| |
A magyarországi román népi kultúra egyik leggazdagabb területe a népzene. A legkülönbözőbb falusi szokások, csakúgy mint a jeles napi ünnepek egyik nélkülözhetetlen eleme a zene, az ének. A népzenei hagyomány eredete szoros kapcsolatban áll a népcsoport származáshelyének zenéjével. A közvetlenül szomszédos romániai települések népzenei tradíciói igen közel állnak a magyarországi románok zenei folklórjához. Forrásvidéke alapján, illetve a ma is élő népzene, néptánc és hangszeres zene sajátos jegyei szerint három egymástól jól elhatárolható dialektusra osztható:
A földrajzilag elkülönült közösségek népzenei hagyománya viszonylag elszigetelt formában fejlődött és egymástól könnyen megkülönböztethető egyéni vonásokat alakított ki.
A románok által lakott terület dallamkincse sokféle, de elég pontosan meghatározható stílusjegyek jellemzik. Különösen az előadásmód tekintetében épül sajátos törvényszerűségekre. Bartók Béla a román népzene szempontjából korszakalkotó Cintece populare româneşti din comitatul Bihor (Bihar vármegyei román népdalok) című munkájában, amely 1913-ban jelent meg a Román Tudományos Akadémia gondozásában, elsőként írja le a román népzene kategóriáit. Bartók az erdélyi román népi dallamokat öt csoportba osztotta:
Constantin Brăiloiu román népzenekutató szerint az alkalomhoz kötött népi dallamok közül fontosságuk és elterjedtségük alapján három csoportot emelhetünk ki: a lakodalmi dalok, halottas énekek, továbbá a téli ünnepekhez (karácsony, úi év. vízkereszt stb.) kapcsolódó dallamok. A magyarországi románok népzenei kincsében mindezek a dallamok megtalálhatók, illetve e kategóriák szerint a maguk teljességében bemutathatók és megismerhetők.
A kolinda és kolindálás (colindă, corindă, cintece de crăciun, ejtsd: cöntécsé de cröcsiun) a karácsonyi, újévi ajándékozáshoz, ajándékszerzéshez kapcsolódó ének, illetve szokás A kolindákat.e jeles napok előestéjén gyerekek, legények vagy lányok, esetleg fiúk-lányok együtt, sőt néha házasemberek csoportosan házrólházra járva adták elő. Maga a kolindálás karácsonyi, újévi köszöntés. Ősi hagyomány szerint a téli napforduló ünnepe. A kolindák zenei formáját rendszerint a szabálytalan ütemű refrénje szabja meg. A sokféle és egymástól eltérő ritmusú dallamok alapja a régi keresztény dallamkincs, a gregorián ének. A kolindák lehetnek vallásos vagy világi szövegűek. A vallásos kolindák egy bibliai történetet írnak le, ahogy azt a nép fantáziája elképzelte, telve a paraszti élet egyszerű képeivel. A világiak különleges rendeltetése a jókívánság és a dicséret kifejezése.
A kolindákat csak télen volt szokás előadni. Karácsony előestéjén összegyűlt egy-egy csapat gyerek és nagy zenebonával, kurjongatásokkal elindultak házról-házra, főleg a lányos vagy legényes házakhoz. A gyerekek már hetekkel előtte készültek az alkalomra, idősebb társaiktól tanulták a kolindákat. Egy-egy házhoz érve, megálltak az ablak előtt. Először engedélyt kértek a gazdától a bemenetre - Lăsa-mi gazdă-n casă? (Beenged-e. gazda?), ha a válasz Lăsa, dacă-i şti corinda! (Igen, ha tudsz korindálni!) volt, akkor tele torokból énekelték a szebbnél-szebb ősi dallamokat. Kántálás után a gazda beinvitálta, majd megvendégelte őket és útravalóul ajándékot (kolbász, dió, sütemény) adott a kis csoportnak, amely távozáskor, köszönetképpen újévi jókívánságot mondott.
A kolindák csoportjában megtalálhatóak a csillagénekek (cintece de stea) is. Ezeket az erős egyházi kötődésű hívek terjesztették azzal a céllal, hogy a világi és pogány szellemű kolindákat hitbuzgó énekekkel ellensúlyozzák. A gyerekek botra erősített papírcsillagot, a betlehemi csillag jelképét hordozva látogatták sorra a házakat. A „csillaggal-járás" hagyományát (Umblatu cu steaua) leginkább Kétegyházán, Gyulán és Battonyán ismerték a gyerekek.
A karácsonyi, újévi ünnepkör alkalmával elterjedt kolindálási szokások közé tartozott a turka-járás (Umblam cu turca) is. Szinte minden román településen fellelhető népszokás, de a néprajzkutatóknak már csak Méhkeréken és Kétegyházán sikerült rekonstruálni a részleteket. A turka-járáshoz nélkülözhetetlen volt a hangszeres zene és a tánc. A legények és a zenészek házról-házra járva táncoltatták meg a turkát (stilizált kecskejelmez) és a háziak szórakoztatására vidám, humoros, nem ritkán improvizált táncrigmusokat énekeltek. Lényege a virtuóz tánc volt, amit a legények sokféle tréfás és mulatságos részlettel tettek kiemelkedően látványossá, érdekes eseménnyé. A turka, a maszkos szereplő álarcának fából készült csőrszerű állát a tánc ritmusa szerint csattogtatta, a jelmez vázát képező hosszú bottal, melyet piros lepel takart, határozattan a tánc ritmusát verte. Kétegyházán a kolindálási formák egyike volt a hegedű-járás (Umblatu cu hidede), mely azonos a turka-járás szokásával. A játék középpontjában itt a táncosok és a zenészek álltak. Célja a ismerősök meglátogatása, az ünnepi jókívánságok kifejezése és a közös táncolás és zenélés volt. E rendkívül látványos hagyományokat az eleki, a kétegyházi és a méhkeréki néptánccsoportok megfelelő koreográfiába ágyazva színpadra is állították.
A magyarországi románok körében elterjedt kolindák közül különös figyelmet érdemel a Pă răzor dă vie... (A szőlős mezsgyéjén...) kezdetű kolinda, mely a román nemzeti balladának tekintett Mioriţa (ejtsd: Miorica) Bárányka ballada töredéke. Adrian Fochi román néprajztudós, aki 930 variációját gyűjtötte fel a „Mioriţa" balladának, 1960-ban a Békés megyei Kétegyházán is rátalált az egyetemes román kultúra egyik szimbólumává lett népballada helyi változatára. Különösen a dél-erdélyi románokra volt jellemző, hogy kolinda címén balladát énekeltek.
A gyermekek ma már nem járnak kolindálni. A román közösségek kórusai (Gyula, Kétegyháza, Körösszegapáti) viszont tovább éltetik ezt a nagyon szép és gazdag hagyományt. A téli ünnepekkor az ismerősök ablaka előtt közösen énekelnek egyházi dalokat és kolindákat. A kétegyházi és a méhkeréki baptista egyház kórusa is őrzi a szokást. Karácsony táján valamennyi magyarországi ortodox román templomban felhangzanak a kolindák.
A halotti szertartásokhoz tartozó énekek őrizték meg leginkább eredeti formájukat. Ezek egy része búcsúzás a halottól, vagyis tulajdonképpeni sirató (bocete, vaiete). Más részük a különböző stílusú és rendeltetésű szertartási halottas énekek (hora mortului). A siratás az asszonyok dolga volt. A legtöbb román paraszti közösségben megtalálhatók voltak a hivatásos sirató asszonyok. A hiedelem szerint a halottat siratni kell mindaddig, amíg el nem temetik. Ezért a siratás reggeltől-estig tartott, általában egyszerre 5-6 sirató asszony közreműködésével. A siratásnak nincs meghatározott dallama. Minden asszonynak sajátos előadásmódja volt, két versszak között szüntet tartott, színlelte a sírást. A szöveg szabályos versformát öltött, amely részben állandó motívumokat tartalmazott, részben pedig rögtönzött rímeket, a versforma szigorú megtartása mellett. Fontos eleme volt a személyre szabott szöveg. A szertartásos halotti ének ellenben szigorúan dallamhoz kötött, melynek szövege is csak annyi rögtönzést engedett, amennyi az aktualizáláshoz feltétlenül szükséges volt (a halott nevének, hozzátartozóinak említése). Ezeket az énekeket általában a falu kántora vagy egy nagyon jó hangú egyházi énekes adhatta elő, többnyire férfiak. Hangszeres halottsiratóról csak Méhkeréken hallottunk, melyet hegedűn adott elő a prímás.
Valamennyi paraszti ceremónia közül a lakodalmi eseményekhez kötődik a legtöbb dallam. A zene és az ének néha hangulatteremtő eszköze a számos szereplőt érintő eseménynek, máskor pedig a szertartás központi elemévé válik. A lakodalmas szokás egyik meghatározó része a menyasszony-búcsúztató ének (hora miresi). Melódiáját generációk sora a mai napig őrzi. Hasonló román dallamokat Bartók Béla publikált első ízben. Ezek, mint ő maga is többször említette, igen nagy hatással voltak zeneszerzői munkásságára. Szomorú hangvételű dallamokról van szó, ugyanis a román paraszti élet szabályai szerint illendő volt, hogy a menyasszony zokogásba törjön ki, amikor megkapja a hitvesi fátylat. A lakodalmi mulatság egésze azonban örömünnep volt a román családoknál is. A jó hangulatot kívánta megteremteni a csujogatás (strigături, ejtsd: sztrigöturj). A lakodalmas menet élén a vőfély állt, utána a menyasszony és a vőlegény, majd a násznagyok, a szülök, a fiatalok, aztán az asszonyok és legvégül a férfiak a zenészek kíséretében. A zenészek húzták a lakodalmi menettáncot, melyre fáradhatatlanul harsogtak a rigmusok, a csujogatások. Az utcán vonuló menet a kíváncsiskodó falubelieket is szórakoztatta, így a táncos kedvű férfiak, pálinkás-, boros üveggel a kezükben táncoltak, kínálgatták a bámészkodókat. A templom előtti téren a lakodalmasok és a kíváncsiskodók együtt táncoltak, mulattak. A lakodalmi kurjantgatások tréfás, vidám, néha csúfolódó mondókák, melyeket szinte egymással vetélkedve ritmikusan, néha tapssal kísérve énekeltek az asszonyok.
A lakodalom másik csúcspontja a menyasszonytánc (dansul miresi, ejtsd: danszul miresi), melynek során a vendégek sorra megtáncoltatják az ajándékokkal megváltott menyasszonyt. A lakodalmi táncok nem alkotnak zeneileg egységes kategóriát. A táncrendek is falvanként különbözőek. A falu életében a lakodalom különösen jelentős esemény volt, egyben a gazdagság jelképe is. A hagyományos paraszti lakodalom ismert volt minden román közösségben, de a nagyon szegények esetében nem tette lehetővé, hogy a fiatalok házasságát a család lakodalmi mulatság keretében szentesítse. Gyakoriak voltak a szöktetések (fujit, ejtsd: fuzsit), amikor a fiatalok megegyeztek a házasságkötésben és egy tanú kíséretében a fiús házban hozták nyilvánosságra együttélési szándékukat.
Jelentős táncos mulatság volt a románok körében a joc (ejtsd: zsok) táncház, amely a böjt időszakának kivételével az egész évre szerveződött. A táncházat egy bérelt teremben rendezték a kezesek chizes, akik gondoskodtak a zenészekről is. A táncházban a fiatalok az adott közösségre jellemző táncrend szerint mulattak. A román néptánc általában csoportos, körben vagy oszlopban járják, s mindig élénk, gyors ritmusú. Kivételt képez az Erdély középső-déli területein élők táncstílusa, akikre a lassúbb páros tánc a jellemzőbb, s ahonnan ez a tánc továbbterjedt a hegyvonulatok mentén a szomszédos területekre. A magyarországi románok táncaikat úgy kezdik, hogy a férfiak sorba rendeződnek és egy hívó mozdulatot tesznek a lányok felé. Sok helyen nevükön szólítva a lányokat, egy csujagatóval hívják táncba a kiválasztottat: Haidafată şi te joc, deie-ţi Dumnezo noroc! (Gyere kislány a táncba, adjon az Isten szerencsét!). A hagyományosan két hegedűből álló zenekar az oszlop elején, a vezető táncos mellett muzsikál, szinte fizikai kontaktusban a táncolókkal. A méhkeréki „öregek" táncrendje három részből állt, a friss mînînţălu-va\, (ejtsd: mününcölu), aprózóval kezdődött, melyet a mérsékelt tempójú ardelenescu (ejtsd: ardélénészku), erdélyi követett és befejezésül ismét a friss mînînţălu tánc került sorra. Ezt az utolsó táncot a férfiak a sorból kiválva csapásoló, figurázó szólótáncként is járták. A neve „tapsos" és az erdélyi táncok közeli rokonának tekinthető. Később ez a táncrend kiegészült új stílusú táncokkal, melyeket a fiatal generáció járt előszeretettel. Ilyen új keletű táncok a cimpinescu (ejtsd: kümpinészku), mezőségi, a bătuta (ejtsd: bötuta), dobogós és a polkaszerű duba, melyben még a zárt sorforma is felbomlott. Az új (fiatalos) táncrend a következő táncokból épült fel: mînînţăluardelenescu-bcituta-cîmpinescu-duba-mînînţălu. Az eleki és a kétegyházi néptáncrend más felépítésű. Náluk az első tánc a lunga (hosszú tánc), amely ugyanazt a tánctípust jelenti, amit Méhkeréken az ardelenescu, második a mînînţălu, harmadik a ţigăneasca (ejtsd: cigöneaszka) cigányos, majd a sort a lunga dă dragoste (ejtsd: lungá de dragoszté), szerelmes hosszú tánc zárja. A zenekar egy-egy tánchoz több dallamot is játszik, s ezeket többször meg is ismétlik, így egy táncrend kb. 20-30 percig tart.
A táncházi mulatság mellett télen a fiatalok a fonóba jártak (şezătoare, ejtsd: sézötaré), ahol a munka mellett jutott idő a tréfálkozásra, éneklésre és ha akadt zenész, egy furulyás, citerás, akkor még táncolásra is. A hangszeres zene elterjedése településenként változó. A magyarországi románok között a legismertebb hangszer a hegedű. Hegedűsre, zenészre minden közösségnek szüksége volt. Kevésbé elterjedt a román pásztorok által jól ismert furulya. Kétegyházán kétféle furulyajáték öröklődött apáról-fiúra. Az egyik a dallamot a hagyományos paraszti furulyások stílusában játszotta, a másik saját játékát egy susogó hanggal kísérte, a köcsögduda hangját utánozva. Dorombon és citerán általában lányok játszottak. A férfiak körében elterjedtek az új hangszerek is, mint a klarinét, a cimbalom és a zenekarokat kibővítő bőgő.
Az alkalomhoz nem kötött énekek csoportja megszámlálhatatlanul sok dallamot ölel fel. E dalokban a szöveg és a melódia kapcsolata nem állandó, mint más népek zenéjében. Az egyvágású, s érzelmileg többékevésbé hasonló szövegek és dallamok könnyen keveredhetnek, ha az énekes kedve úgy tartja. A melódiában azonban ilyenkor is kialakul a szabályszerű zenei forma, még ha a szöveg esetleg darabokra is törik. Egyazon dallamra egyesek epikus szöveget mondanak, mások lírai szöveget énekelnek. A lírai dalok tematikája igen változatos. A bihari dalok háromsorosak, míg a bánátiak között gyakoriak a négysorosak és pentaton dallamúak. A verssorok a román népköltészetben szokásos 7-8 szötagos sorok, a régies epikus szövegekben 5-6 szótagosak. Bihari jellegzetesen bedői és körösszegapáti sajátosság a 9, 11 és a 12, illetve a 13 szótagos sor. Körükben megtalálható a kétnyelvű, magyar-román „makaróni" szövegű ének, melynek refrénje román szövegű (például „Nincsen Bedő bekerítve, slobod ie drumu... " kezdetű dal).
Minden lassú és melankolikus hangulatú dallam doina (ejtsd: dojna). A „dojna" hagyományos elemekből tetszés szerinti hosszúságban improvizált, kötetlen szerkezetű és ritmusú (recitatív, parlando rubato) lírai dal. A dojnákat férfiak és nők egyaránt énekelhetik anélkül, hogy valamely meghatározott alkalomhoz kötődne. A dojnák igen régi eredetűek. A magyarországi románok dojnáikat hora-nak (ejtsd: horá), vagy hora lungá-nak (ejtsd: horá lungö) nevezik.
A magyarországi román népzenei hagyományok az 1950-es évek elejéig természetes módon öröklődtek apáról fiúra, hozzátartoztak a román ember mindennapi életéhez. Ezt követően, az egész országra jellemző társadalmi változások hatására, egyre kisebb szerepe lett a néphagyományoknak. Megszűntek a táncházak és a fonók. A lakodalmi és a jeles napi szokások visszafogottabbak lettek, majd egyre jobban elhalványultak azok a részletek, amelyek korábban a román népi kulturális tradíciók meghatározó elemei voltak. Helyüket az új, modernebb formák és eszközök vették át. A hajdan volt hagyományok őrzésére a néptánccsoportok vállalkoztak. Az egykori szokásokat már színpadi produkcióként mutatták be. Az első román néptánccsoportok 1947-48-ban alakultak Eleken, Méhkeréken, Battonyán, Körösszegapátiban, Magyarcsanádon, Pocsajon. Így őrződött meg napjainkig Eleken a lakodalmas. Méhkeréken a katona-toborzó. a fonóba-járás:
Kétegyházán a turka-járás. A koreográfiák kezdetben az eredeti tánchagyománynak feleltek meg. Ma már felkészült színpadi szakemberek dolgozzák fel a táncokat, hogy megjelenésükben minél látványosabbak és hatásosabbak legyenek.
A magyarországi román népzene és néptánc szépségére, eredetiségére, ritmusának feszességére, változatosságára a magyar kutatók is felfigyeltek. Az 50-es évektől kezdve neves szakemberek gyííjtöttek körükben, többek között: Lükő Gábor, Martin György, Sárosi Bálint, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Tímár Sándor, Felföldi László, Vásárhelyi László, Hoczopán Sándor, Nagyné Martyin Emília. A legjobb magyar néptáncegyüttesek műsorán ma is ott vannak a magyarországi román táncok. Az ország táncházainak legnépszerűbb számai közé tartoznak az eleki-, vagy a méhkeréki táncok. A magyarországi román népzenészek közül a legismertebb a méhkeréki Kovács Tivadar lett. Kiváló néptáncosok voltak Méhkeréken Nyisztor György és Papp László; Eleken Turla György, Szabó Péter, Gál György és fia, a Bágy testvérek, a Botás testvérek; Kétegyházán a Buha-házaspár. Közülük többen még ma is aktív táncosok. Az Eleki Hagyományőrző Együttes 1997-ben ünnepelte megalakulásának 50. évfordulóját. Eleken három generációnak van román néptánccsoportja. A méhkeréki fiatalok néptáncegyüttese 1988-ban és 1992-ben az országos Ki mit tud? vetélkedő második helyezettje lett.
A magyarországi románok zenei kultúrájához tartoznak az egyházi zene értékei is. Az ortodox templomokban jelentős kórusok működtek az elmúlt száz év során Budapesten, Gyulán, Kétegyházán és Battonyán. Jelenleg négy közösségnek van kórusa. A gyulai „Pro musica" kórus, a kétegyházi „Viva la musica" kórus, a körösszegapáti egyházi kórus és a battonyai női kórus munkája megkülönböztetett figyelmet érdemel. Az együttesek repertoárjában az egyházi énekek mellett népdalfeldolgozások is szerepelnek. A kétegyházi és a méhkeréki baptista egyházi közösségnek az anyaországban is elismert fúvószenekara van.
A magyarországi románoknak is igen gazdag a gyermekfolklórja. Részét képezik a mondókák, a gyermekdalok, a jeles napokhoz kötődő gyerekszokások, népszokások. E hagyomány magában foglalja a gyermekjátékokat és a játékszerek készítését is. A gyermekdalok közül jelentős népzenei alkotás a karácsonyi és az újévi kolindák és az esőkérő népdal. A gyermekek kolindálása csak annyiban különbözött a felnőttek hasonló szokásától, hogy a legkisebbek csak nappal jártak téli ünnepet köszönteni, és többnyire egyszerű világi szövegű kolindákat énekeltek. Az esőkérető népszokást különböző elnevezéssel ugyan (pápáruga, pápáruda, dodolaie - ejtsd: pöpörugá, pöpörudá, dodolájé), de valamennyi román közösség ismerte. Aszályos nyáridőben, a falusi gyerekek 6-10 fős csoportokba verődve jártak házról, házra. Testüket nagy lapulevelekkel borították be, és a fejük tetejére is raktak egyet. Az utcán hangos énekléssel jelezték jöttüket. Az ütempáros, mindössze nagyterc hangterjedelmű pápáruga- dallam szövege egyszerű esőkérő mondóka:
Păpăruga, ruga,
Roagă Dumnezeul,
Sa ne deie ploaie,
Ploiţă curată,
Făr-d-on fir dă piatră!
Grhiu pînă-n brîuu,
Iarba pînă-n barbă,
Tentiu cit copacii.
Rod, rod pînă-n pod,
Pîn' la casa lui Irod.
Paparuga, kérlek,
Kérd meg a Jó Istent,
Adjon nekünk esőt,
Tiszta esőcskét,
Egy szem jég nélkül!
Derékig érő búzát,
A fű érjen állunkig,
A tengeri legyen, mint a fa,
A termés érjen a padlásig,
Herodes házáig.
A gazda hallva ezt a dalocskát kinyitotta a kaput. A gyerekek énekelve megkerülték a gémes kutat, a gazda pedig vízzel meghintette őket, majd búcsúzóul megajándékozta őket tojással, liszttel és egyéb élelemmel. A román gyermekfolklór gazdag tárháza tartalmaz tréfás, csúfolódó szövegű mondókákat, kiszámolókat és találós kérdéseket is. Az anya és a kisgyermek legintimebb kapcsolatát jelképezi a bölcsődal, melyet a lányok kicsi koruktól kezdve kisbabájuk dédelgetésekor énekelnek. A falusi gyermek játékszereit ő maga készítette. Ló- és tehénszőrből labdát, kukorica kóróból hegedőt, csutkából babát, szederindából kosárkát, bodzaszárból kis puskát, fából pörgettyűt, korcsolyát csinált. A ház körüli munka mindenki számára kötelező volt. A kicsik vigyáztak a tűzre, vizet hoztak a kútról, vagy libát őriztek; a nagyobbak mezei munkákat végeztek, őrizték a tehenet, a disznót. így a gyerekeknek nem sok idejük maradt a játékra, mégis ha két-három gyerek összejött, azonnal kitaláltak valami játékot, az évszaknak és időjárásnak megfelelően.
A legelterjedtebb három méhkeréki román gyermekjáték: a bigézés, a cica-mica, és a sárgolyósdi.
A falu szélén nagy terület, a rét biztosította a játékhoz szükséges pályát. A játékot egy általuk készített, elhasznált seprünyélből levágott 50-60 cm hosszúságú bottal és egy 10-12 cm hosszúságú mindkét végénél kihegyezett „bigé"-vel játszották. A játék lényege: a feldobott bigét a hosszú bottal kellett eltalálni úgy, hogy az minél messzebbre repüljön. A játékszabályok nem voltak egységesek, a helyszínen beszélték meg a résztvevők, ezért sokféleképpen lehetett játszani. A játékban részt vehettek fiúk és lányok egyaránt. Amennyiben lányok is versengtek, úgy a játékszabályok kedvezőbbek voltak. Az első dolog a kezdő játékos „házá"-nak kijelölése volt. A feladatra vállalkozó játékos kezét kinyújtva, egy hosszú bottal saját tengelye körül egy félkört írt le maga elé, ez lett a háza. A félkört az ütő játékosnak tilos volt átlépnie az ütés idején. A többiek elhelyezkedtek körülötte az optimálisnak remélt helyen, annak érdekében, hogy a repülő bigét röptében elkapják. A kezdő játékos bal kezébe vette a bigét és a levegőbe dobta úgy, hogy a jobb kezében lévő bottal eltalálja és egy nagy ütést mérjen rá. Ha valamelyik játékos elkapta a bigét röptében, akkor helyet cserélt az ütő játékossal, és a játék folytatódott. Ha a bigét senki sem kapta el és az leesett a földre, akkor az ütő játékos újra adogathatott. Döntenie kellett azonban, honnan folytatja a játékot. Két lehetőség közül választhatott: vagy a kezdőhelyről, vagy onnan ahová leesett a bige. Ha úgy döntött, hogy arról a helyről folytatja, ahonnan a bige leesett, akkor a bige egyik kihegyezett végére egy határozott ütést mért a bottal úgy, hogy a bige újból a levegőbe emelkedjen, majd megcélozta és erősen megütötte. Ha sikeres volt az ütés, a bige újra repült, és a többieknek módjukban állt elkapni. Ha az ütő játékos az első alkalommal nem találta el a bigét, akkor nem kapott több lehetőséget, lecserélték.
Minden falusi ház előtt árok volt a nagy esőzések után összegyülemlett víz elvezetésére. Nyári estéken, amikor az árkok teljesen ki voltak száradva a gyerekek Titi mneau-t (ejtsd: cici mnyáu) játszottak. A játékhoz 510 gyerek kellett. Kiszámolták a kandúrt (mítoiul ejtsd: mücojul),. A fogó elhelyezkedett az árok közepén, aho kijelölte a saját házát, kb. 2-3 méter hosszúságú árokrészt. A kandúr nem hagyhatta el a házát. A többi játékos az árok szélén állt és onnan csúfolták a fogót. Az ügyesebbek átugrották, mások észrevétlenül átsétáltak a kandúr házán. A kandúr meg szerette volna fogni őket, hiszen csak akkor szabadulhatott meg a többiek csufolódásától és a nem túl előnyös nevétől, ha sikerült elkapnia valakit, amint éppen a házán áthalad vagy átugrik, akkor a kandúr és a foglya helyet cseréltek. A játék folyamán az árok partján lévők kórusban csúfoltak a kandúrt: Titi, mneau, cobirneau, Cica mica. hol iársz? Harsogtak a falvak utcái a gyerekek kacajától. Az volt a nagy dicsőség, ha a játék végére valaki olyan ügyes volt, hogy egyszer sem kellett a kandúr szerepébe bújnia. A legnagyobb szégyen az volt, ha valaki többszörösen megkapta ezt a címet, vagy egyáltalán nem sikerült másnak átadnia.
Több évtizeddel ezelőtt a falvak utcái nem voltak kikövezve, hiányoztak a széles járdák és betonutak. Nyáron, a nagy hőségben a utak felszínét por lepte el. A szárazság következtében a porréteg egyre vastagabb és finomabb szemcséjű lett. A falusi gyerekek előszeretettel jártak mezítláb ebben a puha és lisztszerű finomsagura őrölt porban. Egy kiadós, nyári eső után, a házak előtti árkok és utak megteltek vízzel, a porból sár lett. Ez a sár volt a legjobb alapanyag a sárlabda, a cucurbáu (ejtsd: kukurböu) elkészítéséhez. A gyerekek örömmel gyúrták, formálgatták a sárgolyót, amelynek mérete egy almányi volt. Az agyag formálásának külön fortélyai voltak, először laposra nyomogatták, lapították, majd különböző formájúra gyúrták. Lehetett kockát, téglatestet, gyümölcs-, edényformákat, egyéb alakokat formázni, kinek-kinek fantáziájától és ötleteitől függően. Amikor az agyagot jól kidolgozták következett a játék lényege. A sárlabda végleges formája kocka- vagy henger alakú volt, melynek közepén egy üreget fúrtak, és igyekeztek az alját nagyon vékonyra simítani. Ezek után a gyerekek beleköptek, majd elénekelték a következő néhány soros versikét:
Cucurbáuu,-báuu Kukurböuu,-böuu
Daca mi-ipomni, Ha nem durransz szét,
Dracu te-a tömni! Az ördög fog megjavítani. (Én nem.)
vagy
Cucurbchni,-bauu, Kukurböuu,-böuu,
Spargá-te biráuu, Durrantson szét a bíró,
Daca nu-ipomni. Ha nem durransz szét,
Dracu te-a maiface! Az ördög csináljon újra.
Azután a tetejével lefelé nekivágták egy sima, sziláid felületnek, vagy kőnek, hogy minél hangosabban durranjon szét. A csattogás erőssége minősítette a sárgolyót. A játék célja az volt, hogy a játékosok sárgolyói a lehető legnagyobb csattanást érjék el.
Az itt leírt játékokról a gyerekek ma már csak a szüleiktől hallhatnak. A magyarországi román iskolákban azonban egyre gyakrabban elevenítik fel ezeket, csakúgy mint a népi kultúrájuk szerves részét képező zenei hagyományokat.
| |