb.) az élet jelentős eseményeiben (születés, kisgyermekkel kapcsolatos szokások, házasságkötés, gyermeknevelés, halál), a különféle betegségek gyógymódjaiban (szemverés, rontás, átok).
A népi hitvilág jelentős részét képezik az emberfeletti erővel rendelkező lényekről szóló misztikus hiedelmek (boszorkány, szemmel verő személy, gyógyító), valamint a természetfeletti lényekről (kísértet, hazajáró halott, elcserélt gyerek, kígyó) kialakított képzetek.
A gyógyászat a népi hitvilág és a népi természetismeret része, egyaránt tartalmazza a babonás hiedelmeket és a népi tudás racionális elemét. A gyógyításokat általában racionális és irracionális módszerek együttes alkalmazásával végzik.
A betegséget előidéző okok között szerepelnek egyrészt a külső sérelmek (például ütés, esés, megfázás), másrészt pedig a rontó személyek ártalmai. A hagyományozott ismereteken nyugvó úgynevezett racionális gyógymódok ritkán álltak önmagukban, a közösség tagjai igyekeztek ezek hatóerejét irracionális eljárásokkal, varázslatokkal még erősebbé tenni.
A racionális gyógyítás történhet növényi, állati és egyéb anyagok segítségével, mechanikai és felületi beavatkozással.
A paraszti gyógyító gyakorlatban igen jelentős helyet foglaltak el a gyógynövények. Ezek nagy részét meghatározott módon (például bal kézzel), időben (például Sztent György-napján, éjfélkor stb.) gyűjtötték, felhasználásuk is kötött volt. Nem mindegy milyen állapotban (frissen, szárítva, főzve, nyersen) és milyen módon (például lemosásra, ivásra, fürdővízben, borogatásra) használták ezeket a növényeket.
A magyarországi románok, gyógyító eljárásaikban a következő növényeket használták: fokhagyma, paradicsom, hagyma, kamilla, burgonya, petrezselyem, sárgarépa, káposzta, akác, liliom, fülfű. útilapu, cickafark, farkasalma, büdösporvirág, katáng, fehérmályva.
Bizonyára bővíthető a gyógyításban alkalmazott növények köre, de a felsorolásból látható, hogy az étkezés alapját képező növények gyógyító hatására emlékeznek leginkább. Ez a gyógymódok hagyományozására jellemző eljárással magyarázható, miszerint a kimondottan gyógynövényekként szereplő növények neveit titokban kellett tartani. A gyógynövények mellett a népi gyógyászatban gyakori az állati eredetű termékek alkalmazása. A gyógyításban szerepelhet maga az állat vagy valamelyik testrésze. A kutyaharapást szőrével gyógyították. A gyíkot háromszor körülhúzták a torokfájós nyakán, az izzadós kezűnek hangyát kellett a kezébe fognia. Avas szalonnát evett az asztmás beteg, a légúti bántalmakban szenvedő pedig mézet. A pók hálóját mésszel keverték össze és a vágott sebre tették. A ló szőre leszárította a szemölcsöt, ha körülkötötték vele. A tojás fehérjét égési sérülésre, a tejfölt sebekre kenték. A szoptatós anya tejét fejik a fájós szembe, tejszagra jött ki a gyermekből a kígyó.
A gyógyászatban használatos egyéb anyagok köre is igen gazdag. A parasztember igyekezett majdnem minden őt körülvevő anyagot felhasználni gyógyító eljárásaiban. Íme felsorolásszerűen néhány anyag a segítségével gyógyított betegség megnevezésével együtt: petróleum (tetű), cukros petróleum (asztma), kenyér (kelés), hamu (kelés), olaj (székrekedés), timsó (fagyás) élesztő (ragályos betegség), ecet (vágott seb, ájulás, rüh), szappan (székrekedés, izületi fájdalmak), keserű só (gyomorfájás), kaparék mész (izzadás), tömjén (ijedtség), melegített kő (vesebetegségek), fekete cérna (kelés), szalmaszál (szembetegség), rézgálic (rüh), só (fájós fog) meleg só (mandulagyulladás), viasz (sárgaság), szenteltvíz (minden betegség gyógyítására alkalmas).
A gyógyítás történhet mechanikai beavatkozással a fentebb említett növényi, állati és egyéb anyagok felhasználásával. A leggyakoribb mechanikai beavatkozások a következők voltak: gyúrás, masszírozás, kenés, dörzsölés, vágás. A mechanikai eljárásoknál sokkal gyakoribbak voltak a felületi beavatkozások, azok közül is a kenés, lemosás, borogatás.
Az irracionális gyógyítás közvetett gyógyítási forma a betegségbe való beavatkozás nélkül. A mágikus eljárásokat különösen akkor alkalmazzák, ha a betegséget rontás okozta. Ilyen esetben az első és legfontosabb dolog a rontó személy megidézése szóbeli megidézés vagy jelképes kínzás formájában. A rontás okozta fájdalmaktól való félelmében a közösség számos eljárást gyakorolt a rontó cselekvések megelőzésére. A mágikus gyógyítás történhetett szóbeli ráhatással, melynek leggyakoribb formája a ráolvasás. A ráolvasás alapja a kimondott szó varázserejébe vetett hit. A ráolvasással kapcsolatosan három tényezőnek van jelentősége:
A hazai románoknál a ráolvasás egyértelműen a nők feladata volt, s fontos szerepe volt a gyógyászatban. Ezt bizonyítja az is, hogy sok ráolvasás megőrződött annak ellenére, hogy nem tanították meg senkinek, azt csak ellesni, „ellopni" lehetett. A ráolvasás hatékonysága függött az előírt körülmények betartásától. Ilyenek például a gesztusok, mozdulatok, szövegek, tárgyak, az eljárást végzés időpontja, helye, száma stb. A ráolvasást megerősítő eszközök között gyakran szerepel a kés, a seprű, a sarló, a kenderfésű. Ezek általában a szövegekben is említésre kerültek. A ráolvasás három, hét vagy kilenc alkalommal történt, három, hét, kilenc napon át. Mind az eljárás gyakorlásában, mind pedig a szövegekben ezek a leggyakrabban előforduló számok. Az eljárás csak akkor volt hatékony, ha valamilyen mágikus, cselekvéssel megerősítették azt. Minden ráolvasásnak megvoltak a maga kísérő eljárásai, mint például háromszor ráfújtak a betegre, késsel keresztet vetettek rá, füstölték, szenteltvízzel hintették be stb.
A parasztcsaládok háztartásaiban az étkezés három fő táplálékra épült: kenyér, tej, zsír, illetve növényi olaj. A frissen fejt tej fogyasztása általános volt, de ha nem fogyott el, feldolgozták, aludttejet, túrót készítettek belőle. A tej nyári melegekben hamar megaludt, a leszedett tejfölből vajat ráztak egy cserépedényben. A vajkészítés melléktermékét az írót ételek készítésénél használták fel. íróval készítettek például krumplilevest, vagy tésztát gyúrtak belőle. Az íróból bálmos készülhetett úgy, hogy forralás közben búzalisztet kevertek bele, így a puliszkához hasonló ételt nyertek.
Az ellés utáni második - harmadik fejesből készült egy kedvenc túrós étel, a curiasta, gulusta. A néphit szerint a felmelegített, összetúrósodott tejet jó osztogatni, mert több teje lesz a tehénnek, ezért a szomszéd, rokon gyerekeket meghívták curiasta evésre. A hagyomány szerint egy földre helyezett nagy tálból fogyasztották el a gyerekek az ételt, miközben a háziak vízzel megcsapkodták őket. Készítettek még juhtejből gomolyát, túrót, erőstúrót, sajtot, amit piacon értékesítettek vagy a családban fogyasztottak el.
A jelentős családi ünnepeken valamint a jeles napokon falvanként olykor különböző, de mindenképpen hagyományos étkezési szokások voltak jellemzőek. A halotti tor étrendje szegényebb családoknál szalonnából, kenyérből és borból, módosabbaknál birkapaprikásból, esetleg töltött káposztából, kalácsból és pálinkából állt. A lakodalmakban csigalevest, birkapörköltet, baromfisülteket, kalácsot, bort és süteményt szolgáltak fel a vendégeknek.
Rendszerint karácsonyra ölt disznót a család, s ez meghatározta a kisböjt utáni ünnep étrendjét is. Újévkor nem ettek baromfit, mert a néphit szerint nem hoz szerencsét, mivel a csirke hátrakapar, a disznó viszont előre túr. Húsvétkor terített asztal várta a vendégeket. A negyven napos nagyböjt után általában tyúkhúsleves, sült hús, báránysült, sonka, tojás, fánk, mákos és diós kalács volt a húsvéti étrend.
A falusi közösségek szigorúan kezelték a nagyböjti étkezési szokásokat. A hal kivételével csak növényi eredetű táplálékot fogyasztottak, és sütésre és főzésre is kizárólag olajat, szigorúbb böjt esetén csupán vizet használtak. Hagyományos böjti ételek: rétes, aszalt gyümölcs, patogatott kukorica, paradicsomleves, lekváros fánk, mákos tészta, puliszka, pászka stb. A legjellegzetesebb böjti étel, amit leves vagy ital formájában minden román közösségben ismertek, a chisálitá (ejtsd: kiszölicö) korpáié volt, amit Kétegyházán a következőképpen készítettek: egy 5-10 literes vászonfazékba néhány marék korpát tettek, s hozzá kevés kukoricalisztet kevertek, ebbe néhány darab szénparazsat, egy marék sót és kevés, a kenyér kelesztésére használt cumnau-X (ejtsd: kumnöu) komlót tettek. Hogy az elegy érlelődjön, felforrt majd lehűtött vizet öntöttek rá, s mindezt alaposan összekeverték. Az edényt egy tiszta vászontörülközővel takarták le, majd egy szalmával bélelt kosárba helyezték. Tetejére párnát tettek, hogy jól forrjon, kilenc napig meleg helyen érlelték amíg fogyasztásra alkalmas lett. A magyarországi románoknál a hagyományok megőrzésében fontos szerepet töltött be a kulturális elszigeteltség, az etnikai endogámia valamint az ortodox vallás.
| |