Előző fejezet Következő fejezet

I. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

 

1. A magyarországi szlovákok etnogenezise

A magyarországi szlovákok története egyrészt szorosan összefügg a szlávok, illetve az egyes nyugati szláv törzsekből kialakult szlovák nép történetével, másrészt viszont a szlovákság a középkori magyar királyság, magyar államiság létrejöttével a többnemzetiségű közösség társadalmi és politikai változásainak részesévé vált. A magyarországi szlovák nyelvszigetek napjainkban is a magyarországi társadalom és gazdaság integrált közösségei.

A szlovákok ősei valószínűleg a IV-V. században - vannak nézetek, hogy a VI. században - telepedtek le a Kárpátok övezte térségben. A szlávok vándorlási-letelepedési korszakát több, szláv eredetre utaló földrajzi elnevezés, város neve is őrzi. (Pl. Balaton, Veszprém, Visegrád, Pest).

A szlovák etnikai terület a XIXII. századtól vált teljes egészében a magyar államiság részévé. S mivel a szlovákokat államhatárok választották el a cseh, a lengyel és a keleti szlávok egy részétől, ezáltal lehetővé vált számukra az önálló, sajátos fejlődés is. A XVI—XVIII. századi források legtöbbször pannóniai szlávoknak nevezik a szlovákokat.

A magyarországi szlovák nyelvszigetek geneziséhez a reformáció-ellenreformáció kora is hozzájárult. Közép-Szlovákia területén valószínűleg a felsőmagyarországi bányavárosok német lakóinak, illetve a luteranizmusnak hatására a szlovák lakosság az ágostai hitvallás követője lett. S amikor 1673-ban Árva és Túróc megyében leverték a protestáns felkelést, a menekülő nagyszámú jobbágyság és kisnemesség, illetve leszármazottaik 1690 után megkezdték hosszú vándorlásukat dél-alföldi tájak felé.

A magyarországi szlovákság az egységes szlovák nyelvterületből, anyaetnikumából úgy szakadt ki, hogy azzal továbbra is egy államkereten belül maradt. Ez a tény megkönnyítette fennálló kapcsolatait anyanemzetével, amelyeket különböző formákban - közvétlen családi kapcsolatok révén, vagy közvetve, részben intézményi keretekben - kulturális és politikai téren is fenntartott. E kapcsolatok nemcsak a 17. századvégi és a 18. századi megtelepedés szakaszában, hanem később, a szlovák nemzeti mozgalom 19. század eleji és refomkori kibontakozása idején is éltek, s pl. a Ľudovit Štúr vezette mozgalom célkitűzései visszhangra találtak a dél-alföldi szlovákság között is. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői a nyelvszigeteket is a szlovák etnikum, illetve a szlovák nemzet részének tekintették. Az 1861-ben kibocsátott Szlovák Memorandum, illetve annak ún. "bécsi változata" Magyarország államkeretein belül kiépítendő önálló (autonóm) szlovák terület tervét is tartalmazta. Eszerint a szlovák nyelvszigetek e területi-közigazgatási autonómia szerves részét képezték volna. Ez a terv azonban nem valósult meg. Az északi szlovák területektől a nagyobb, délen fekvő szlovák nyelvszigetek csak 1867, azaz a kiegyezés után szigetelődtek el fokozatosan.

 

2. Levándortás, megtelepedés

A szlovákok Magyarország mai területén a török 17. századi kiűzése nyomán telepedtek le. Idevándorlásuk évtizedekig (közel két évszázadig) tartó összetett folyamat volt, s több tényező váltotta ki. Az alapvető előidéző ok az volt, hogy az országnak a törökök alól felszabadult térségeinek jelentős része néptelenné vált, s nagy volt a munkaerőhiány. Ennek pótlásában egyaránt részt vettek a túlnépesedett belföldi területek lakói, az északi megyékben élő szlovákok és magyarok, valamint a külföldről idevonzott telepesek (főként németek, s más etnikai csoportok is).

A benépesítő migrációnak egyformán volt tudatosan szervezett és ösztönös jellege. S ez megfigyelhető a szlovákok népmozgalmában is. Előttük nem volt teljesen ismeretlen ez a táj, ahova levándoroltak. Különösen a 17. század második felétől kezdve rendszeresen jártak le arató-cséplőmunkákra. Előbb csak a magyarszlovák nyelvhatáron lévő végvári vidékekre, majd egyre délebbre, szinte a Nagy-Alföld egész területére. (Egyébként a felvidéki szlovákok szezonális munkavállalása az Alföldön az első világháború végéig folyamatos volt). Közülük kevesen telepedtek le, de ők is vihették a híreket a jó lehetőségekről.

A korábbi források tanúsága szerint a hegyek között élő szlovákok falvainak kevés és sovány földje nem tudta eltartani a felduzzadt lakosságot, az erdők irtásával sem tudtak már jelentősebb termőföldet kihasítani. Nyomorukat az akkoriban pusztító járványbetegségek csak fokozták (pl. a 17. századvégi pestis).

A lakatlanná vált települések hosszú ideje elhanyagolt termőföldje viszont kiváló minőségű volt, bőven állt rendelkezésre, s a jólét biztos forrásának tűnt. A királyi Magyarországon - a szlovákok lakta térségben is - a jobbágyok röghöz voltak kötve, levándorlás esetén azonban szabad menetelű jogokat remélhettek. Az evangélikus szlovákokat a vallási türelmetlenség is sújtotta, új otthonukban biztosították a szabad vallásgyakorlásukat is. Ezek a gazdasági, társadalmi, világnézeti tényezők okozták mindenekelőtt a levándorlást, de ehhez természetes jelenségként csatlakozott a vállalkozói kedv, amely főként a fiatalokat jellemezte. Tessedik Sámuel számol be arról, hogy Szarvasról Nyíregyházára áttelepült szlovákok zöme ifjúkorú volt. Mindezt befolyásolta az a remény és hit is - amely a korunkhoz közelebbi, Amerikába történő kivándorlás kapcsán nagyon ismerős -, hogy a bibliai bőség hazájába, Kánaánba jutnak.

A levándorlás első időszakára a 17. század végétől a szökés volt a legjellemzőbb, amely oly méretűvé vált, hogy az országgyűlés és a helytartó tanács védő rendelkezéseket is hozott a szökött jobbágyok visszaszármaztatása érdekében. Ezek azonban a néptelen térségre visszatért, vagy új földbirtokosok érdekeivel ütköztek, s nemhogy elmulasztották a törvények megtartását, hanem a földjükre jutott, szökésben lévő jobbágyoknak szabad menetelt, vallási szabadságot nyújtottak. Ugyanezeket a jogokat kapták a szervezett telepítés révén érkezett szlovák telepesek is.

A szlovákok első nagy levándorlási hulláma három szakaszra bontható.

• 1690-1771 között a főként szökött jobbágyok, mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt vidékkel határos megyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj) indultak. Az északra fekvő megyékből (Trencsén, Árva, Liptó, Zólyom, Szepes) ezt a sávot mintegy ugródeszkának használták fel a további vándorláshoz. Ebben a szakaszban nyugaton Észak-Dunántúlon, az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeiben települtek. így népesült be újra - többek között - Pilisszántó (1703), Kesztölc, Piliscsév (1701-1709), Oroszlány (1701), a bakonyi Súr (1695), a nógrádi Bánk (1680), Vanyarc (1705), a Pest megyei Ácsa (1688), Csővár (1706), valamint feltehetően a zempléni Óhuta (1696) is.

• A második letelepedési szakasz az 1711-1740 közötti éveket öleli fel, az 1720-ig tartó időszakban zajlott le a földesúri telepítés zöme, amelynek két válfaja volt: az egyik szerint azok a földesurak, akiknek északon is voltak birtokaik, déli földjeikre onnan hozták alattvalóikat. A másik - az állami szervektől kapott engedély alapján - szervezett telepítésként történt, melynek név szerint ismert telepítési szervezői (impopulátorok) is voltak. Az így letelepült szlovákok a földesúrral jogaikat és kötelességeiket rögzítő szerződést kötöttek. Az egyik legrégebbi szerződésben (Aszód, 1716) ugyan szigorú kötelezettségeket vállaltak magukra, de ezek a korabeli kötelező szolgáltatásokhoz képest jóval előnyösebbek voltak. Általában három évi adómentességet kaptak (ezt rögzíti a kiskőrösiek szerződése is). Ha úgy érezték, hogy túl kemények a feltételek, újabb és kedvezőbb szerződést csikartak ki (pl. 1756-ban Mendén), vagy pedig kihasználva a szabad költözködés jogát - továbbálltak, hiszen bőven volt lehetőségük a válogatásra. Bél Mátyás az 1730-as évek legelején szintén felfigyel erre a jelenségre a Békés megyében letelepült szlovákokkal összefüggésben:

„A jövevények, akik alighogy itt tanyát vertek, máris újabbat kezdenek keresni, ezt kárhoztathatjuk ebben a folyvást költözködő népben". Ugyanakkor méltatva dicséri szorgalmukat: ..... nincs olyan földesúr, aki ha üres földje van, ne részesítené előnyben mindenki mással szemben a szlovák telepeseket a munkában tanúsított szívós igyekezetükért". Ebben a szakaszban a szlovákok első, önálló településeik egész sorát hozzák létre. A Garamtól nyugatra fekvő - mai szlovákiai - térségből a Dunántúlra (Pilisszentlászló 1715, Öskü 1718, Bánhida, Sárisáp 1725, Vértesszőlős 1727, Bakonycsernye 1724, Tardosbánya 1725). A Nagyalföldre igyekvők számára a nagy áteresztő kaput Nógrád megye jelentette a Duna-Tisza köze felé (pl. Bénye 1715, Alberti 1728, Csömör 1720, Kiskőrös 1718) és a délkelet-alföldi régió felé (Békéscsaba 1718, Szarvas 1722, Mezőberény 1723). Ebben a szakaszban jött létre az első bükki üveghutás település (Óhuta-Bükkszentlászló 1712-17).

• A harmadik telepítési szakaszban főként a bácskai, bánáti lakatlan területeket népesítik be a szlovákok. A Dunántúlon ekkor települnek le a bakonyi Jásdon (1754), a Dunakanyarban Pilisszentkereszten (1747), valamint a Zempléni hegyvidéki Kishután (1752), Nagyhután (1763), Füzéren (1770-től). A bükki Újhuta (Bükkszentkereszt 1755) nyomán később is alakulnak újabb hutás falvak (Répáshuta 1790, Vágáshuta 1794). A mátrai szlovák üveghutás-települések közül Mátraszentistvánt 1740-ben, vagy 1762-ben alapították, Mátraszentimréről először 1858-ból van feljegyzés.

A Nagyalföldön ekkor főként másodlagos helységeket telepítettek be újra a továbbvándorlók. Békéscsabai, szarvasi szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apateleket (Mocrea), békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi szlovákok 1754-ben Nyíregyházát. Hozzájuk mindenütt csatlakoztak a mai Közép-Szlovákiából érkező szlovákok is.

A 19. századi délkelet-alföldi szlovák települések zömét az alföldi szlovák helységekből származók népesítik be. Többnyire kincstári birtokon jönnek létre (Pitvaros 1816, Csanádalberti, Ambrózfalva 1844, Nagybánhegyes 1841-42). Békéscsaba és Szarvas határából a 19. és főként a 20. században kiválik Kondoros, Gerendás, Csabacsűd, Telekgerendás, Kétsoprony, Örménykút, Kardos és Csabaszabadi. Az itteni szlovákok migrációja a 20. század közepén is folytatódott. Elekre 1946-ban Békéscsabáról, Tótkomlósról és Szarvasról települjek.

Az utolsó szervezett migrációjuk (nem véve figyelembe az ipari területekre, a városokba történt bevándorlást) az 1946-48 között Magyarország és Csehszlovákia által kötött szerződés értelmében Szlovákiába települt több ezer hazai szlovák.

A telepítő földesurak általában arra törekedtek, hogy helységenként nemzetiségi és vallási vonatkozásban lehetőleg egynemű lakosság telepedjék le. E tekintetben különösen tudatos volt Békés megye benépesítőjé, báró Harruckem. Ennek ellenére vegyes vallású (evangélikus-római katolikus: Csömör, Erdőkürt, Öskü, Békéscsaba) és vegyes nemzetiségű (szlovák-ruszin: Rudabányácska, szlovák-magyar: Terény, szlovák-magyar-német: Mezőberény, Csömör stb.) helységek jöttek létre.

A szlovákok térbeli letelepedését figyelve sziget jellegű régiókat vehetünk számba:

  • az egyik Északkelet-Magyarországon Borsod-Abaúj-Zemplén megyében;
  • a másik Nógrád megyében és Pest környékén;
  • a harmadik a Dunántúlon Komárom-, Esztergom-, Pest-, Fejér -, és Veszprém megyében;
  • a negyedik a délkelet-alföldi Békés és Csongrád (az egykori Csanád) megyében alakult ki;
  • kisebb egységet képeznek a kiskőrösi és nyíregyházi szlovákok.
  • Foglalkozási jellegzetességük miatt megkülönböztethetjük a hegyvidéken (Zempléni hegyvidék, Bükk, Mátra, Cserhát, Pilis, Vértes, Gerecse, Bakony) és a sík alföldi térségben (Duna-Tisza köze, Tiszántúl) élő szlovákokat is. Az evangélikus szlovákok többsége Nógrád-, Pest- és Bács-Kiskun megyében, valamint a Tiszántúlon, a római katolikusok zöme pedig főként az észak-magyarországi és dunántúli hegyek között él. A kisegyházakba tömörültek (baptisták, adventisták) szétszórva mindenütt találhatók.

    Népi kultúrájuk általánosítható jegyei alapján összességében két nagyrégiót tételezhetünk fel: az egyik a magyar-szlovák nyelvhatár közelében az északi határ menti sávot és a dunántúli szlovák helységeket öleli magába (ezen belül elkülönítő jegyeik alapján kisebb régiók is érzékelhetők: Zempléni hegyvidék, Bükk, Mátra, Cserhát, Pilis, Vértes, Gerecse és Bakony). A másik az ország középső részében a nógrádi határ menti községektől kezdve a Pest környékieken át a délkelet-alföldi szlovák településekig húzódik. A nógrádi szlovákok mindkét nagyrégióval kapcsolatban állnak.

    Két néprajzi csoportot is megkülönböztethetünk (nyíregyházi és békéscsabai). A nyíregyháziak sajátos népi kulturális jellemzője többek között az elnevezésük (tirpák), a bokortanya-rendszer s a körükben népszerű taliga. A csabaiakra jellemző a kemény magánhangzóvégű nyelvjárás, az előtornácos háztípus, valamint jellegzetes ételeik: a cigánka és a kolbász.

     

    3. Településtípusok

    Magyarország különböző tájain, szétszórtan, egymástól is nagy távolságokra fekvő szlovák nyelvszigeteken eltérő típusú települések alakultak ki. Ezt az eltérést több fejlődési tényező is meghatározta; többek között az eltérő földrajzi-ökológiai környezet, a közösségek gazdasági társadalmi szervezettsége és létszáma. Meghatározó szerepe volt a szlovákok lakta település karakterének kialakításában annak is, hogy egy-egy település, vagy akár az egész nyelvsziget lakossága az anyaetnikai terület szűkebb vagy tágabb, egymástól messze eső területeiről verbuválódott-e, s nemzetileg, vallásilag homogén vagy vegyes, nagy vagy kis létszámú közösséget alkot.

    A földrajzi-ökológiai tényezők alapján két nagyobb csoportot alkotnak a szlovák települések: alföldi és hegyi településeket. Mindkét típuson belül további alcsoportok találhatók. így pl. külön alcsoportot képeznek a Pilis hegységi falvak s külön-külön alcsoportot a bükki és a zempléni települések. Hasonlóképpen más mezőgazdasági típust képviselnek a mátraaljai és a nógrádi települések, valamint a délkelet-alföldi vagy a Duna-Tisza közi falvak stb.

    Gazdasági tényezők, illetve a nemzetiségi településnek a tágabb vagy szűkebb gazdasági-társadalmi régióban elfoglalt szerepén belül alapvető kérdés, hogy a nemzetiségi közösség gazdaságilag önellátóvá válik-e, vagy kizárólag külső kapcsolatai révén biztosítható léte, fennmaradása.

    A települések lakosságszámát tekintve a magyarországi szlovák települések igen tarka képet mutatnak, akár a 18., akár a 19., akár pedig a 20. századi lakossági számot vesszük figyelembe. A 19. században 100-tól 20-25 ezerig, a 20. században 300-600-tól 40-50 ezerig terjedő lakosságszámú településeken éltek szlovákok. Ez a lakosságszóródás az 1960-as népszámlálásban is tükröződik.

    A 18. század első felében kialakult szlovák települések, s egyúttal a magyarországi nemzetiségi települések egyik legjellegzetesebb típusát a Nagyalföld területén elhelyezkedő mezővárosok, vagy mezővárosi fejlődést magukban hordozó települések alkották. Ezt a típust elsősorban Békéscsaba, Kiskőrös, Mezőberény, Nyíregyháza, Szarvas és Tótkomlós képviseli. Az evangélikus szlovákok nagyobb része itt telepedett le. E típushoz tartozó települések, illetve nemzetiségi közösségek társadalmi és kulturális életét - főként a 19. század 60-as, 70-es éveitől, de Nyíregyházát már a 19. .század első felében is - olyan hatások érték, amelyek inkább a városi életformára, intézményrendszerre voltak jellemzők. Ez a tény több vonatkozásban is meghatározta etnokulturális változásaikat, s részben megkülönböztette attól a folyamattól, amely a szlovákok lakta falusi közösségekben végbement. A szlovák lakosságú mezővárosok a 18. század első két évtizedében - Nyíregyháza a század derekán - nagy kiterjedésű határterületeken jöttek létre, s a település magját már a 18. század vége felé jelentős gazdasági egységnek számító tanyák veszik körül. Ez a gazdasági-települési forma jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a felsorolt települések a magyarországi társadalom munkamegosztásában jelentős szerephez jutottak. (Ez persze a történeti időfázisokat figyelembe véve, igencsak változó volt a 19. század 30-as éveitől kezdve.) A prosperáló állattenyésztés és a mezőgazdaság a közigazgatás terén önkormányzatot (paraszti autonómiát), kulturális intézményi területen pedig viszonylag önálló, etnikai jegyeket hordozó fejlődést biztosított.

    A délkelet-alföldi szlovák települések típusát alkotják azok a falvak is, amelyeket a délkelet-alföldi mezővárosi települések kirajzásaiból kincstári birtokokon, eredetileg mint kisebb létszámú dohánytermelő közösségeket hoztak létre. Társadalmi és gazdasági struktúrában, valamint a közigazgatásban különböztek a mezővárosoktól, azonban éppen ezek gazdasági és kulturális hatása s a közöttük fennálló házassági kapcsolatok is éltetőén hatottak ezekre a kisebb településekre, főként Nagybánhegyesre és Pitvarosra. Mindkét településre „önszerveződési" kulturális törekvések, innovációs folyamatok voltak a jellemzők.

    A magyarországi szlovák települések többsége közepes nagyságú, illetve kis és apró falvakból áll, amelyek kisebb-nagyobb, néhol összefüggő láncolatot alkotnak. Ehhez a típushoz tartoznak a Nógrád és Észak-Pest megyei szlovák mezőgazdasági települések, amelyek azonban sem gazdasági, sem közigazgatási területen sosem rendelkeztek a dél-alföldi településekhez hasonló autonómiával.

    A szlovák települések heterogén összetételét tovább tarkították azok a Pilis hegységi falvak, amelyeket nagyobbrészt egyházi szervezetek hívtak életre, s velük, mint földesurakkal szemben sem gazdasági, sem közigazgatási önállósággal nem rendelkeztek. Ezekhez tartozik például Pilisszentkereszt, Pilisszántó, Pilisszentlászló, Piliscsév, Kesztölc, Pilisszentlélek.

    A szétszórt nyelvszigetek külön típusát alkotják az üveghuták és vashámorok körül kialakult ipari települések is, amelyek a Pilis hegységtől (Pilisszentlélek), a Cserháton (Szokolya-Huta, Királyrét), a Mátrán (Mátraszentimre, Mátraszentlászló, Mátraszentistván stb.) és a Bükkön át (Ómassa, Újmassa, Bükkszentlászló-Óhuta, Bükkszentkereszt-Újhuta, Répáshuta) egészen a Zempléni-hegységig (Háromhuta, Vágáshuta stb.) meghúzható vonal mentén helyezkednek el.

     

    4. Településformák

    A szlovákok településformái legfőképpen földfelszíni adottságoktól, valamint a letelepedés korától függnek. A korábbiak jóval szabálytalanabb alakzatban találhatók, a későbbieket mérnöki pontossággal megállapított szabályos rendben alakították ki.

    Mindegyik észak-magyarországi és dunántúli helység formáját a hegyi és dombos vidék fekvése határozza meg. A Zempléni hegyvidéken is a telekformát, a lakóház alaprajzát, a házak elhelyezkedését befolyásolták a felszíni viszonyok. Zömük irtásfalu, ill. a korábban létrejött huta köré épültek. A völgyekben többnyire egyutcásak, a Hegyközben többutcás település is található. A mátraalji szlovák helységek kezdetben rendszertelen formát mutattak, később a földesúri beavatkozás folytán soros utcás falukká változtak át. Jellemző rájuk a kertes beltelek, a kertek az istállókkal a belterület szélén találhatók (Kisnána, Domoszló). Nógrádban a legtöbb helységet egy-telkes típus jellemez, néhány falu (pl. Sámsonháza) kétbeltelkes: az egyiken állt a. lakóház, a másikon az istálló s a pajta. A Budapest környéki szlovák települések részben hozzáidomultak a földrajzi környezethez, a szűkebb terepen soros utcás falvak jöttek létre, a Pilisben a patak, vagy a völgy vonulatát követik. A Galga menti Csővárott például a gyakori árvizek miatt a hegyoldalon építkeztek.

    A 18. századi nagyalföldi szlovák helységek halmaztelepülésként jöttek létre, a 19. századiak kimért egyenes és merőleges utcákból állnak (újraszabályozás folytán ilyenné vált Szarvas is). Békéscsaba, Kiskőrös, Tótkomlós, Nyíregyháza lényegében megőrizte eredeti formáját, bár Békéscsabán a városi szabályozás révén enyhítettek a szabálytalan utcaszerkezeteken, s a vasút megjelenése a település formájának alakulását tovább befolyásolta. Tótkomlós a 18. században alföldi aklos-kertes település, az aklok helyén később beltelkeket alakítottak ki. A kétbeltelkűség nyomait Nyíregyházán is felfedezhetjük. A helységek létrejöttekor a belterület körül mindenütt kenderföldeket és szőlőket mértek ki.

    A nagyhatárú szlovák helységekben az újabb kutatások szerint nemsokára kialakultak a szállások, melyek állatok elhelyezését szolgálták, majd tanyák, melyek állandó családi ottlakás és mezőgazdasági termelés színhelyei, s amelyek a külterjes állattartás visszaszorulása után az egész határt behálózzák. A szlovák lakta helységekben jellegzetes tanyatelepülési formák is kialakultak. Legismertebbek a nyíregyházi bokortanyák, a szarvasi sortanyák. Kialakulásuk eredendően vérségi, rokonsági (nagycsalád) tényezők következménye. A szlovákok a tanyák mindegyik formáját a mai napig sálašnak nevezik (a magyar szállás szó átvétele nyomán).

    A hegyvidéki házak zömének épületanyaga a 18-19. század fordulójáig fa és kő, s gyakori a vályog is. A Zempléni hegyvidéki szlovákok házai az Északkeleti-Kárpátok kulturális övezetéhez tartoznak. A 19. században általában szoba - konyha - kamra .  osztatúak, fűtő-főző alkalmatosságuk a szobabéli kemence, jellegzetes füstelvezető kürtője a kobula, a kemence teteje hálóhelyül szolgált. Tetőzetük lépcsős zsupfedél, a fejes zsupkéve neve: kička. A bükki és a mátrai szlovákok lakóháza a századfordulón még kétosztatú. Répáshután a három helyiség csak a két világháború között jelent meg. Bükkszentkereszten ez idő tájt még nem volt külön árnyékszék sem. A mátrai, a bükki szlovákok jellegzetes erdei építménye az erdőmunkások, továbbá a faszén- és mészégetők jármos, kerek vagy félhajas kunyhói. A mátraalji, a nógrádi szlovákok idetelepülésükkor faházakat emeltek, gyakori volt a sövényfal is. Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet archaikus formájának maradványait Kisnánán még megtalálták. Tüzelőberendezésük a magukkal hozott kürtös kemence volt. Vanyarcon a múlt század végén a faházak még láthatók voltak.

    A régebbi típusú Galga menti házak külső fala vertfal volt, a belső válaszfalak besározott durva hasítású fából készültek, vagy vesszőből fonták és sárral betapasztották őket. A tetőt zsúppal fedték a Pilisben éppúgy, mint Pest környékén. Sáriban általános a sárból rakott fal. Pilisszentléleken, Kesztölcön, Piliscséven, Tárnokon érdekes, koporsó alakú kemencék voltak. A dunántúli házak építésekor a kő felhasználásán túl rendszeres volt a vályog alkalmazása is. Kesztölcön a falu legrégebbi házát kőalapzaton vályogból építették, eredetileg zsúppal fedték. A ház első-, hátsószobából, konyhából, kamrából és istállóból állt. Pincéjét az udvaron ásták, valamint a hidas disznóól is itt látható.

    A dél-alföldi szlovákok épületeinek egy része a 18. században paticsfal technikával épült, az utóbbiak gazdasági épületmaradványai Kiskőrösön még fellelhetők. Utóbb vertfalból vagy vályogból készültek, amelyeket betapasztottak, vagy bemeszeltek. Leggyakoribb az ollólábas, szelemenes tetőszerkezet, melyet náddal, esetleg zsúppal fedtek, a 20. században pedig cseréppel. Szarvason napjainkig előszeretettel használják fel a nádat tetőfedésre. Gyakori a félkanfaros oromzat. Békéscsabán sajátos háztípus volt az utcára kinyúló, ún. simléderes ház. Továbbfejlesztett változata az előtórnácos ház (podsťenka, Mezőberényben: ulička), amelyet ajtó választ el a tornáctól, s amelyeket téglafalazatú vagy darulábas faoszlopok tartanak. Tótkomlósi sajátosság, hogy a ház mellett az utca frontjával párhuzamosan, várszerű benyomást keltve állnak a hombárok. A mezőberényi régi parasztház tornác nélküli, s megőrizte az általános három osztatú alföldi típust. A nyíregyházi szlovákok - tirpákok lakóháza is az alföldi alaptípushoz tartozik. A városban a szoba - konyha - kamra beosztást úgy módosították, hogy a kamrából kisszobát képeztek a bokortanyákról érkezők elszállásolása céljából, s kiskamrát is ragasztottak hozzá. Szarvason és Békéscsabán a hátsó szobából közvetlenül nyílik a kiskamra.

    Az alföldi szlovákok városi lakótelkein és a tanyákon jelentős helyet foglalnak el a gazdasági épületek, az istállók, az ólak, a kukoricagórék, melyeknek zöme szintén azonos a hasonló alföldi épületekkel, miként a Tótkomlóson kedvelt meszelt, kerek tyúkól is.

    A magas talajvíz miatt a kiskőrösi szőlőtermesztő szlovákok pincéi csak valamivel nyúlnak a földfelszín alá.

    A szlovákok lakberendezése vidéken változó. Legjellegzetesebb népi bútorzatuk a békéscsabai és a tótkomlósi szlovákoknak van, szépen, kecsesen faragott, festett mennyezetes ágyaik, gondolkodó és támlás székeik, sarokpadjaik, virágosra festett ládáik a funkcionális paraszt díszítőművészet remekei.

     

    5. Lélekszám

    A Központi Statisztikai Hivatal sajátos módszerű, kulturális kötődés alapján végzett összeírása szerint 1985-ben a magyarországi szlovákok száma közel 70 000-re tehető.

    A népszámlálási bevallások alapján a mai Magyarország területén élő szlovákok száma anyanyelv szerint 1880-1990 között a következőképpen alakult:

    1880: 213 249; 1900: 192 227; 1910: 165 317; 1920: 141 877; 1930: 104 786; 1941: 75 877; 1949: 25 988; 1960: 30 690; 1970: 21 176; 1980: 16 054; 1990: 12 745.

    Ebből kiolvasható, hogy: 1880 és 1930 között - tehát 50 év alatt - a szlovák anyanyelvűek száma több mint 50%-kal csökkent. 1930 és 1945 között - tizenöt év alatt - pedig már közel 30% a csökkenés.

    Erre a nyelvi - s feltehetőleg kulturális - értékvesztésre „egzakt" magyarázatot nem könnyű adni. Itt az oknyomozás azért is fontos, mert a többi magyarországi nemzeti és etnikai kisebbség körében nem következett be ehhez hasonló, kedvezőtlen nyelvi és kulturális változás.

    Az anyanyelvi értékvesztést alátámasztják a népszámlálások alapján elemzett korosztály-megoszlások. Az itt közölt táblázat az 1970-es népszámlálás anyanyelvi bevallási adatait, magyar és szlovák vonatkozásait, illetve kormegoszlásait mutatja be. Az adatok mélyebb elemzése nélkül is szembetűnő, hogy a szlovákoknál az anyanyelvet vállaló és hordozó legnagyobb létszámú korosztály a. legidősebbek generációja, míg a magyar anyanyelvűeknél legnagyobb létszámúak a társadalmilag legaktívabb generációk, a 15-39, NI. 40-59 évesek. Szlovák anyanyelvűeknél a fiatalabb generációk egyre fogyó számsort jelentenek, amelyben a legfiatalabbak (0-14 évesek) a többi korosztályhoz viszonyítva a legkisebb létszámú - a többi generációs csoport mellett „torzóként" létező - csoportot alkotnak. A fiatal korosztályok száma mind az 1980-as, mind az 1990-es népszámláláskor tovább csökkent. Ez viszont azt jelenti, hogy a kultúraközvetítés-kultúraátadás klasszikus („ösztönös") formája, a családon belüli kulturális transzmisszió - legalábbis a statisztikai mutatók szerint - veszélybe került, s valószínűleg már több szlovák közösségnél meg is szűnt: a fiatal generációk ezen a klasszikus úton nem váltak, illetve nem válnak a szlovák kultúra és a szlovák nyelv hordozóivá.

    Kor Magyar anyanyelvű férfiak Szlovák anyanyelvű férfiak Százalékarány %
    0-14 1,044.334 870 0,08
    15-39 1,772.168 2.473 0,14
    40-59 1,128.614 2.897 0,16
    60-X 705.757 3.106 0,44
    Összesen: 4, 015.873 9.346 0,23
           
    Kor Magyar anyanyelvű nők Szlovák anyanyelvű nők Százalékarány %
    0-14 985.535 809 0,08
    15-39 1,761.649 2.605 0,15
    40-59 1,252.245 3.527 0,28
    60-X 926.770 4.642 0,50
    Összesen: 4,926.199 11.583 0,23
           
    Hők-férfiak összesen Magyar anyanyelvű Szlovák anyanyelvű Százalékarány
      9,577.072 20.929 0,23

    Szlovákok által is lakott települések névjegyzéke magyarul és szlovákul. (Csillaggal jelöltük azokat a helységeket, amelyekben 1994 óta kisebbségi önkormányzat, részönkormányzat működik). A megyei jogú városok közül szlovák kisebbségi önkormányzat alakult Miskolcon, Szegeden és Budapesten (fővárosi, XII. és XVII. kerület) is.

    Bács-Kiskun megye Báč-Kiškunská župa
    Dunaegyháza* Dunaeďház
    Kiskőrös Malý Kereš
    Miske Miška
       
    Békés megye Békéšska župa
    Békéscsaba* Békéšska Čaba
    Csabacsüd Čabačud
    Csabaszabadi * Čabasabadi
    Csorvás Čorváš
    Gerendás Gerendás
    Elek Elek
    Kardos* Kardoš
    Kétsoprony* Kétšoproň
    Kondoros Kondoros
    Medgyesegyháza Medeš
    Mezőberény* Poľný Berinčok
    Nagybánhegyes* Veľký Bánhedeš
    Örménykút Irminčok
    Szarvas* Sarvaš
    Telekgerendás* Telekgerendás
    Tótkomlós* Slovenský Komlóš
       
    Borsod-Abaúj- Zemplén megye Boršodsko-Abovsko-Zemplínska župa
    Alsóregmec* Regmec
    Bükkszentkereszt* Nová Huta
    Bükkszentlászló Stará Huta
    Füzér* Fizér
    Háromhuta (Ó-, Közép-, Újhuta Háromhuta (Stará-, Stredná-, Nová Huta)
    Kéked Kéked
    Kishuta* Malá Huta
    Mucsony Mučoň
    Nagyhuta Veľká Huta
    Répáshuta* Répášska Huta
    Rudabányácska Báňáčka
    Sátoraljaújhely Nové Mesto pod Šiatrom
    Vágáshuta* Vágášska Huta
       
    Csongrád megye Čongrádska župa
    Ambrózfalva Ambróz
    Csanádalberti Čanádalbert
    Pitvaros Pitvaros
       
    Fejér megye Fejérska župa
    Bakonycsernye * Čerňa
       
    Heves megye Hevešská župa
    Domoszló Domosló
    Kisnána * Malá Nána
    Markaz Markaz
    Mátraszentistván Horná Huta
    Mátraszentlászló Fiškalitáš Huta
    Mátraszentimre Alkár
       
    Komárom-Esztergommegye Ostrihomsko-Komárňanskážupa
    Kesztölc * Kestúc
    Mogyorósbánya * Moďoróš
    Oroszlány * Orosláň
    Piliscsév * Čív
    Pilisszentlélek * Huť
    Sárisáp Šáríšáp
    Tardosbánya * Tardoš
    Bánhida Bánhida
    Vértesszőlős Síleš
       
    Nógrád megye Novohradská župa
    Alsópetény Dolné Pefany
    Bánk Banka
    Bér* Bír
    Rétság * Rétšág
    Csesztve Čestva
    Egyházasdengeleg Dengeleg
    Erdőkürt * Kirť
    Felsőpetény * Horné Peťany
    Galgaguta * Guta
    Keszeg Keseg
    Mátraalmás * Suhahuta
    Legénd Legínd
    Lucfalva * Lucina
    Nézsa* Níža
    Nógrád Novohrad
    Nógrádsáp Šápov
    Ősagárd * Agárd
    Sámsonháza * Šámšon
    Terény * Terany
    Szügy * Sudice
    Vanyarc * Veňarec
       
    Pest megye Peštianska župa
    Ácsa * Jača
    Albertirsa Irša
    Csornád Čomád
    Csömör Čemer
    Csővár Čúvár
    Dabas-Sári * Dabaš-Šára
    Ecser Ečer
    Galgagyörk * Ďurka
    Kóspallag Kóšpallag
    Maglód Maglód
    Márianostra Nostra
    Péteri Peterka
    Pilis Piliš
    Pilisszántó * Santov
    Pilisszentkereszt * Mlynky
    Pilisszentlászló * Senváclav
    Nagytarcsa * Veľká Tarča
    Püspökhatvan Pišpek
    Sóskút Šóškút
    Sződ Séď
    Tárnok Tárnok
    Vácegres Egreš
    Vácrátót Rátót
       
    Veszprém megye Vesprémska župa
    Jásd Jášč
    Öskü Eska
    Szápár Capár
    Tatabánya* Tatabáňa
       
    Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Sabolčsko-Satmársko-Beregská župa
    Nagycserkesz Čerkes
    Nyíregyháza* Ntreďháza
    Vajdabokor Vajdabokor

     

    II. TÁRSADALOM, ÉLETMÓD

     

    1. Társadalmi struktúra

    A magyarországi nemzetiségeket - vonatkozik ez a történeti Magyarországra is - a magyar történeti irodalom zömében olyan társadalmaknak tekintette, amelyeket túlnyomórészt paraszti rétegek határoztak meg. Ezzel összefüggésben társadalmi struktúrájuk, annak történeti változásai nem ismertek, differenciáltabb feldolgozásukra mind ez ideig nem került sor. A magyarországi szlovákok esetében már az egyes településtípusok is jelzik, hogy e nemzetiség társadalmi struktúrája, az eddigi feltételezésekkel szemben, sokkal összetettebb volt. Azzal sem foglalkozott eddig a kutatás, hogy a telepítések idején a szlovák lakosságnak milyen volt a foglalkozásbeli megoszlása, s hogy a legnagyobb számot kitevő jobbágyok mellett más rétegek milyen arányban érkeztek a szlovák nyelvterületről. Ez az oka annak, hogy a későbbiek során bekövetkezett foglalkozásváltozást sem tudjuk igazán nyomon követni. Bizonyos, hogy már a 18. században az ipari létesítményekhez (üveghuták, vashámorok) szlovák területekről érkeztek szakmunkások, erdei munkások.

    A 19. század folyamán pedig már több szlovák település férfilakossága bányászként dolgozott (pl. Bakonycsernye, Sárisáp). Ennek a munkásrétegnek a száma az 1920-as években tovább emelkedett, amikor Tatabánya környékén új szén- és kőfejtő bányákat nyitottak (Bánhida, Oroszlány, Tardosbánya, Mogyorósbánya). A két világháború között nő meg a Budapest környéki szlovák településeken a nagyipari - budapesti üzemekben dolgozó -munkások száma (pl. Vácrátót, Sződ, Pilisszántó stb.). A 19. század második felétől a délalföldi mezővárosok meghatározó rétegeit a parasztpolgárok és iparosok alkotják, majd 1880 után saját közösségükből kikerült és bevándorolt értelmiségiekkel és hivatalnokokkal, valamint a feltűnően magas számú agrárproletár réteggel tovább differenciálódik a mezővárosok társadalmi struktúrája.

    Az önállóan kiépített gazdasági élet és a viszonylagos kulturális önellátás következtében - főként a Duna-Tisza közén és a Délalföldön - egy olyan új paraszttípus alakult ki az évszázadok folyamán, amellyel a felföldi szlovák területeken nem találkozunk. Ezt az új típust a gazdag- és a középparasztság köreiből kialakult parasztpolgár képviselte. E típus gyökerei már a szabadabban élő, letelepedett jobbágyparaszthoz, illetve a 19. század elején a gazdasági - elsősorban gabona - konjunktúra éveihez nyúlnak vissza, de a színes, differenciált fejlődés az 1860-as évek után következett be, amikor a délalföldi parasztság s ennek részeként az ott élő szlovák parasztság körében is kialakult a 100-300 holdas paraszt-nábobok szűk rétege, illetve a több évtizedig gazdasági stabilitását megtartó középparaszti réteg.

    A legnagyobb szlovák parasztbirtokok Szarvason voltak, ezek elérték a 300 holdas nagyságot. Utánuk következtek a békéscsabaiak, ahol a legnagyobb birtok mintegy 200 hold volt, majd a tótkomlósiak, akiknél a legnagyobb birtok nem haladta meg a 120 holdat. A békéscsabai és tótkomlósi legfefső paraszti rétegek a módos középparaszti rétegekhez hasonlóan sokáig ragaszkodtak a hagyományos életformához, szlovák közösségi szokásaikhoz. Ezzel szemben a szarvasiak igen tudatosan próbálták elhagyni a hagyományos életmódot, s hódoltak a századvégi magyarországi „bonton"-nak, a dzsentri életmódnak. Ennek a széthulló társadalmi modellnek követése jellemzi a kiskőrösi gazdag (70-80 holdas) parasztok életvitelét is. A gazdagon differenciált délalföldi középparaszti rétegek a kisbirtokos parasztsággal együtt lettek a szlovák népi kultúra, főként a családi szokások leghűbb fenntartói és őrzői. Ennek a rétegnek köszönhető az is, hogy a polgárosodás során a szlovák polgári kultúra befogadói és terjesztői is lettek.

    A szlovák-magyar lakosságcserével, melynek során több, mint 73 000 szlovák települt át Csehszlovákiába, majd az 1960-as évek második felében végbemenő belső gazdasági migráció (elvándorlás a falvakból) nagy mértékben megbontotta a szlovák települések addigi viszonylagos etnikai zártságát, s a közösségek társadalmi összetételének arányait is megváltoztatta. 1945 utánról két, foglalkozásokra utaló számadat ismert. A KSH 1955-ös felmérése alapján a szlovákoknak 66%-a a mezőgazdaságban; 24%-a az iparban dolgozott: 3% értelmiségi, s 6% egyéb társadalmi kategóriába tartozott.

    Az 1980-ban - egy népszámláláson kívüli adatfelmérés alapján - a 70 000-re becsült, valamilyen formában a szlovák kultúrához tartozók közül az aktív szlovák keresők foglalkozási megoszlása a következő: 30,6% az iparban; 7,6% az építőiparban; 35,4% a mezőgazdaságban; 6,6% szállítás és hírközlésben; 4,6% a kereskedelemben; 1,1% a vízgazdálkodásban és 14,1% nem anyagi gazdasági ágban dolgozott.

     

    2. Család és munkamegosztás

     

    Család és rokonság

    A szlovákok körében a családnak két nagy formája figyelhető meg: a nagy- és kiscsalád.

    A nagycsalád szervezete a korai alföldi és hegyvidéki adatok szerint az idetelepülésük idején általános lehetett. Békéscsabán és Szarvason a hosszú alaprajzú, többosztatú házak a mai napig tanúsítják ezt. Haan Lajos, Békéscsaba történetírója szerint a 19. század közepén még „egy házban három osztatlan család is ellakik szeretetben és egyetértésben. A házat rendesen a család legöregebb tagja igazgatja, kit a többiek, kivált az asszonyok.. jelen nemlétében is kendeznek." A nagycsalád a 20. századra az alföldi szlovákoknál (beleértve a nyíregyháziakat is, ahol a kiscsalád jelentősebb volt) felbomlott, legtovább az abaúj-zempléni, a palócok környezetében élő szlovákoknál és a pilisi szlovák nagygazdáknál (Pilisszántó) maradt meg. Náluk a hegyvidéki gazdálkodás sajátosságai, a vagyoni és vagyonjogi helyzetből fakadó előnyük működtették tovább. A nógrádi nagycsaládi szervezetek mai tanújelei a családi ragadványnevek is. Sámsonházán a több azonos nevű nagycsalád tagjainak ragadványneve a család eredete - a férj nevéhez a feleség vezetéknevének a csatolása, a családfő jellemző tulajdonsága, foglalkozása a gúnyneve (pl. Koškár- Bőrös, Kohút - Kakas) - alapján keletkezett.

    A békéscsabai szlovákoknál a nagycsalád nyomait még a 20. század közepén is fel lehetett fedezni (az apa haláláig nem adta ki a vagyont, a házas fiai a birtokán gazdálkodtak). Általános alföldi szokásként (Békéscsaba, Szarvas, Nyíregyháza) a városban lakott a családfő, onnan irányította a gazdaságot, a gyermekei tanyán élve gazdálkodtak. Nyíregyházán az idős családfő egyházi és városi adminisztratív tevékenységet is vállalt, s mindenütt rendszeresen eljártak a templomba.

    A kiscsalád felé mutató átmenetet jelzi (a nagycsalád utolsó alakulatának is tekinthető) a több generációs bővített család, mely főként a vagyonosabb (s az Alföldön tanyával is rendelkező) gazdaréteget jellemzi. A szlovák családok mindenütt népesek voltak. A Nagyalföldön (Békéscsabán, Szarvason, Tótkomlóson, Nagybánhegyesen, Csanádelbertin, Pitvaroson) a századfordulón 6-8-10 gyermek is volt, s a hegyvidéken is (pl. Piiisszentlászlón 9-11, s nem ritka a 15-16 sem).

    A kiscsalád az apróbb birtokkal, házzal rendelkezőkből, az alföldi szlovákoknál már csak tanyát birtoklókból került ki. (Nyíregyházán a több gyermek által örökölt városi házat eladták, s maradt a bokortanyás épület). A vagyontalan szegénységnél általánosabb a szűkebben vett kiscsalád, főként a hegyvidékieknél és a cselédsorban lévőknél. Az üveghutás falvak lakói, akik erdőkincstári és üveghutabeli munkások voltak (Répáshuta, Bükkszentlászló, Bükkszentkereszt), szintén kiscsaládos szervezetben éltek. Kiscsalád jellemezte a többi szlovák társadalmi réteget, a kisiparosokat, az alkalmazottakat, az értelmiséget s az ipari munkásokat is.

    Az apai hatalom a 20. század közepéig a kiscsaládoknál is érvényesült, de a házastársak közös munkaviselése következtében partneri kapcsolat jött létre köztük. A kiscsaládi forma elterjedése ellenére változatlanul erősek maradtak a rokoni szálak. A keresztszülők - akik újabban a rokonok köréből kerülnek ki, míg régebben baráti, pajtási környezetből is - és a keresztgyerekek kapcsolattartása továbbra is bensőséges maradt. A rokonsági szálak szorosságát bizonyítja az is, hogy a Szlovákiába kitelepültek, a már ott születettek és az itt maradók között mai napig tartós az érintkezés.

     

    A családtagok helyzete a családban

    Az apa a gazdálkodással kapcsolatban szinte kizárólagos döntési joggal rendelkezett, bár a feleséggel (aki a nagycsaládban a gazdasszony szerepét is betöltötte) tanácskozott (ez az asszony vagyoni állapotától is függött), a fejlesztésről, az adásvételről, a vetés, az állattartás rendjéről, tartotta a hivatalos kapcsolatot a külvilággal (igazgatási, peres ügyek stb.), s fegyelmezte, foglalkoztatta gyermekeit. Szarvason és másutt az apa elsőbbsége abban is megnyilvánult, hogy elsőnek szedett az ételből. A feleség vezette a háztartást, a belső, kerti munkát, végezte a gyereknevelést, felkészítette lányait a férjhezmenetelre, s irányította lányai és menyei munkamegosztását. A párválasztásban a 20. század elejéig döntő részt vállalt. A 19. században a szülők választották a jövendőbelit, különösen a módos családok körében. A párválasztásnál mindenekelőtt két tényező játszott szerepet: az azonos vallás (spod eniho zvona - egy harang alól) és a vagyoni állapot (úvjer k úvjeru - hold a holdhoz,á/r;ca gu širíci, kabaňica gu kabaňici - szűr a szűrhöz, kabát a kabáthoz). A 19. század végéig a kistelepüléseken, elzártabb hegyi falvakban (Pilisszántó, Répáshuta, Háromhuta, Kis-, Nagyhuta, Vágáshuta) erőteljes az endogámia, gyakori a rokoni házasság. Az alföldi nagy helységekben a zártabb párválasztási rend kisebb gondot jelentett, bővebb volt a választási lehetőség, itt a települések között is gyakoribb volt a házasodás (kivált a vagyonok egyesítése érdekében).

    A gazdacsaládok körében jellemző volt a benősülés (prístavok), - azaz a vő a lányos házhoz költözött - kivált, ha nem volt fiúgyermekük. A „férjhez ment" (vidau sa) kifejezés itt ironikus felhangot kapott, ami - ha szegényebb sorsú volt - egyúttal a nem teljes jogú állapotára is utalt.

    A legényeknek nem volt saját jövedelmük, sokszor titokban eleladtak egy-egy zsák búzát, kukoricát. Az apjuk irányításával a cselédekkel együtt dolgoztak. Rendszerint istállókban aludtak, az alföldiek a tanyán laktak, feladatuk volt az állatok etetése is. Sajátos romantikája volt annak is, hogy a tanyasi legények a kiszemelt lányokat és barátokat lovon látogatták.

    A lányok a házi- és a belső munkát végezték. Mindent igyekeztek eltanulni, amit az önellátó paraszti gazdaságban a feleségnek tudnia kell (főztek, mostak, fontak, baromfiakat etettek stb.). A lányok is részt vettek a nagyobb mezőgazdasági munkákban, miként a menyecskék, akik az alföldi helységekben rendszerint tanyán kezdhették meg házaséletüket. De az egy fedél alatt élők s a hegyvidéki apróbb falvakban nemegyszer az anyós igen kemény irányítása alatt éltek. Házaséletük sem volt zavartalan, egy szobában háltak a szülőkkel s a többi gyerekkel (Ácsa, Galgahuta, Csővár stb.). A téli időkben az alföldi helységekben is azonos volt az elhelyezkedés. Szarvason például az anyósékkal együtt egy szobában két-három menyecske is aludt a férjével. Az egy kenyéren élés főként a nógrádi szlovákokat jellemezte. A menyecskének a saját gyermekein kívül ápolnia kellett a beteg szülőket, nagyszülőket, s az egész családra kellett főznie, mosnia (pl. Péterin).

    Ahol korán mentek férjhez a lányok (pl. Répáshután 14-15 évesen), ott a 20, ahol valamivel később (Békéscsaba, Szarvas stb.), ott a 23-25 évesnél idősebbek öreglánynak (staráďívka, ďiovka) számítottak. Kevesebb volt az agglegény (starí parobek,legíň). A megesett lány (prespaná) megvetett helyzetben volt, szégyenét egész életében, esetleges férjhezmenetele után is viselnie kellett.

    A gyerekek 3-4 éves korukban már kisebb munkát végeztek (legeltetés), az iskoláskorúak rendszeres feladatokat kaptak, a szegényebbek liba-, illetve disznópásztorok, kisbéresek voltak. Az iskolai tanulmányaikat ősszel később kezdték, tavasszal korábban fejezték be. A tanyákon élők gyermekei a tanyasi, vagy a városban, községben lakó nagyszülőkhöz közeli iskolákba jártak (Nyíregyháza, Békéscsaba, Kiskőrös, Szarvas, Tótkomlós, Csanádalberti stb). Az idősebb gyerekek a kisebbeket rendszeresen peszt-rálták.

    A vérségi kapcsolatok, a rokonsági fokok számontartása a magyarországi szlovákoknál is fontos volt. A rokonsági terminusok nyelvjárásonként különböznek, s tartalmi eltérések is megfigyelhetők. Pl. a bükki Répáshután a fiúés a saját fiam elnevezésére nincs önálló kifejezésük, a békéscsabai szlovákoknak - általános szlovák jelenségként - van: chlapec - fiú, moj sin - saját fiam. (Az alappéldákat ebből a két helységből idézzük a továbbiakban, de más helységek, régiók sajátos elnevezéseit is bemutatjuk).

    Répáshután vagy Nyíregyházán a dédszülők elnevezése körülírással történik: dédapa - starí tato, tatov, starín otcom oťec, Békéscsabán önálló kifejezés él: dédapa - predstaríotec, dédanya -predstará mať. A Délkelet-Alföldön az ősök valamennyi generációjára vonatkozó elnevezés is gyakori: apovka, mamovka. Szinte valamennyi szlovák csoportnál él a nagyszülők önálló elnevezése: starí tato, starámama (Répáshuta), stará babka (Bakonycsernye), dzedo, baba (Óhuta), apapo, amamo (Répáshuta, Fiskalitás Huta, Mátraszentimre), starí oťec,stará mať(Békéscsaba, Délkelet-Alföld), starí apouka, stará mamika, starkí(Kesztölc, Sári, Péteri, Nyíregyháza).

    A szülők elnevezésében is vannak különbségek: tato, mamo (Óhuta, Mátraszentimre), oťec, matka (Répáshuta, Csővár, Püspökhatvan), oťec-mať, apo.apu - mamo, mama (Békéscsaba, Délkelet-Alföld).

    A testvéreket nem szerint különböztetik meg: brat, sestra (ha a kort is jelölni akarják: starí brat, staršia sestra), miként a gyerekeket is: sin, ďívka, dzevka, ďiovka. Az unokát a Délkelet-Alföldön egy szóval jelölik általában: vnučka, ritkábban a fiúunokát: vnuk (Nyíregyházán a lányunoka: vnúčä).

    A nagyszülők, a szülők testvéreit is nemi megkülönböztetéssel nevezik meg: a baéi, báči, baťo,báťa általános. A néni, nenika, néna, nénika főként a Zempléni hegyvidéken és a Bükkben, a ňaňa, ňaňička a nógrádi, a Pest környéki és a délkelet-alföldi szlovákoknál használatos. Az unokatestvérek megnevezésében általánosabb a bratranec, sestreňica (sestraňica : Répáshután), a közép-szlovák nyelvjárású nógrádi, Pest környéki és délkelet-alföldi szlovákoknál: bratňík, sesternica (Nyíregyházán: braťinák).

    A műrokonsági terminusok közül kiemeljük a házastárs szüleinek az elnevezését. Általánosabb a svokor, svokra (Répáshuta: sveker, svekra), az apóš, aňóš, apovka, mamóška inkább Békéscsabán és a Délkelet-Alföldön él (Csővár: ťest, ťesťiná). A testvér házastársának a neve Békéscsabán és az alföldi szlovák helységekben švagor,šógor,anďika. Répáshután, a nyugati nyelvjárású-aknál šveger, švegerína (Nyíregyházán nem ismerték az and'ika kifejezést). A gyemekek házastársának elnevezése Békéscsabán zať, zaťko, Répáshután zeť, a nevesta általános. A keresztkomák, komaassznyok egymást igy nevezik: koma, kmotor, kmotra (Békéscsaba, Dél-Alföld), kmoter (Répáshuta), a kmotra mindenütt használatos.

    A keresztapa, -anya neve Répáshután krstní tato, krstná mama, Békéscsabán krsní otec, krsná mať, a keresztgyereké Répáshután krstsňiatko, krstsňiatka, Békéscsabán krsní sin, krsnáďiovka. Az elmagyarosodás következtében minden hazai szlovák csoportnál a rokonsági szóhasználatban általánossá váltak a magyar terminusok, a magyar elnevezéseket sokszor szlovák végződéssel látják el.

    Öröklési rend a családon belül többnyire azonos, általában valamennyi gyermek örökli a földet, a vagyont. Előfordul, hogy csak a fiúk (Kesztölc, Pilisszentkereszt, Püspökhatvan), illetőleg ha a fiú ápolja a szüleit. Valamennyi szlovák helységben ő örökli a házat is. Gyakori a szülők vagyonának még életükben való szétosztása, de mindmáig általánosabb mindkét szülő halála után.

     

    Munkaszervezet

    A kisegítő munkákat, a társas munkálatokat rendszerint vérségi, rokoni alapon végzik disznóvágáskor, lakodalmi előkészületekkor (tésztakészítés, sátorépítés stb.); s a temetéssel összefüggő teendők esetén. A kölcsönös rokoni, jószomszédi segítség sokféle formája él a szlovákok körében (közös szántás, gabona-, széna behordás, kőkitermelés stb.). A nógrádi és a Galga menti szlovákok falvaiban a tavaszi ünnepek valamelyikén a legények a határban lévő kutakat rendszeresen közösen tisztították, ill. fogdosták az ürgéket.

    Családi munkaszervezetben dolgoztak a zempléni, bükki, mátrai és a pilisi faszén- és mészégetők. Az apa, a fia, vő vagy a testvérek, komák, sógorok egy-egy csoportot képeztek, s bevonták a szomszédot s a cimborákat is.

    A hosszabb időt igénylő alföldi mezőgazdasági munkákra (tavaszi kapálás, aratás, őszi betakarítás) az északi és dunántúli hegyvidéki szlovák helységekből szervezett formában toborozták az ún. summásokat (šumáši]. Ebben a munkafolyamatban részt vettek az alföldi szegények is. Egyikük volt a nagybirtok által megbízott szervező (bandagazda, válalkozov). Az alföldiek főként répaföldekre mentek, így is nevezték őket: répáéi (répások).

    Jellegzetes munkacsapatok is szerveződtek. Legismertebbek a cséplőbandák masináéi. Kezdetben - még a 20. században is - rokoni, szomszédsági összefogással végezték a cséplést, az uradalmakban, majd a kisgazdaságokban erre a célra munkacsoportokat szerveztek. Munkamegosztásuk alapján a cséplőgépbe fiatal férfiak dobálták a kévéket (snopári), vitték el a szalmát (stohári), ill. zsákokban hordták a kicsépelt gabonát a magtárba, vagy a padlásra. Idősebb férfi volt az etető (etetov), neki segített a fél résszel fizetett (pouríseš), serdülőkorú kévevágó (kívevágov). A lányok s a menyecskék hordták el a pelyvát (pľevárka) és a töreket (zrap-kárka). Rendszerint a bandagazda volt a mázsáló.

    Öt-hat férfiből állt össze a házfelverők csapata (vibíjári). Az alföldi házépítés nélkülözhetetlen vállalkozói voltak; nemcsak a szlovákok, hanem a környező magyarok körében is dolgoztak.

    A többnemzetiségü helységekben sajátos intézményi szervezet is létrejött. A szlovákok, németek, magyarok lakta Mezőberényben nemzetiségi arányban rotációs rendszerrel választották a helység vezetőit: a bírót mindhárom etnikumból, a törvénybírót valamelyik kettőből, a községi gazdát pedig valamelyik harmadikból. Hasonló „rend" alapján biztosították be az endogámiát is: mindhárom nemzetiségnek külön kocsmája, külön temetője volt, a szőlőket is hasonlóképpen ültették. Tehát a szórakozás, a családi szertartások és a munkavégzés terén gátat emeltek a fiatalok közelebbi egymás közti érintkezése elé. Valójában csupán a 20. században növekedett a három etnikum egymással való házasodásainak száma. S máig élnek az egymásról alkotott sztereotípiák: a németek a legjobb gazdák, a szlovákok a legszorgalmasabbak, a magyar asszonyok főznek a legjobban, legízletesebben.

     

    3. Vallási tagozódás és a népi vallásosság

    A magyarországi szlovákok több mint kétharmada evangélikus és kevesebb, mint egyharmada katolikus. Rajtuk kívül élnek a nyelvszigeteken szlovák görög katolikusok, néhány evangélikus településen nagyobb számban baptisták, a pilisi katolikusok között pedig adventista közösségek is.

    A magyarországi nemzetiségi települések alap-jellegzetességei közé tartozik - s ez a hazai szlovákságra is vonatkozik -, hogy egy településre nemzetiségileg és vallásilag viszonylag homogén közösségek telepedtek le, s szervezetten is így telepítették le őket. A vegyes települések inkább kivételnek számítanak, s arányuk a szlovák települések összes számához viszonyítva csekély.

    A Délkelet-Alföldön, a volt békési, csanádi tájon, Nyíregyházán és Nógrád megyében, valamint a Duna-Tisza közén (Kiskőrös, Apostag, Dunaegyháza) élnek a szlovák evangélikusok, s hozzájuk tartozik az Észak-Pest megyei és Pest környéki szlovák falvak egy része, valamint a Dunántúlról Bakonycsernye és Oroszlány, illetve elszórtan a Fehér és Tolna megyei volt földesúri majorságok kisebb szlovák közösségei.

    A szlovák katolikus lakosság zöme a Dunántúlon telepedett le: a Pilisben, a Vértes és a Gerecse hegységben, a Bakonyban és Buda környékén. Kizárólag katolikus szlovákok élnek a Mátrában és Mátraalján, a Bükkben és Zemplénben. Görög katolikusok Zemplénben, de más Borsod megyei településeken is megtalálhatók (pl. Mucsony), gyakran a római katolikus szlovákokkal együtt (pl. Füzér). Néhány katolikus szlovák település van még Nógrád megyében (pl. Alsópetény, Nézsa, Legénd, Nógrádsáp), Pest környékén (pl. Kistarcsa), Észak-Pest megyében (Püspökhatvan), a Duna-Tisza közén (Sári, Miske). Kisebb számú szlovák katolikusság Szarvason, nagyobb pedig Békéscsabán is megtelepedett,

    A vallásilag vegyes szlovák települések legjellegzetesebb típusát Csömör és Rákoskeresztúr képviseli, ahol az evangélikusok mellett nagyobb számú katolikusság is él. (A két település más szempontból is kivételt képez, mivel a szlovákok közé Csömörön németek, Rákoskeresztúron németek és lengyelek is letelepedtek.) E két településen azonban eltérő helyet foglal el a katolikusság a közösség társadalmi hierarchiájában. Amíg Csömörön megközelítőleg azonos gazdasági-szociális viszonyok.között éltek az evangélikusok és a katolikusok - itt a gazdagabb réteget a szőlőtermelő németség képezte -, addig Rákoskeresztúron a katolikusok a legszegényebb paraszti rétegekhez tartoztak, soraikból került ki a cselédség is, míg az evangélikusok jobb módú kis- és középparasztok voltak. A nyelvi és a kulturális asszimiláció először - több évtizeddel is megelőzve az evangélikus családok asszimilációját -éppen ezt a szegény katolikus réteget érte. Rákoskeresztúrhoz hasonló szociális-társadalmi viszony alakult ki Békéscsabán és Szarvason is.

    Amíg a szlovák evangélikusok és katolikusok népi szokásai (pl. a betlehemezés, a karácsonyi köszöntés) sokban hasonlóak vagy megegyeznek, addig a népi vallásos élethez fűződő szokásaik s azok tartalma igencsak eltér egymástól. Funkcionálisan is és abban is, hogy a valláshoz kötött egyes műfajok elnépiesedtek, meghatározó szerepe volt annak, hogy a két felekezethez tartozó szlovákságnak eltérő volt az egyházi nyelve. Az evangélikusoké a cseh nyelv, a bibličtina" volt, s ez lett a családi ünnepek, tehát világi alkalmak, így keresztelők, lakodalmak ünnepi szövegeinek rituális nyelve, s ezen - a mindennapi érintkezésben nem használt - nyelven hangzottak el például a menyasszony-búcsúztatók és a menyasszonyt kikérő szövegek is, s ezek alapszövegeit bibliai szövegek alkották. Az evangélikusok, - gyerekek és felnőttek egyaránt -karácsonyi köszöntéskor (koledáláskor), december 24-én este és éjszaka egyházi énekeskönyvüknek, a Tranoscius-nak a karácsonyi énekeit énekelték a rokonok, a szomszédok és az ismerősök ablakai alatt. Sokan kívülről tudták a cseh bibliai szövegeket s még inkább a szintén cseh nyelvű - s gyakran terjedelmes - Tranoscius-énekeket is. Ezeket nemcsak ünnepi alkalmakkor olvasták vagy énekelték, hanem az otthoni - régebben szinte mindennapi - családi ájtatosság alkalmából. Az 1924-ben a püspöki látogatás alkalmából készült jegyzőkönyvben a mezőberényi szlovák evangélikusokról jegyezték fel: ,A házi ájtatosság némely buzgó családoknál szokásban van. Énekeskönyvekkel és bibliával a családok el vannak látva." Feltehetően a házi kegyesség szokása is hozzájárult a műveltségi szint növeléséhez nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb létszámú közösségek körében is. 1838-ban a Nógrád megyei Vanyarc lakossága a canonica visitatio jellemzése szerint „az olvasáshoz egy tizedét kivéve ért, sőt sokan az írásban is járatosak."

    A szlovák katolikusokat a 18. század végétől szlovák nyelvű énekeskönyvekkel, ritkábban bibliával és nyugat-szlovák nyelvjárásban írt szlovák tankönyvekkel látták el.

    A magyarországi szlovák nyelvszigeteken a katolikusok körében a népi vallásosság színes emlékeivel találkozunk: apokrif imákkal, Mária-énekekkel, különböző búcsújáró helyeken nyomtatásban terjesztett énekekkel, de ezek különböző helyi változataival is. így például Sáriban a helyi egyház kiadásában jelent meg egy közkedvelt szlovák Mária-ének.

    A népi vallásos életben s egyúttal a szlovák nyelv megőrzésében fontos szerepe volt és van a katolikus társulatoknak, főként a rózsafüzér köröknek. Ez utóbbiak közül kiemelném Sári és a pilisi települések rózsafüzér köreit, kiknek köszönhetően a szlovák nyelv valamilyen formában, liturgiában, temetéseken még napjainkban is szerephez jut.

    A katolikusok - és kisebb részben az evangélikusok is - december 24-én elnépiesedett egyházi énekekkel s gyakran a betlehemes játékok dalaival is köszöntik a karácsonyt az ablakok alatt, vagy a rokonok, ismerősök udvarában, a házak bejárati kapujában. A karácsonyi köszöntők szlovák dalai több katolikus településen, főként Bükkben és Zemplénben az éjféli karácsonyi mise részévé váltak, s leggyakrabban a mise záróénekeiként hangzanak el. S bár az evangélikusok körében a katolikusokéhoz hasonló, népies szövegekkel és dallamokkal nem találkozunk, igen elterjedtek az egyes, a bibliai vagy Tranoscius szövegeihez szigorúan ragaszkodó szokások paródiái: ismertek, pl. karácsonyi koleda-paródiák, lakodalmakban megrendezett temetési paródiák stb.

    A cseh biblia és a Tranoscius, valamint a temetési énekeket magába foglaló cseh, illetve szlovák nyelvű Funebrál, az evangélikus szlovákok népi életének szimbólumává váltak, s egyúttal az „etnikus jelkép" szerepét is betöltötték. A dél-alföldi szlovákok nagyon sokáig Tranosciussal, Kiskőrösön pedig Funebrállal együtt temetkeztek. Vannak települések, ahol a Tranoscius a tudás forrásának jelképe volt. Tótkomlóson az újszülött feje alá helyezték a Tranosciust - s néha a bibliát is -, hogy „okos legyen a gyerek". E két egyházi könyv jelentőségére s az evangélikus szlovákok életében betöltött szimbolikus szerepére a szlovákok között élő magyar írók (pl. Krúdy Gyula, aki Nyíregyháza és Nagy Lajos, aki Apostag szülötte volt), de a helytörténeti leírások is felfigyeltek. A Borovszky-féle Szabolcs-Szatmár megye történetében a nyíregyházi szlovákokról így írnak: „Vasárnap a távoli tanyákról is bejönnek a városban fenntartott szobáikba, hogy innen azután tisztességesen kiöltözve, hónuk alatt az egész vallási és erkölcsös életüket irányzó s minden alkalomra szép énekeket és imádságokat tartalmazó ún. Tranoscius"könyvvel vagy más imádságos- vagy énekeskönyvvel a templomba feljöjjenek." Nagy Lajos Kiskunhalom című regényében, melyben Apostag társadalmát ábrázolja, egyik öregasszony- hőse jellemzéséhez szorosan hozzátartozik, hogy „kinn ül a ház előtt a gyalogszéken, nagy tót imakönyv fekszik az ölében..."

    Mindkét felekezetnél az egyházhoz, illetve a vallási élethez kötött tárgyak elsősorban a cseh és a szlovák nyelven keresztül váltak az etnikus hovatartozás és kulturális identitás hordozóivá. Igy mindkét felekezetnél - bár nem minden településen - a sírhelyeket jelölő táblák feliratai szlovák vagy cseh nyelvűek voltak. E feliratokat a 19-20. század fordulójától - vagy már az azt megelőző időktől is - magyar vagy vegyes szlovák-magyar helyesírással vésték a sírtáblákra és a sírkövekre.

    A katolikus falvakban kb. az 1930-40-es évekig, az evangélikus településeken pedig az 1950-1960-as évekig volt szokásban a sírjelek szlovák nyelvű feliratozása. A közösség etnikai hovatartozását jelezték, mert saját nyelvükön szóltak a templomok berendezésén, képein, szobrain, felszerelésén megjelenő szlovák feliratok is. így a katolikus templomokban, a templomon belül elhelyezett kálvária képekre, a kinti hegyi kálváriákon pedig a stációkra került fel a szlovák nyelvű felirat (pl. Pilisszentkereszten).

    Az evangélikus templomokban kelyhek, oltárterítők és harangok őrzik a cseh nyelvet, illetve a helyi szlovák nyelvjárásokat. Mezőberényben az 1924-ben öntött harangokra a magyar felirat mellé külön bevésték a szlovák szöveget is. A három harang kétnyelvű felirata a következő:

    1. Az élőket hívom, a holtakat siratom"

    Živich volám, mrtvich oplakávam"

     

    2. Dicsőség a magasságban Istennek"

    Sláva Bohu na vísosti"

     

    3. És a földön békesség"

    A na zemi pokoj"

    Ahol egy településen belül élnek a katolikus és evangélikus szlovákok, az utóbbi évtizedekben nemcsak a profán népi kultúra közös ápolói és fenntartói a pávakörökben, szlovák klubokban, színjátszó egyesületekben, hanem tiszteletben és számon is tartják egymás vallási ünnepeit és szokásait. így Csömörön az úrnapi körmenet virágszőnyegének „virág-igényéhez" az evangélikusok is hozzájárulnak, a gazdag virágoskert kultusznak ők is élvezői. Természetesen az evangélikusok nem vesznek részt a virágszőnyeg készítésében, dé a körmenet idejére éppen úgy meghívják az 1947-ben Szlovákiába áttelepült rokonaikat, mint a katolikus családok.

    Napjainkban kevés szlovák településen használják a liturgiában a szlovák, illetve a cseh nyelvet. Kivételt ez alól elsősorban a Pilis-hegységi katolikus szlovák települések, a dél-alföldi evangélikusok körében pedig a tótkomlósi és a békéscsabai evangélikus gyülekezetek képeznek.

     

    III. NÉPI ÉLETFORMA

     

    1. Gazdálkodás

    A természet nyújtotta javak megszerzésének egyik ősi módja a gyűjtögetés. Ennek a zsákmányoló eljárásnak kivált a hegyvidéki szlovákok korében volt jelentősége. A Zempléni hegyvidéken a hutás falvakban s a Hegyközben az asszonyok és a gyerekek gyűjtögették a különféle erdei terméseket, a somot, a gombát, a csipkebogyót, a málnát. Hasonlóképpen foglalatoskodtak a bükki, a mátrai, a cserháti, ä pilisi, vértesi, gerecsei s a bakonyi szlovák nők is. Kora nyártól késő őszig szedték a gombát, részint piaci eladásra, részint saját fogyasztásra: frissen, vagy szárítva: levesként, pörköltként, rántva vagy sütve ették. Az erdei vad gyümölcsökből szirupot készítettek, vagy szintén nyersen adták el őket. A gyógynövények gyűjtése (csipkebogyó, hársfavirág, kakukkfű, bodzavirág stb.) is kettős célt szolgált. A vadalmát, vadkörtét, a somot pálinkának is főzték. A háziállatok etetése céljából az asszonyok háti ponyvában (pľachťička) vitték a makkot, a titokban levágott füvet, ínséges években takarmány céljából levágták a sarjadó faleveleket, a rügyeket. A gyerekek eladás céljából szedték a hóvirágot és az ibolyát. Rendszeres volt a madárfészkek kifosztása, az erdei madarak, kisebb állatok léppel, csapdával való fogása, lopva meglőtték a szarvast és az őzet is.

    Az alföldi szlovákok közül elsősorban a szegényebbek vállalkoztak gyűjtögetésre. Általánosabban a székfüvet (harmančok) szedték, eladás céljából. Az akácvirágot frissen ették vagy szárították. A fodormenta füvet (pipirka) régebben szintén felhasználták. A gyerekek őszi édes csemegéje a koronaakác termése, az édesgyökér (slatkvo drevo), valamint a csicsóka (fingovka, ču-čavka).

    A mocsaras, vizes térségekben téli foglalatoskodás volt a nád-és a gyékényvágás, tetőfedés és használati tárgyak készítése céljából. Asszonyok, gyerekek feladata volt az aratás után a hullott kalászok szedése a tarlón, újabban kukoricacsövek böngészése. Tüzelés céljára összeszedték a kiszáradt tehéntrágyát. Sokan foglalkoztak piócafogással is s a piacon árulták. A halászat főként a Duna közvetlen szomszédságában lévő dunaegyháziak foglalkozása volt. Méhészkedés szinte mindenütt előfordul. A Zempléni hegyvidéken általában füstöléssel gyűjtötték az erdei méhek mézét. A vanyarci szlovákok (más hegyvidéki helységekhez hasonlóan) befogták a vadméheket s nevelték. Némely családnak szalmával fedett méhesben 10-15 méhkasa is volt. Az alföldi szlovákoknál különösen nevesek voltak a szarvasi és a békéscsabai méhészek. Régebben fűzfavesszőből vagy szalmából fonták, s betapasztották a méhkasokat, utóbb boltban vették a kész kasokat (zirzon). Amíg nem volt műlép s mézpergető, a méheket dobolással egy másik kasba zavarták, majd lépvesszővel kivágták a lépet. Utána egy hosszanti vájatú deszkán kézzel nyomkodták, s a méz az alatta lévő dézsába folyt.

     

    Földművelés

    A Zempléni hegyvidéken kezdetleges irtványgazdálkodás folyt, a hutás falvakban a földművelés teljesen alárendelt szerepet töltött be. Főként krumplit, kevés rozsot termesztettek. A hegyközi falvak szántóföldjei gyenge minőségűek, ezért sokáig fennmaradt a parlagolás, s már a 19. század elején trágyáztak. A szlovák asszonyok és lányok a trágyát a már említett ponyvában vagy háti kosárral hordták fel a meredek lejtőkön. A talajt nehéz kapákkal lazították fel, s főleg szarvasmarhával szántottak. Többnyire asszonyok kézzel vetették a gabonát. Ők is vágták le sarlóval a búzát, a kétszerest és a rozsot, majd szintén a hátukon vitték le a kévéket, s cséppel verték ki a szemet. A Hegyközben a kukorica és a krumpli viszonylag későn terjedt el. A Bükkben, a Mátrában a csekélyke szántóföldön árpát, zabot, burgonyát és zöldséget termesztettek. A búza és a kukorica nem ért be.

    A nógrádi, a Galga menti szlovák falvakban a 19. század végéig fennmaradt a háromnyomásos gazdálkodás. A mező egy részét tavasszal, a másikat ősszel vetették be, a harmadik ugaron maradt. Később ide takarmánynövényt vetettek, ritkábban kapásokat. Ezen a tájon főként rozsot, zabot, kukoricát és burgonyát termesztettek. Püspökhatvanban jól termett a dohány is.

    A Pilistől a Bakonyig terjedő sávban a szlovák helységek zömében szintén csekély szerepe volt a földművelésnek. Bár a vértesi Oroszlányban és a bakonyi Bakonycsernyén az őslakosoknál a 20. század első feléig elsőrangú ág volt a földművelés. A Pest környéki szlovákok - az alföldi településekhez hasonlóan - kiemelkedő szántóföldi gazdálkodók voltak.

    A hegyvidéki szlovák településeken a növénytermesztésen belül megfigyelhetők az archaikus formák a szénagazdálkodásban is. Határukból az állatállományukat nem tudták ellátni teljesen szénával, ezért rendszeresen vásárolták, fáért, mészért cserélték, vagy bővebben termő vidékeken feles-harmadosként végezték a szénabetakarítást. A saját határukban lévő erdei kaszálókon a füvet sarlóval, rövid pengéjű kaszával vágták le. A szénát nem renden szárították, mint az alföldi szlovákok, hanem ágaskarókon, gúla alakú állványokon. Ó-európai gyakorlat maradványa a földbe ásott árbócrúd köré rakott boglyaforma: a kopa is, amelyet a többnemzetiségű Pilisben csak a szlovákok alkalmaztak.

    Az alföldi szlovákok az idetelepülés után mindenekelőtt extenzív állattenyésztéssel foglalkoztak, s a haszonnövényeket csupán saját ellátás céljából termesztették. Mégis az idetelepedés után két-három évtizeddel már rendkívül változatos a növénytermesztésük. Érdemes idézni Markovicz Mátyás, szarvasi evangélikus lelkész 1784-ben kelt írását:.... láthatsz erre....termőföldeket, rajtuk lent, kendert, árpát, búzát, rozsot, kölest, lencsét, babot, csicseri meg egyéb borsófajtákat, törökbúzát (a magyarok kukoricának nevezik), feketerizst, mégpedig nagyobb szeműt (magyarul ciroknak mondják), uborkát, sokfele bámulatos pompás dinnyét, répát, murkot, fokhagymát és egyéb konyhanövényeket, úgymint vöröshagymát, fejes káposztát, többnyire fehéret, óriási, tyúktojásnyi szilvát, körtét, almát, őszibarackot, cseresznyét és egyéb ilyen bőven termő kerti növényeket...." Az alföldi szlovákok - más-más arányban ugyan - mindezeket a mai napig termesztik szántóföldjeiken, házi kertjeikben és a tanyák körül. A délkelet-alföldi szlovákok növénytermesztésének meghatározó eleme a kalászosok termesztése: búza (žito), őszi-, tavaszi árpa (jačmeň), zab (ovos), kivéve a rozsot. Mindenekelőtt Békéscsabán, de a táj többi szlovák lakta helységében a búza után a második fő gabonanövény a kukorica (kukuríc). A magángazdálkodás gyakorlata szerint búza után kukoricát vetettek, ill. fordítva. Ezen a vidéken köztes növény a kukoricában a tök (tekvica), a bab (pašuľa, bvób), a csicseri borsó (cícor, čičer). A tököt ősszel feletették a jószággal, magjából olajat ütöttek, mellyel - mécsesbe (kahanec) öntve - világítottak (az istállókban a 20. század közepéig). Kölest (proso) addig termesztettek, amíg nem szorította ki a táplálkozásukban a rizs (hurkatöltelékként, kásaként stb.)

    A 19. század végéig a búzát nyomtatták (tlačiľi), akkor petren-cékbe, majd vontatókba rakták. A cséplőgépes szemnyeréshez kévékbe kötötték, s keresztbe (kríž, hŕbka) rakták, s a cséplés helyére kocsikon behordták. A kukorica kétszeri kapálását lényegesen enyhítette a szintén a 19. század második felétől alkalmazott ekekapa.

    Mezőberényben a múlt század végéig a szántóföld felét búzával, kétszeressel vetették, ekkor már feltűnik a kukorica és az árpa előnyomulása. A 20. században megnő a lucerna, a répa, a zabosbükköny vetésterülete. A cukorrépát Mezőberényben és a többi alföldi szlovák helységben a két világháború között kezdik intenzíven vetni. Megfigyelhető, hogy mindegyik alföldi szlovák településen megindul az egyéni gazdálkodás modernizálása mind a szántóföldi termesztésben, mind pedig a mezőgazdasági kis- és erőgépek (pl. traktor) fokozatos felhasználása révén. Azt is mondhatjuk - az alföldi polgárosodó magyar városokhoz, községekhez hasonlóan - minderre ösztönös érzékük is volt az itteni szlovákoknak. Ez tapasztalható Békéscsabán is, bár a nagyhatárú városban a kisebb területen vetett néhány ipari növényen kívül (pl. dohány, cukorrépa) megmarad a gabona túlsúlya. A kisebb-határú tótkomlóson jobban érvényesült az arányeltolódás, holott itt is a búza és a kukorica párosa vezetett. A tanyákon is belterjesebb gazdálkodás folyt. 1895-ben a búzavetés 45%-ot, 1935-ben pedig csak 35%-ot tett ki. Igaz, a kukorica vetésterülete 29%-ról 36-ra ugrott. De ebben az időszakban új növényfajták is előtérbe kerültek (cukorrépa 5%, pillangósok 6%, hagyma 3%). Makó közelsége miatt is a hagymatermelő várost körülvevő szlovák helységekben (Csanádalberti, Pivaros, Ambrózfalva és Tótkomlós) is megnő a hagyma vetésterülete. Tótkomlóson az 1940-es évekre mind a búza, mind a kukorica vetésterülete 30-30%, míg az ipari növényeké 40%.

    A konyhai szükségletekre mindenütt termesztettek elegendő zöldséget. Piacra termelés a helységek nagy piaca miatt Tótkomlóson, Békéscsabán, Szarvason ill. Kiskőrösön volt a jellemzőbb.

    A görögdinnye és egy ideig a földimogyoró termesztésében országos hírre tettek szert Medgyesegyháza szlovák és magyar lakói. A nyíregyházi szlovákoknál is fő termesztett növény a búza, a rozs és a kukorica, a Szabolcsban elterjedt burgonya-, dohány- és valamivel később az almatermesztés rájuk is hatott. A szlovák lakta településeken mindez jó alapot teremtett az 1960-as évektől a fejlettebb termelőszövetkezeti nagyüzemi gazdálkodás számára.

    A letelepedett szlovákoknak kezdettől kedvenc foglalatoskodásai közé tartozott a szőlőtermesztés, még a nógrádi hegyek déli lejtőin is. A vanyarciaknak például a 19. század elején, az állattenyésztésen túl a bor hozta a legnagyobb jövedelmet. Az alföldi helységekben is mindenütt telepítenek szőlőt (Békéscsabát szinte körbevették, Szarvast félkörbe), a filoxérajárvány azonban kipusztította őket. A hazai szlovákok körében a 20. században neves bortermő vidék alakult ki a Mátra alján (Domoszló, Kisnána), szőlőt termesztenek most is Nógrádban, a Galga mentén (Csővár, Püspökhatvan), Pest környékén (a homokos talajon jó bor terem Péterin), valamint a Pilis déli lejtőin (Piliscsév, Kesztölc). Az egyik legnagyobb szőlőültetvény a Duna-Tisza közi Kiskőrösön található. A homokos földön a letelepedés óta termesztenek szőlőt az itteni szlovákok. Napjainkban -az állami gazdaságon s a termelőszövetkezeten túl - az egyéni gazdák földjének általában egynegyedén van szőlő. Egy-egy szőlőterületet háromszoros árért lehet eladni az ugyanolyan nagyságú szántóhoz képest. Legkedveltebb szőlőfajta a kadarka, készítenek fehérbort is. A szőlő a családtól egész éven át folyamatos törődést és kemény munkát követel. Egy-egy szőlősgazda 60-200 hektoliter bort termel, ebből mintegy 5 hektolitert fogyasztanak el otthon. Az 50-es években a beszolgáltatások idején sokan földbe ásva rejtették el hordóikat a fináncok elől. Napjainkig jól jövedelmezett, mostanában lement a bor ára, s a magas adó miatt veszélybe került a kiskőrösi szlovákok szőlőtermesztése is.

     

    Állattartás

    A Nagyalföldön letelepedett szlovákok közel egy évszázadon át külterjes állattenyésztést folytattak. Ezt lehetővé tették a hatalmas puszták. A korabeli források a végeláthatatlan legelőkön mérhetetlen számú szarvasmarha gulyákról, juhnyájakról tudósítanak. A népesség szaporodásával a délkelet-alföldi szlovákok az állataik ellátása érdekében is újabb és újabb földek, bérletek megszerzéséért vívtak többnyire sikeres küzdelmet. E törekvés jól megfigyelhető Békéscsabán, sőt a szűkhatárú Tótkomlóson is. A 19. század közepén bekövetkezett legelőfeltörés következtében áttértek az istállózó állattartásra. Békéscsabán a tavaszi munkák végeztével az ökröket, a tinókat a távoli, ma Romániához tartozó pusztákon legeltették. A háznál lévő teheneket naponta csordában hajtották ki a legelőre, az ún. nyomásra.

    A nehéz szántóföldi munkához a 19. század végéig, a 20. század elejéig folyamatosan alkalmaztak ökröket (s felbukkannak a bivalyok is). De a 19. századelőtől a paraszti gazdálkodásnál a ló az elsőrendű igavonó. A nónius fajta uralkodott, de találkozunk más nemesebb fajtával is (pl. angol félvérrel). A szlovák parasztok sokoldalúan használták fel a lovat, a szántás-vetés, behordás mellett a tanyáról a piacra, templomba fogaton jártak. Hasznossága mellett kedvelték is, kivált a kiscsikókat. A nyíregyháziaknál általánosabb volt az egylovas taliga. Korábban a lovakat ménesekben legeltették, a tanyasiak lovai esetleg tehénhez hasonlóan a tanya körül legeltek. Tótkomlóson a kisgazdák 2-3, a nagyobb gazdák 8-14 lovat is tartottak. Itt a jó erőben való tartásukhoz leggyakoribb táplálékuk a törek és a polyva keverékéhez adott répa, tök, meghintve korpával (otrubi). Abrakuk mindenütt a zab és az egyéb szemes termény. A szecskavágás a 20. században terjedt el, a nyíregyházi szlovákoknál az első világháború után. Ezzel jobban tudtak takarékoskodni, a kisebb értékű takarmányt is feletethették.

    A szarvasmarha az alföldi szlovákok számára sokoldalú haszonvételt biztosított. Az ökrök visszaszorulásával a tehéntartás vált fő jövedelmező forrássá. A 20. század elejéig magyar fehéret, később általánosan magyar tarkát tartottak. Általában 1-2 fejőstehén volt a gazdaságban, a tejet eladták, vagy fogyasztották, házilag feldolgozták. Szívesen itták a fejes után a friss habos tejet. A háziasszonyok jelentős mennyiségű tejfölt, túrót, erőstúrót (brindza) állítottak elő. A vajat szinte csak eladásra készítették. Az első tejből, a föccstejből (gulásta, guriasta) mindegyik délkelet-alföldi helységben egységesen pitét (pita, baba) sütöttek.

    Ajuhtartás teljesen visszaszorult a 19. század elejétől az alföldi szlovákok körében. Tótkomlóson addig tenyésztették a juhokat, amíg volt bérelt legelőjük. Ettől függetlenül az alföldi szlovákok, főként tanyán mindenütt tartottak néhány birkát, a gyapjáért, s elsősorban a szeretett birkapaprikásért..

    A juhok háttérbe szorulásával párhuzamosan ívelt fel a serfések száma. Különösen Békéscsabán figyelhető meg előretörésük. Általában hízóra (brav) fogták őket. A tehéncsorda mellett minden helységben, kondában hajtották ki a disznókat. A 20. század elején jellemző a mangalica, de lassan felváltották az angol fajták s az angol és a berkshire keverékei. A sertéshús a paraszti táplálkozás első helyén szerepel, különösen a szalonna, s az alföldi szlovákoknál a paprikás kolbász. A múlt század végén Tótkomlóson a felvidéki vasas tótok számára eladásra is készítettek szalonnát. A szegényebbek 1-2 hízót, átlagosan 5-6-8, a módosabbaknál jóval többet (15-20-30) is leöltek.

    A baromfi-tartás általános volt az alföldi szlovákok városaiban, falvaiban. A tanyákon korlátlan számban tenyésztették őket. A tyúkok közül elterjedtebb volt a pallagi fehér, sárga és kendermagos fajta. A kisgazdaságokban 14-15 tyúkhoz rendszerint egy kakast tartottak. A tyúkokat elsősorban a tojásukért tenyésztették, mivel a háziasszony egyik legfontosabb jövedelmét jelentették - eltekintve házi felhasználásuktól. Különösen nagy gondot fordítottak a kotlóra, hozzájuk fűződnek a legismertebb hiedelemeljárások.

    A tollúk miatt nélkülözhetetlenek voltak a fehér tollú libák és kacsák. A 20. században tartottak pekingi és emdeni kacsafajtákat is. Finom húsukért, májukért a gazdaasszonyok ősszel mindenütt tömték (pchať) a libákat s a kacsákat. A tanyasi baromfiudvarokban előfordult a gyöngytyúk (kokan, popracke) és a pulyka (morka) is. Ezek kedvükre kószálhattak a szántóföldeken. A gyöngyösök nem kedvelték a tyúkólat, leginkább a körülötte lévő fákon éjszakáztak. A gyöngytyúkokat és a pulykákat kizárólag eladás céljából tartották. Szerették a gyenge galambhúst is, ezért mind a belterületen, mind a tanyákon, a tyúkól padlásán, vagy a galambdúcon alakítottak ki nekik lakóhelyet.

    Az alföldi szlovákok számára az állattartás - kivált a tanyákon - rendkívül kedvező volt. A 20. században a gabonához képest jóval nagyobb jövedelmet is hozott. Különösen a tehén- és baromfinevelés terén észlelhető a piacra termelés. Békéscsabán a nagy tömegű sertéstenyésztés is ezt a célt szolgálta. A Pest környéki falvakban (az itteni németekhez hasonlatosan) kialakult a fővárost ellátó nagyobb tejtermelés. Csömörön, Nagytarcsán a közepes szlovák gazdák 4-5 tehenet tartottak, s a család férfi tagjai minden nap kora hajnalban hordták szét a pesti lakásokhoz a tejet s kérésre a túrót és a vajat is. Nappal pedig a szántókon dolgoztak, hogy előállítsák a tehenek számára szükséges takarmányt. A rendkívül kemény munkának azonban megvolt az eredménye.

    A szegényebb szlovákok az Alföldön is neveltek kecskét és házinyulat is. A dunántúli szlovákoknál a kecske nagyobb száma miatt külön pásztort is tartottak (kozár) a számukra.

    A nógrádi és a Galga menti szlovákok állattartása átmenetet képez a hegyvidéki és az alföldi állattenyésztés között. Náluk a háziállatok között mind nagyobb szerepet töltött be a szarvasmarha. Galgahután a kiváló rétek és legelők lendítették fel az állattartást. Vanyarcon a hatóság megtiltotta juhtenyésztést, emiatt tértek át a szarvasmarha-tartásra. Korábban itt külön legelői voltak a lovaknak, a teheneknek és a sertéseknek. Az ökrök és a tinók éjszaka is kint maradtak. A libatartás mindmáig általános, nemcsak a húsa, a mája miatt, hanem azért is, hogy a dunyhákat és a párnákat megtöltsék finom libatollal, pehellyei.

    A hegyvidéki állattenyésztésben (Mátra, Bükk) a lónak meghatározott hasznosítási köre volt, főként fuvarozásra, teherszállításra, fakitermelésnél falehúzásra, elhordásra fogták be. Az abaúji Hegyközben a szarvasmarha tölti be a legfontosabb szerepkört, itt igavonásra használják, és jelentős a trágyája is, viszont kevesebb tejet kapnak tőle. Nyáron ezen a vidéken a fejősteheneket, a juhokat, a sertéseket a legelőn tartják, ilyenkor alig keli gondoskodni róluk. A hegyvidéki szlovák településeken a 19. században mak-koltatták a sertéseket. A makkoltatás a Hegyközben az 1920-30-as években szűnt meg. A baromfiakat főleg saját eltartásra, de pl. az abaúji, zempléni szlovákok eladásra is tenyésztették. A földműveléssel foglalkozó dunántúli falvakban (Bakonycsernye, Oroszlány) az állattenyésztésnek is jelentős helye volt.

     

    Az erdő haszna

    Az észak-magyarországi, pilisi hegyvidéki szlovák falvak megélhetési alapját a huták termelésének megszüntetése nyomán az erdei munka jelentette. Az abaúji, zempléni szlovák helységekben főként az uradalmi erdők biztosították a munkaalkalmakat. Ősszel és télen ölfarakás, fűrészelés, falehordás, a 19. század második felétől kezdve a vasúti talpfák készítése nyújtotta a legfőbb keresetet. Az itteni szlovákok közül a talpfa faragásban a háromhutaiak voltak a legügyesebbek, rendszerint ketten dolgoztak együtt. A ló- és Ökrös fogatos gazdák fuvarozást vállaltak, a faárut Nyíregyháza vidékéig szállították. Jövedelmi forrást jelentett a faértékesítés is. Csekély számú csoportjuk szőlőkarókat, dongákat, keréktalpakat, küllőket faragott és árusított. Néhányan - ügyes fafaragók lévén - fából készítettek mezőgazdasági eszközöket (szerszámnyelek, villák). Ők a hegyvidéki lakosság sajátos foglalatoskodó! közé tartoztak.

    Hasonlóképpen az erdőből éltek a bükki szlovákok is. Az üveghuta a működés idején sem biztosított mindenkinek munkát, ezért zömük az állami erdőkben dolgozott. A téli hónapokban szintén talpfákat, szőlőkarókat, keréktalpat, zsindelyt faragtak. Közöttük is csak néhányan vállalkoztak faszerszámok, faedények, evőeszközök készítésére. Őket itt barkácsolónak nevezték. A módosabbak szintén fuvarozással keresték meg kenyerüket. Répáshután a század elején 70-80 fuvaros (furman) élt. Az ölfát, a tűzifát a közeli Miskolcra, Egerbe szállították A huták megszűnése után az uradalmi erdőkben a férfiak favágók, falehordók voltak, az asszonyok az erdei facsemetéket gondozták. A mátrai fafaragók faeszközeiket, ácsolt ládáikat 200 helységben értékesítették, az asszonyok pedig gyalog, a hátukon, vagy fogadott szekereken vitték áruikat eladásra.

    A pilisi szlovákok jelentős része is (Pilisszentlélek, Pilisszentkereszt) hosszú évtizedekig favágó volt. S számos dunántúli helységhez hasonlóan erdőirtással is foglalkoztak.

     

    Sajátos foglalkozások

    Az északi hegyvidék egyik legjellegzetesebb foglalkozási ága a faszén- és a mészégetés volt. A faszénégetésre a legjobb a bükkvagy a gyertyánfa, melyet a század közepéig a szénégetők vágtak ki. A szénégető boglya neve a Zempléni hegyvidéken mile vagy boksa, a Bükkben mile, mila, újabban itt is bokša, a Mátrában baňa. Rendszerint vízhez közeli, sima terepen állítják fel. Átmérője mint egy 10 méter, magassága eléri az 5 métert. Három vagon ölfából áll össze. A hegyközi, bükki faszénégetők (uhlár) alul, a mátraiak felül gyújtják meg. A faszén égetését egész évben végezhették. A mészégetésnél ugyan könnyebb munka, de piszkosabb, koszosabb. Elsősorban családi vállalkozás. Répáshután nemzedékről nemzedékre öröklődik a vele való foglalkozás. Mátraszentimrén a két világháború között folyamatosan 30-40 szenes dolgozott. Az abaúji Kishuta lakói máig vallják, hogy őseik faszénégetőkként alapították a falut. A faszenet ritkán árulták házalással, főként az uradalom gondoskodott az eladásról.

    A bükki és pilisi szlovákok közül többen meszet is égetnek. A bükkiek egyaránt értenek mind a faszén-, mind a mészégetéshez. Ez utóbbit fagymentes időben tavasztól őszig végzik. A mészégetés a 18-19. században szélesebb területen nyújtott megélhetést. Meszet égettek a Galga menti Csővárott, a vértesi Oroszlányon, a pilisi Kesztölcön. A nógrádi Vanyarcon utoljára az 1950-es években égettek meszet. A Bükkben a mészégető (vapnár) családtagjai ott ásták ki a mészgödröt (vapeňica), ahol engedéllyel kitermelték a fát. Újabban ugyanazon a helyen áll a gödör, amelyen több éven át égetnek. A kör alakú gödör mintegy 3 méter átmérőjű, s mélysége is ugyanannyi. A mészkövet a felszínről szedték össze, ill. csákányozták. Maguk is szállították. A kemence felrakása, különösen a kemenceszáj kiformálása (čelusťe) szaktudást igénylő munka. A kiépített boglyát betapasztották, újabban tufakővel rakják körül. A felállítás általában 3 napot vesz igénybe. Nagysága különböző, pl. 200 mázsa mészhez 300 mázsa kőre van szükségük. A kiégetés tartama 72 óra.

    Pilisszentléleken - ahol üveghuta is működött a 19. században - csakúgy mint Pilisszántón, számottevő volt a mészégetés, hat kemence is működött. Csak azoknak volt mészégető kemencéjük, akiknek ökreik vagy lovaik voltak. Pilisszentkereszten két-három holdas, fogattal rendelkezők közül kerültek ki. A fát télen keresték meg.

    A meszet közvetlenül a fogyasztóknak adták el. Sokan faluról falura járván lovaskocsin maguk árusították. Pénzért adták, vagy gabonáért cserélték. Északról leginkább a Tisza vonaláig jutottak eí, de behatoltak a Nagy-Alföld déli részeibe is. Az egyik piliscsévi fuvarozó egészen Békéscsabáig jutott el. A 20. század közepén Öskün, az erre vállalkozó fuvarosok Tolnába és Somogyba vitték a meszet, az oltott meszet. Ők is pénzért vagy búzáért, kukoricáért árulták. Mész híján görögdinnyével is kereskedtek. Sokszor az erdőnél dolgozó férj helyett a felesége, vagy társult idős ember fuvarozta.

    Az abauji, zempléni szlovákok sajátos foglalkozásai közé tartozott a vándoriparosság. Kis- és Nagyhutáról, Vágáshutáról vándor ablakosként, majd drótosként járták az országot. A környék három hutája főként ablaküveget állított elő, s ezt felhasználva már a működésük idején is sokan vállalkoztak vándorablakosságra, s mintegy a 20. század első két évtizedéig foglalkoztak vele.

    A hagyomány szerint az egyik vágáshutai az 1930-as évek elején egy trencséni drótostól tanulta meg a mesterségét, s a tudását átadta a falubelieknek. Miután a drót eszközei könnyebbek voltak az üvegnél, a drótozásra, ill. a bádogjavításra tértek át. Nem volt konkurenciájuk sem, mert a határ meghúzásával Szlovákiából már nem jöttek drótosok. A három községben a két háború között 60 ablakos és 160 drótos élt. A gyerekek 15 éves korukig sajátították el a mesterség fortélyait. Ekkoriban terjedt el a hátra vehető könnyű, fából készült szerszámos láda (krošeňka). Ebbe fértek bele az egyszerű eszközeik (kalapácsok, ollók, reszelő, harapófogó, véső, nit-teket tartó doboz stb.) Vándorlási körzetük főként az ország keleti fele volt. Még a 60-as években is sokan aktívan javítottak.

    A hegyvidéki és az alföldi szlovákok körében még az egyéb háziipari foglalatoskodások említésre méltók. Ilyen volt a kosár-, a szakajtó- és a seprűkészítés is. Alapanyaguk a rozsszalma és fehér fűzfa. A tótkomlósi szakajtókészítők rozsszalma híján egy gyakori gyomnövény a rozsnok (pirína) felhasználására tértek át, amely keményebb és erősebb is. A tótkomlósiak készítettek nagykosarat (veľkí košiar, fiľpas), kiskosarat (košiarik) hátikosarat /(chrbták) -ezt kivált az északi megyékben kedvelték - hagyományos élesztőpótló párt szárító kosarat (pároví košiar), borítót (klonka), kocsikast (ľeska), szakajtót (slamíenok), tojástartót (bubeňica, kupka na vajce), méhkast (kvóš na čeľi), kenyértartót (chľeboví košiar), kis-és nagy cirokseprűt (metla), valamint seprőfűből (pafína) készültet is.

    A népi foglalatoskodók és a hivatásos mesterségek között foglaltak helyet a szárazmalmosok (Szarvason még látható műemlék épülete), a vízimalmosok (a 18-19. század fordulóján Békéscsabán, a 20. században Dunaegyházán) s az alföldi gőzmalmok munkásai (mľinár).

    A hegyvidéki szlovák falvak lakossága helyi megélhetési lehetőségek hiánya miatt a 19. század második felétől tömegesen vállalt munkát a kő- és szénbányákban, bauxitbányákban (Pilis, Vértes, Gerecse, Bakony, Cserhát). A szén tette ipari-bányászvárossá Oroszlányt.

    A Budapest környéki, szegényebb sorsú szlovák férfiak a 20. század elejétől a fővárosi gyárakba jártak. Dunaegyházáról hajón, Péteriről vonattal, a pilisi községekből autóbusszal, Csornádról, Csömörről kerékpáron s a közelebbi településekről gyalog jártak be. A pilisszentkereszti, -szentléleki férfiak az óbudai téglagyárban, gázgyárban kaptak munkát, az asszonyok bejárónők voltak. De Oroszlánytól, Kesztölctől a pilisi falvakig, Dunaegyházától Péteriig a lányok cselédlányságot is vállaltak Budapesten. A pilisszentlászlói asszonyok rendszeresen piacoztak is a fővárosban és Szentendrén. A kesztölciek gyümölcsöt is árultak.

    A népi kultúra hagyományos mesterségei a kis szlovák településeken is működtek. Csak példaként idézünk egy-egy alföldi, nógrádi és bakonyi helységből néhány jellemző foglalkozást: Nagybánhegyesen volt bognár, kovács, szabó, ács, szűcs, asztalos, hentes cipész. Galgagután kőműves, patkolókovács, ács, bognár, asztalos, kútásó, Bakonycsernyén pedig asztalos, kádár, kerékgyártó, takács. Többen bizonyára kontárok is lehettek.

    Nagyhírű kisiparosai Békéscsabának, Tótkomlósnak, Kiskőrösnek és Nyíregyházának voltak. Békéscsabán és Tótkomlóson a nevezetes népi bútort gyártó asztalosok és a ködmönt készítő szűcsök voltak híresek. A tótkomlósi papucsosok papucsai vetekedtek a szegedi papuccsal, miként az itteni fazekasok a mezőtúriakkal. Békéscsaba fejlett kézműiparát tükrözik az alábbi, szlovákok által művelt szakmák: szíjgyártók, tímárok, kerékgyártók, kádárok, szűrszabók, fésűsök, szitások, könyvkötők, gombkötők, csizmadiák, kalaposok stb. Országszerte híresek voltak a szarvasi és a mezőberényi rokkakészítők.

    Az árucsere forgalom legnagyobb részét az alföldi szlovákok városainak, nagyközségeinek piacai bonyolították le, s mivel a közei-távoli környék különböző nemzetiségeinek a találkozóhelyei is voltak, jelentős interetnikus árucsere kapcsolat alakult ki a hegyvidéki magyar és szlovák falvak között: a répáshutai szlovákok fával, faeszközökkel látták el a cserépaljai magyarokat, a cserépaljaiak pedig szőttek nekik, sőt innen az asszonyok a hátukon vitték fel Répáshutára a borukat. Ráadásul a két falu közös summásmunkákon vett részt az alföldi uradalmakban, melyek szintén melegágyai voltak a kölcsönösségnek.

    A 20. század közepéig a szlovák asszonyok legáltalánosabb háziipari tevékenysége a fonás-szövés volt. Az alapanyagot főként a kender képezte. A kenderföldeken (konopiská) termett kender megmunkálásának alapműveletei mindenütt egyformák. Kenderföldje a legszegényebbeknek is volt. Mezőberényben, Békéscsabán a cselédeknek is kimérték. A májusban vetett kendert júliusban-augusztusban nyűtték (trhať), áztatták az erre a célra kijelölt áztatókban (močidlá). Majd kettős vagy egyes tilolókban (trľica, trepačka) tilolták, többnyire lábbal, esetleg kézzel vagy külyükkel (medfíca) puhították (mjaľi). Háromhután archaikus módon ágyba terítve s ráfekve végezték. A puhítás a fiatalság vidám társasmunkája is volt. A minőségi válogatást lehetővé tevő fésűlést többféle gerebennel tették (šťetka,šťeť, česalo hreben). Az őszi-téli időszakban otthon az asszonyok, a fonókban (priadke) a lányok fonták. Az alföldi szlovák helységekben a századfordulón már általános a rokka (kolovrat, ropka), mely Nógrádban és Abaúj-Zemplénben csak századunk első harmadában az alföldről terjedt el. De fontak guzsallyal (prasfíca) is. A férfiak durvább szöszből (klka) kézi kallantyúval (kalanťov) fonták a kötélnek valót.

    A szlovák asszonyok általában saját szövőszékükön (krosná) otthon szőttek. A hegyi falvakban bérbe adták, a dunántúli szlovákoknál is inkább takácsokkal, szövőasszonyokkal végeztették.

    A vászon szőttes felhasználása igencsak sokoldalú volt: a békéscsabai példatár alapján általánosítva következtethetünk erre. A gazdálkodásban nélkülözhetetlenek voltak a zsákok, ponyvák, teherhordó lepedők (tračka) - legtovább a hegyvidéken maradtak meg -, a kantárok, tarisznyák, a szalmazsákok, a kelengye számára a kenyérdagasztó, ill. szakajtókendők, szalvéták, törülközők, edénytörlők, sajtcsurgatásra való kendők, abroszok, lepedők, toll-tokok, derékaljak, dunnák, párnák huzatai. A férfi- és női ruházatban (ing, gatya, ingváll, pendely, alsószoknya, kötény stb.) pedig szintén szükséges volt a vászon. Tájanként meghatározott a színes szövőminták kiválasztása. Napjainkban - ha még szőnek -rongypokrócot készítenek. A fonás és a szövés termékei jól jövedelmeztek az ügyes asszonyoknak. A 19. századi források a békéscsabai és tótkomlósi asszonyok jelentős bevételéről számolnak be.

     

    2. Táplálkozás

    A magyarországi szlovákok legfontosabb mindennapi eledele a kenyér (chľeba,chľieb, hfíb, hleb). A legjobb búzafajta lisztjéből a délkelet-alföldi szlovák asszonyok sütötték a legízletesebb kenyeret. Magas, kerek formájú, foszlós belű kenyerük országszerte kedvelt volt. A Dél—Alföld kivételével rozsból, sőt a Pilisben árpa- és zablisztből is sütötték. Nehezebb időszakokban a hegyvidéken a liszthez krumplit is hozzáadtak. Az északi sávban élő szlovákok a kenyér és a gabonaliszt pótlására a burgonyát rendszeresen felhasználják. A háborús években kukoricalisztből is sütötték. Korábban a tésztaféléken kívül minden ételhez fogyasztották. Általában a szükséglet szerint, de hetente legalább egyszer volt kenyérsütés.

    A legarchaikusabb ételeik közé tartoznak a kásák (kaša), melyeket a hagyományos háztartásban mindenütt főzték. Az idős szlovák emberek az ország minden részében emlékeznek még a köleskására, a kukoricakására, mely utóbbinak tejjel vegyített, ill. zsírral, pirított hagymával készített változatát (kukuričná kaša, karimáška) az alföldi szlovákok még a második világháború idején is ették, miként a kukoricalisztből készült, tepsiben sült édes máiét (máta), vagy a pogácsaszerű görhét (gerheňa). A hegyvidéki szlovákok főzték a lisztes (múčna kaša) és a krumplikását is. Ma helyettük a grízt és a rizskását kedvelik.

    A szintén archaikus kenyérpótló lepényfélét, a rozslisztből és sós vízből összeállított, kemencében vagy a tűzhely lapján sütött tésztát (lokša) az észak-magyarországi szlovák lakta hegyvidéki sávban találjuk meg éppúgy, mint az ugyanilyen alapanyagból készült, pogácsa formájú bodagot (bodak).

    A kenyértésztából készült lepényváltozatok különösen az alföldi szlovákoknál voltak közkedveltek, a káposztás, a tejfölös, lekváros lángosok (lapieňa, ľepňík), illetve a rétegesen összehajtogatott zsírozott posucha; az északi hegyvidéki szlovákoknál a krumplis lepény (kmmpľeňik) is.

    A szlovákok legáltalánosabb ételei közé a tésztafélék tartoznak. A főtt tészták közül önálló ételként elsősorban az észak-magyarországi és dunántúli szlovákok fogyasztották a szaggatott és sodort tésztákat. A liszttel és krumplival kevert szaggatott tésztáknak többféle az elnevezése. Az északi nagyrégióban a Dunántúltól a Zempléni hegyvidékig általában haíuški, haluške, Zemplénben, Bükkben strapačka, trapačka, Nógrádban glgance, Pilisszentkereszten -nyugati hatásként - nokedle néven is ismerik. Egyik fajtájuk a gánca (buchti) szintén lisztből és burgonyából készül. A szaggatott tésztát Zemplénben pirított vajjal, illetve mindenhol ízesítik káposztával, túróval, erőstúróval (brindza), ritkábban lekvárral, mákkal, tojással.

    A sodorttészta-alapanyag azonos a fentiekkel. Kézzel sodorják rövid hosszanti darabokra (šúľance, šúľanki), újabban nudli néven minden szlovák lakta térségben főzik. Nógrádban plžike, itt csak liszt és só volt az anyaga, s hosszú csíkokra sodorták. Ugyancsak az alföldi szlovákok körében karácsonyesti böjtös tészta volt a plžike, Ugyancsak az alföldi szlovákok lakodalmi, ünnepi levesükhöz bordán sodorva készítik a a magyarság körében is közismert csigatésztát (brdovce, gágorčoke). A morzsolt tészták legjobban kedvelt változata a tarhonya (az alföldi szlovákoknál: tarhoňa, a dunántúliaknál dropki, zámelki).

    Mákkal, túróval, brindzával hintett metélttészta (haluške) a délkelet-alföldi szlovákok szombati, szerdai főeledele volt. S ők is főzték a gőzön főtt tésztát (kisnutie, kisnúte haluške, kvasienke, švábke). Valamennyi szlovák helységben főként karácsonyesti tésztaétel a mákos, túrós, brindzás guba (opekance, Nógrádban págfe, Dunántúlon pupák!). Mindenütt kedveltek voltak a derelyék (pirohe, ľaľuške, perki) s a gömbölyítéssel készült, lekvárral, szilvával töltött gombócok (gombovce, dedeľe).

    A sült tészták közül ünnepi eledel a kalács (koláč), egyik északi változata a morvány (mrváň). A lakodalmi örömkalács (radosňík) díszes formájú volt. A főtt tészták karácsonyesti háttérbe szorulásával rendszeressé vált a különböző töltelékű tekercs, bejgli (bejgle, zakrutaki): mákos- (makovňíka), diós- (orechovňíka), káposztástekercs (kapusňíka), más néven: makové, orechové koláče, koláčiki. Sütik őket a tésztás napokon is túrós lepénnyel (tvarožník) együtt. Gyerekágyas asszony csemegéje a csöröge (herovke, krapňe), amelyet farsangkor is sütöttek, mint fánkot (fánki, pampúške) is. Elsősorban (régen lakodalomkor is) nyújtották a rétest (rejteša, rétese).

    A levesfélék közül az északi nagyrégióban maradtak fenn legtovább a habart levesek. Mára mindenütt főzik a rántott leveseket is. A katolikus szlovákoknál gyakori a böjtös aszaltgyümölcsleves, a hegyvidékieknél általános a gombaleves. Mindennapi, ill. ünnepi, szertartásos és szintén böjti a káposztaleves. Békéscsabai kol-bászos változata a kiseľ. Főként a hegyvidéken fordul elő - de az alföldi Mezőberényben is - a túróleves (demikát). Az alföldi szlovákok reggelire ették a leforrázott kenyérszeletekkel dúsított savanyú levest (kislápoľiovka). A húslevesek közül legkedveltebb ünnepi étel a galamb- és a tyúkhúsleves (mezőberényi nagygazdáknál a marhahúsleves).

    A sertés- és baromfitartás egyenes következménye, hogy rendszeresen eszik a húsételeket, habár - még a módosabb alföldi gazdáknál is - inkább vasárnap, ünnepnap (nagy ünnepeken, lakodalomkor borjú- és marhahúst is). Ez alól kivétel a szalonna, amely a fizikai munkánál nélkülözhetetlen hétköznapi eledel (az alföldi szlovákoknál a kolbász is), valamint minden főzéshez sütéshez használt zsír.

    Szeretik a paprikást is. A csirkepaprikáshoz szaggatott tésztát, csipetkét (šťipkance, nokedľe) adtak, az alföldi szlovák lakodalom, halotti tor alkalmával, névnapokon főzték a birkapaprikást. A sült húsok ünnepnap, vasárnap kerültek asztalra. A füstölt húst magában, vagy hüvelyes-, káposztalevessel ették.

    A disznóhúst használták fel a legváltozatosabban. Pl. Békéscsabán a csülköket, a sonkát, a gerincet, a nyúlját füstölték, a belsőségekből (máj, vese, tüdő, szív) levest főztek, paprikásban, ill. a toka-, hasi szalonnával, bőrdarabkákkal együtt megabálva sajtba, hurkába tették. Disznótorkor a velőből finom levest (modzgóška) főztek, különlegességük a hájhártyába göngyölt májból, húsdarabokból, tojásból készített és jól fűszerezett keverék, a cigánka, amelyet a tepsiben sütöttek meg.

    A hazai szlovákoknál az első világháború után vált általánossá a töltött káposzta (sárma).

    A délkelet-alföldi szlovákok országos (sőt nemzetközi) hírű konzervált terméke a csabaiként ismert házi kolbász (klbása).

    Készítik vékony éš vastag kolbászként is. Akkor kapja meg a legjobb ízt, ha a levágott hízó minden húsfajtájából keverik. Régen kézzel és éles késsel darabolták, ma géppel darálják a húsokat. Nagy húsvágó asztalon vagy dézsában fűszerezik. Egy kilogramm húsra általában 1,5—2 dkg sót, 2 dkg erős és 2 dkg színesítő paprikát, 10 kg húshoz egy fej fokhagymát és 2—3 dkg köményt tesznek (más fűszert nem kaphat!). Valamikor csak ízlés szerint adagolták a fűszereket. Az egészet alaposan átgyúrják - ennek is mégvan a módja -, végül ma már kizárólag géppel töltik a műbélbe. A füstölés módjától, tartamától és helyétől is függ a kolbász minősége.

    A hal fogyasztása mindenekelőtt a víz mellett élő szlovákoknál gyakori. A katolikusoknál karácsonyestén elmaradhatatlan valamilyen halétel. Vadhúst ritkán ettek, többnyire orvvadászat révén szerezték be.

    A burgonya szintén jelentős étel-alapanyag a szlovák konyhánál. Az északi hegyvidéken sajátos kenyérpótló krumplis étel a tocsni (točňa). A lereszelt burgonyát kevés rozsliszttel összekeverve zsírban pirított hagymával, sóval, borssal fűszerezve vas tepsiben sütik. Az alföldi szlovákok héjában sült krumplija (pečenie krumpfe) a téli táplálkozás kedvence. A héjától meghámozott krumplit meleg, kolbászos vagy sózott zsírban mártogatva ették. A krumplit körítésként általánosan felhasználják. Önálló ételként, mint krumplipaprikás (krumpľoví paprikáš) is mindennapos.

    A tej és a tejtermékek fogyasztása úgyszintén rendszeres jelenség. A tejet nemcsak a gyerekek, a felnőttek is szívesen itták. A reggeli és a vacsora fő étele is lehetett, mint például az aludttej (kisnutvo mľieko) is.

    A túró, a gomolyatúróból erjesztett brindza a tészták ízesítésének elmaradhatatlan kelléke. A vaj köpülésekor keletkezett írót (cmár, cmier) is sokan itták.

    Mindenekelőtt saját termésű és a gyűjtögetéskor szerzett gyümölcsöt fogyasztották. A téli esték csemegéje az aszalt gyümölcs (sušienki, sušenki). A szőlőtermesztő szlovák helységekben a bor (víno), az alföldi szlovákok körében elsősorban a pálinka (páľeno, páľence) volt kedvelt szeszesital. Régen a szomjúság ellen kizárólag vizet ittak.

    HETI ÉTREND

    (A kimutatás egy-egy dunántúli, észak-magyarországi és délkelet-alföldi kisközség szlovák lakói átlagos ebédjének fő étkeit tartalmazza.)

     

    Bakonycsernye

    Hétfő: krumplileves, sült hús (polivka zemňaková, pečene mäso)

    Kedd: főzelék, sült tészta (prívarok, závin)

    Szerda: leves, főtt krumpli, főtt hús (polivka, varené zemiaki, varené mäso)

    Csütörtök: leves, főzelék (polivka, prívarok) Péntek: tészta, guba, sült csirke rizzsel (cesto, pupáki, vipráiané kurča, riža)

    Szombat: töltött káposzta (pelňená kapusta) Vasárnap: húsleves, sült hús, burgonya, főzelék (masová polivka, maso, zemiaki, prívarok)

     

    Ácsa

    Hétfő: bableves hússal, tormával (bvób z poľiovki, meso s chrenom)

    Kedd: krumplileves, dödöle (krumpľová poľiovka, haruľa)

    Szerda: rántott leves, mákos-, túrós nudli (zapražená poľiovka pížike s makom, tvarohom)

    Csütörtök: csicseriborsó leves, tepsiben sült krumpli (číčer poľiovka, na pľechu krumple)

    Péntek: köménymagleves, káposztás metélt (rosťivá poľiovka, rezance kapustovie)

    Szombat: lencseleves kolbásszal (ľančbvápofíovka, klbása do ňej)

    Vasárnap: liba- vagy kacsa- vagy tyúkhúsleves, pörkölt vagy sült hús (husacia, kačacia, sľepacia poľiovka, perkelt, pečenvo meso)

     

    Csanádalberti

    Hétfő: savanyú leves, káposzta kolbásszal (kislá pofíovka, kapusta s klbásov)

    Kedd: bab, vagy krumplipaprikás (bvób ľebo paprikáš krumpľoví)

    Szerda: mákos-, brindzás-, túrós metélt tészta (haluške makovie, brindzovie, tvarohovie)

    Csütörtök: csirke- vagy tyúkpaprikás vagy sültborda (kurací ľebo sfepačí paprikášľebo rebro)

    Péntek: lencse- vagy bableves (ľančovápofíovka ľebo strova) - az idősek böjtöltek, nem ettek húst

    Szombat: főtt metélt tészta vagy túrós, lekváros lepény (haluške ľebo tvarožňíka, ľekvárňíka)

    Vasárnap: csirke-, tyúkhúsleves, hizlalt liba vagy birkapaprikás (kura, sľiepka, pchanie husi ľebo baraní paprikáš).

     

    3. Népviselet

    A népviseletet - az emberi testet a természet hőmérsékleti ingadozásaival szemben védő ruházatának jórészét - az önellátó paraszt közösség alakította ki, s ez magába öleli a népi díszítőművészet legszebb ábrázoló eszközeit, s mint ilyen, a népi szimbolika egyik legkövetkezetesebb közvetítője. Tükrözi viselője korát, nemét, társadalmi rangját, foglalkozását, mindenekelőtt etnikai hovatartozását, szülő-, lakóhelyhez, ill. tájhoz, régióhoz való kötődését. Mindezek a jellemzők megtalálhatók a magyarországi szlovákok népviseletében is, amelynek töredékei a 18. századból és a 19. század első feléből állnak rendelkezésünkre. A 19. század végétől, a 20. század elejéig, közepéig tartó időszak népi öltözetvilágáról már van képünk azoktól, akik a legtovább megőrizték, főleg a tiszántúli szlovákotól. Legkevésbé ismerjük a dunántúli szlovákok népviseletét (Bakonycsernye, Sóskút, Szápár).

    Legegyszerűbb a Zemplénben, Abaújban élő szlovákok viselete. Emlékei a századfordulóról származnak. A nők legalsó ruhadarabja a pendely, az ingalj házilag készült. A fodros ujjú inget gyolcsból varrták. 3-4 alsószoknyát vettek fel. A ráncolt felsőszoknya (kabát) többszínű kázsmír, alul szélesebb csíkban bársonnyal szegve, fölötte újfent két-három kék vagy zöld színű taftcsík volt. A fiatalabbak világos selyem, az idősebbek fekete vagy kékfestő kötőt hordtak. Ujjatlan mellényük: a lajbik, lajbička. A zsinóros ujjas (serviánka, vizitka) felső ruhadarab. Nyáron a nők papucsban, télen csizmában jártak, s nagykendőt vettek fel. A férfiak viselete még egyszerűbb. Nyáron ráncolt rojtos gatyát, széles ujjú vászoninget viseltek, ünnepnapon színes, rózsás inget. A gatya elé fehér vagy fekete šurcot kötöttek. Ők is zsinóros /a/M vettek fel. Télen vászonnadrágban, újabban fekete nadrágban jártak. Nyáron bocskort, télen zsinóros csizmát viseltek, ekkor fürtös gubát is terítettek magukra.

    Leggazdagabb a nógrádi szlovákok népviselete. A nők ruházata alapján három csoportba osztható. Pompázatos viseletük sokféle változatát, minden viseleti darabjukat nem részletezzük, csak a jellemzőekről szólunk. Alap ruhadarabjaik azonosak: ingváll (opľecko), pendely (rubáš), alsószoknya [spodňia sukňa), felsőszoknya (vrchňia sukňa), kötény (sakáčka), kendő (ručník), nagykendő (beďíneroví ručník), pruszli (prusľiak), vizitke-ujjas (vizitka), szvetter (cveter), kód-món (kožuch), ujjatlan bekecs (bekeč) s a kabát.

    Az első, a szügyi csoportnak (Balassagyarmat, Ipolyszög, Terény, Szügy stb.) legfőbb megkülönböztető jegye a csípőnél széles gallérral toldott, a térdet alig takaró szoknya, a szűk ujjú ingváll, a magas nyakú pruszli, a széles rojtozású selyem vállkendő s a hajukat teljesen befedő főkötőjük (villuška). Jellegzetes a derekukat meghosszabbító, hosszú ujjú, egyenes szabású blúz is. Csak a női ingek kézelőjét s a férfiingek elejét hímezték. A falvakban 7— 8 vasalt alsószoknyát vettek fel.

    A másik, a banki csoport nagyobb területű, ezért itt nem egységes a viselet. A közös templommal rendelkező 2—3 község alkot egy alcsoportot. Ennek megfelelően van öt alcsoport: a) Bánk, Felsőpetény, Nógrád, Ősagárd, b) Alsópetény, Nőtincs, c) Nógrádsáp, Legénd, Nézsa, d) Galgaguta, Vanyarc, Erdőkürt, e) Szirák, Bér, Egyházasdengeleg. Ráadásul kisebb viseleti darabok községenként is eltérnek. Legfőbb különbség a főkötő elhelyezésében alakult ki. Pl. Legénden a kikeményített főkötő nagy része kilátszik a piros kendő alól, Nézsán az egész fehér vászon főkötő be van takarva, Nógrádon pedig csak kis része látható. A főkötők dísze és formája is eltérő. Bánkon a főkötő (kačica) egyik része csipkével, flitterrel, gyöngyhímzéssel díszített čepiec, továbbá a keskeny cifra, a szélesebb alsócsipke (podčipka), s hátúira kerül a széles színes szalagú alsófőkötő (podčepiec stuhel). A galgagutai főkötő (trtáč) elejét és hátsó fodor feletti részét flitteres gyöngyökkel hímezik ki, hátul pedig félkör alakú, cakkos szélű fodorral díszítik. Ugyancsak szép a vanyarciak főkötő-változata.

    A banki csoporton belül az evangélikus szlovák falvakban a 30-as évek elejétől a pruszli hátát, a férfiingek elejét, a kötények alját többszínű, nagyméretű virágokkal hímezték. Az itteni katolikus falvakban viszont a férfiingekről eltűnt a hímzés. Jellemző e csoportra az apróbb ráncokba rakott piros csíkos szoknya s a testhez simuló ingváll fölött hordott kiszélesedett blúz. Főkötőjüket széles kontyfésűkkel magas, szögletes formájúra képezik.

    A harmadik, a sámsonházi csoport (Sámsonháza, Lucfalva stb.) távolabb fekszik az összefüggőbb szlovákok lakta térségtől, magyarok közé ékelődve, inkább az ő viseletükhöz hasonlít népi öltözetük. Viseletük hamarabb is polgárosodott el. A bokáig érő szoknyájukat alig ráncolták, az alsó szoknyájuk hosszabb volt a felsőnél, s széles csipkéjü kötényük pedig még rövidebb volt. Fekete színű pruszliban jártak. A nógrádi szlovák nők ünnepeken piros csizmát hordtak, az első világháború táján magas szárú, ill. félcipő jött divatba.

    A férfiaknak korábban széles, az első világháború után keskeny karimájú volt a kalapjuk. Gallér nélküli, bőszájú inget, bő hosszúszárú gatyát is hordtak. Kötényük pamutból vagy vászonból készült. A nadrág, a mellény, a kabát mindig azonos kék vagy fekete színű volt. Az 1930-as évektől díszítés nélküli ruhát, főként fekete posztóruhát, valamint fekete, vagy barna pricsesz nadrágot viseltek. A századfordulóig birkabőr nadrágot és szűrt is hordtak. A nagykabát az első világháború idején terjedt el. Fő lábbelijük a rogyosszárú, majd lagos szárú csizma. Századunkban terjedt el a bakancs és a cipő. Aratáskor bocskort vettek fel.

    A Galga menti szlovákok viselete (Ácsa, Csővár, Püspökhatvan) átmenetet mutat a nógrádi és a Pest környéki szlovákok viselete között. Az ingváll (opľecko) hétköznapra kenderből, ünnepre pamutból, a 30-as évektől sifonból készült. A ráncolt széles ujjú helyett a szűkebb, sírna ujjú, rövidebb változata terjedt el. A pendely (rubáš, spoňík) szűkebb lett, csak a hétköznapi készült kenderből. Az idősebb asszonyok fekete, a lányok és menyecskék piros, rózsaszín, világoskék vagy zöld színű felsőszoknyát (gecefa, sukňa) viseltek. A szoknyákon mind a minta, mind a ráncok aprók alig 2-3 milliméteresek. Hosszuk az első világháborúig a bokáig, utána térdig ért, azóta még rövidebb. A pruszli (prusľiak) a két háború között álló-gallérú, hátsó részén alul fodros (fodra, tacfa) volt. A kötényt (sakáčka) egy vagy több színben hímezték, a kortól függően. Az ünnepi fehér kötő neve šata. A vizitkét (vizitka, zafka) a szóknyával azonos színű anyagból varrták, újabban testhez szabott, ezt tükrözi a neve is: pasentka. Váll- és nagykendőjük azonos a nógrádiakéval, s legutóbb a galgagutai főkötőt vették át.

    A férfiing vászonból készült, nyakban zsinórral kötötték össze. Az ünnepi ing elöl két oldalon keresztszemes, vagy lapos-öltéses hímzéssel volt díszítve. Nyáron széles, télen szűk gatyát hordtak a férfiak. Télen posztó-, ill. bársonynadrágot vettek fel. Az álló-gallérú mellény (lajbfík) és a zakó (kabát) a nadrágéval azonos színű anyagból készült. A férfikötény (sakáčka) a térd alá ért. A gubát az első világháború idején hagyták el, náluk is már a két háború között hordták a téli nagykabátot (ťepľíkabát). A szűr (širica) a pásztorok viselete volt. Lábbelijük azonos a nógrádiakéval.

    A Pest környéki helységekben (Csömör, Nagytarcsa, Cinkota) a szlovákok magyarokkal, németekkel éltek együtt. Hagyományos viseletüket a második világháborúig megőrizték. Budapest közelsége miatt azonban a városi öltözet jobban elterjedt körükben, ez érzékelhető a mesterek városias öltözetében, ez megfigyelhető az alföldi mestereknél is, akik pantallót, cipőt, nyakkendőt hordtak, s az asszonyaik is hamarabb vetkőztek ki. A fővároshoz közelebbi községek hatására módosult pl. a vizitkék szabása, az ingváll ki-hajtásos gallérja tekintetében, mely Cinkotáról került a többi helységbe, s az asszonyok hajviseletében is: elfogadták a kerek kontyot, melyre félkörívben szalagokkal fedett korona került. A házilag előállított vászonöltözékek megőrizték archaikusabb vonásaikat és szlovák nevüket is: pendely - rubač, ingváll - opfecko, kötény -zástera, šata, férfiing - košeľa.

    A női öltözet legegyszerűbb anyaga a kékfestő vászon, mely befolyásolta a női felsőruházat színösszetételét is. Az ingválluk derékban hosszabb, hogy be lehessen tenni a szoknyába. A pendelyt a derékban ráncolták, s keresztszemes hímzéssel díszítették., de a két háború között felváltotta az alsónadrág (buďogóše) s a szerepét átvette az alsószoknya (alšóka) is. A felsőszoknya lehetett akár tíz darab is, amely jellemző alakot formált, a csípő szélességét hangsúlyozta, miként a kiskőrösi szlovákoknál a kint hagyott vizitka, amely az erős, munkabíró nő alakját kívánta sugallni. Korábban ráncolt, majd rakott szoknyát viseltek. Csömörön a legutóbbi időkig a korallpiros volt a legkedveltebb. Kötényeik közül a fekete anyagú sima fiertuška, a fehér szélesen ráncolt šata jellemző. A pruszli (prusľiak) jóval rövidebb volt deréknál, ott kilátszott az ingváll. Télen ők is bekecset, ujjast (kacamaja), nagykendőt, szvettert (štríkánka) hordtak. A szalaggal, csipkével, gépi hímzéssel díszített vizitkék között sajátos a cinkotai (cinkotská vizitka), melyet ráhajtással varrtak.

    A férfiak a századelőn vásárolt ingekben jártak. A nyári gatyájuk rövid, s ők is kedvelték a pricsesznadrágot. A másutt is meglévő, mellmagasságig érő kötény neve náluk vincellér kötény (vincúrska fertucha). A szvettert a századelőn is hordták. Érdekes módon a szűr - a század elején - a módos gazdák templomi viselete volt.

    A maglódi evangélikus szlovákoknál a századelőn a nők viselete tiszta fekete, a két háború között a lányok és a fiatalasszonyok már fehér szoknyát viseltek. A 40-es években ecseri és kistarcsai hatásra a kékfestő kötényeket glancolták, zselatinnal fényesítették. Sajátosak a vállkendőik is, az ún. butykakendők (duraví), sűrű vékony rajtjait kikeményítették, ettől szép habos formát vettek fel. Ugyancsak jellegzetes külalakja van az ünnepi főkötőjüknek (bujdoš) is, melyet fiatal asszonyok, menyecskék hordtak. Fehér, krémszínű selyemből vagy brokátból készítették. Formája a többi főkötőhöz hasonlít, de a fejdísz előbbre nyúlik. Az eredetileg másfél méter hosszú és másfél méter széles tüllt összerakosgatták, tíz felé, 10-14 cm-es csíkokra vágták, majd az egészet egybefűzve beráncolták, s odavarrták a brokát főkötőhöz. Hátul virágos szalagokat tűztek hozzá.

    Az alföldi szlovákok viseletét főként a békéscsabai szlovákok népi ruházata alapján mutatjuk be. Innen származnak a legrégebbi emlékek is. Az 1735-ös Péró-féle felkeléskor felvett leltár az elrabolt holmikról pontosan felsorolja a női ruhadarabokat (szoknya, pruszli, ködmön, kendő, kötő, párta, keszkenő) és a férfiakét is (ing, gatya, házivászon öltözet, fehér ruha, kankó, bunda, ködmön, bőrnadrág, nadrág, kucsma, csizma, hajdúbakancs, telekes bocskor stb., de többet nem tudunk meg róluk.

    A 19. századi leírások inkább a férfiviseletről adnak számot. Kezdetben a férfiing csak a mellet és a vállat takarta. Ujja alig ért a könyök alá. A 19. század közepén hódít a bő ujjú, nadrágba beköthető ing, a lobogóška. Télen-nyáron egyaránt gatyát hordtak, és e század közepén erősen ráncolt, bokáig érő gatya járta. Télen szűrt, bundát, ködmönt vettek fel. A szűr (širica) inkább a pásztorok viselete, Mezőberényben a szegények, a béresek is hordták. A suba (bunda) díszítése meghatározta tulajdonosa gazdasági, társadalmi helyzetét. A mente (mentiek) drágább volt a ködmönnél (kožuch). Az utóbbit a 19. század második felétől csak a nők hordták. A szűrposztóból készült kankóa kiskabát szerepét töltötte be. A posztóruha (nadrág, mellény, zakó) a 19. század második harmadában kezdett általánossá válni, kék és fekete posztóból varrták. Ekkor kezdtek a mesterek pantallóban járni. A 20. században itt is a bricsesz (bričes) nadrág, a sonkanadrág (šonkavie nohavice) lett divatossá. A mellény (lajbľík) eleinte magasan zárt (Mezőberényben lehajtott gallérú), fekete színű, kétsoros, állig takaró pity-kegombokkal (golongáš) gombolták be. A suba háttérbe szorulásával terjedt el a rövid télikabát, a valamivel hosszabb mikádós vele együtt a combközépig érő bőrkabát. Az "urizáló" gazdák hosszú télikabátot is viseltek. Télen elmaradhatatlan volt a házilag kötött gyapjú ujjas (undrc). A 19. században a csabai szlovák férfiak nyakravalót is hordtak. A 20. században a szövet és a "mákos" cajg anyag is általánossá vált. A kalap karimája többször változott. A kucsma mindennapi téli viselet. Mezőberényben már a 19. század elején feltűnik a sapka (čapka). A férfiak kezdettől fogva csizmát (čižme) hordtak, századunkban legkedveltebb formája a hu-szárszegéses, elöl a tetején bőrrózsás (gombíčok) bokszcsizma, majd a rogyosszárú csizma. A bocskor (ftač/core) a mezőgazdasági munkák idején került a lábukra. Otthon, a tanyán szívesen jártak bőrpapucsban (papuče/. A bakancs (bakanče) is általános hétköznapi lábbelivé vált.

    A 18. századi fehér viselet után az alföldi szlovák nők öltözködésében új szerkezet alakult ki. Fő elemei az ingváll, az alsó- és felsőszpknyák, a pruszli, a kötény, a ködmön, az ujjas és a különféle lábbeli. E tekintetben tehát nem térnek el a már más tájakról bemutatott alapviselettől. A nők elsőnek pendelyt (rubač), majd a zörgősre keményített (krochmeľovanie), vasalt szoknyát (spoňík, spodňík, sukňa) vettek fel: hétköznap 1 —2-t, ünnepnap 4-5-öt, ill. 7-8-at. Az alsó ingválla (opl'ecko) bolti vászonból készült rövid ujjú, kerek bebújós nyakú. A felső ingvállat fehér vászonból vagy patyolatból varrták, ujja könyékig ért, nyakát szalaggal fogták össze, vállnál ráncoltra, behúzottra, búbosra formálták, hogy habosabb legyen.

    Ujját könyök táján színes szalaggal csokorra kötötték, alatta csipkefodor hullámzott. A több szélből álló felsőszoknya (geceľa) Békéscsabán és Tótkomlós környékén pliszírozott volt. A telt csípőideál érdekében farpárnát (hurka) is használtak. Az alsó ingvállat fehér pruszli is helyettesítette (bieľi prusľiak). A felső pruszli színes, jó minőségű damasztból, lüszterből készült. Mezőberényben él a testhez simuló rékli (živôtik) és vizitke (vizitka) emléke. Többféle kötényük is volt a nőknek (zástera, fertucha, šata, katrinca). Legdíszesebb a hímzett lakodalmi kötő volt. Belső munkára egész vagy félkötényt vettek fel. Szívesen hordták a kékfestő kötényt is. Kendőjük (ručník) háromféle volt (fej-, váll-, nagykendő) volt. A múlt században a nők hétköznap fekete, ünnepnap piros csizmát húztak fel. Ezt a cipő (cipeľe - Szarvason: a bakanče) és a papucs (papuče) váltotta fel. A vasárnap délutáni táncon a lányok sörétes papucsban (brokovie papuče) ropták a táncot. A 20. században mindkét nem használta a csatos szandált (sandi) is. A lányok a hajukat simára fésülve egy fonatba (vrkoč) fonták. Valamennyi 19. századi szerző megemlékezik a varkocsba font 20—30 féle szalagról is, amelyek a sarokig csüngtek le. Az asszonyok kontyban (kontík) jártak, tarkón a díszes réz kontytűvel (ihľica, ihľička). A kendő alatt vagy anélkül szép csipkés főkötőt (čepec, čeplec) is hordtak.

    A díszes ködmön a századfordulóig valamennyi délkelet-alföldi szlovák helységben mindennapi és ünnepi ruhadarab volt. Ezen a tájon négy típusba sorolhatjuk a ködmönt, kivált a díszítése (szűcshímzés, bőrrátétes applikálás) alapján. Legdíszesebb minden tekintetben a tótkomlósi: egész felülete hímzett. A legsötétebb tónu^ sú a szarvasi; a mezőberényi kevesebb színnel dolgozik, legkevésbé díszes a békéscsabai. Az utóbbi kettő közel áll egymáshoz, mert a mezőberényi szűcsök békéscsabai műhelyekben tanultak. A tótkomlósi és a szarvasi szabott hátú, de nem fodros aljú. A tótkomlósiak és a békéscsabaiak a kakasmintát, a mezőberényiek a nagy, tizenkét ágú csillagot kedvelték.

    Tótkomlóson és környékén (Ambrózfalva, Csanádalberti, Pitvaros, Nagybánhegyes) a 20. század első felében nagy változáson ment át a népviselet. Ámbár talán gyorsabb lefolyása figyelhető meg a városokban (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény). Századunkban már nem csizmában, hanem fekete vagy barna gombos, ill. magas szárú cipőben (cipeľe na gombíčke,na sáriéke), a 20-as—30-as években megjelennek a félcipők is, minden korosztály tótkomlósi papucsban jár. A század elején a nők kötött, színes mintás, vagy gombos, csimbókos harisnyát (štrimfľe gombičkavie, na cecíke) vettek fel, a 20-as—30-as években hódít a többszínű selyemharisnya (hodbábne štrimfľe), hétköznap a flórharisnya.

    A pendely viselése (rubač) a 30-as évekre szűnik meg, helyette kombinét (kombinet) és bugyit (budiké) vesznek fel. Az alsó ing-vállat felcserélték vállas ingre, ill. kombinéra. A század eleji, bokáig érő szoknya a két világháború között alsó lábszárközépig ér, s úgy is marad, amíg ilyenben járnak. A felsőszoknyák (geceľa) sötét tónusú színe helyett a 20-as évek közepétől a lányok és a fiatalasszonyok világos színű, virágos szoknyákat viselnek. A század eleji ujjast (vizitka) hosszú ujjú blúz (ľeveška) váltotta fel, a rojtos nagykendőt pedig plüss félkabát (pľišovíkabát) vagy posztó kabát (súkení kabát). Sőt, megjelenik a kosztüm felső részéhez hasonló kosťín is. A menyecskék a csipkés főkötőt (čipkaví, fíengavíčepiec) a 30-as évek végén már csak templomba, lakodalomba veszik fel. A két háború között a szoknyás kékfestő munkaruha csak az idős asszonyok öltözete, helyette egybeszabott ruhát (šlafrok) hordanak. S ilyenben mennek már bálba, templomba is.

    A nyíregyházi tirpák szlovákoknál a népviselet elhagyása a városiasodás és a polgárosodás hatására még korábban indul meg. A pendelyt (rubač, pendeľ), az ingvállat (opľecko) az első világháború végén csak az idős asszonyok viselték, a fiatalabb nemzedék ingre (košeľa) váltott. A két háború között a fehér csipkés, fodros alsószoknya (biela geceľa čipkovaná s fodrou), a felső szoknyák (geceľa, sukňa) apróra ráncolt, pliszírozott, ill. sima formájúak. A pruszli (lajbľi) csak archív adatokban lelhető fel, a vállkendőt (ručník) a 20-as években még viselték. A felső szoknyát a nyíregyházi szlovákok vigan néven is említik, újabban az egyrészes ruhát is így nevezik (vigan,šlafrok). A 19. században a ködmön (kožuch) még fontos alkotóeleme a női viseletnek, mint a mente (mentek) vagy a kordován csizma. A 20. században télen háromnegyedes, nagygallérú kabát (kabát, kabaňička) váltotta fel. A cipőviselet kezdete a 19. század elejére nyúlik vissza. Az első világháború után itt is magas szárú (cefíe topánke) és félcipő (poutopánke, čatoške) válik általánossá.

    Hajviseletük a többi alföldi szlovák településével rokon: a lányok varkocsba (vrkoč) fonták a hajukat, az asszonyok kontyot (konfík) viseltek. Főkötőt (čepec) csak a századelőig tettek fel.

    A férfiak nyáron körgalléros, hosszú ujjú, kézelős inget (košeľa), széles vászongatyát (širokie gati) és kötényt (poušurec) hordtak. Kedvelték a fekete, ill. sárga szalmakalapot, mint általában az alföldi szlovák férfiak. Télen brassói posztóból varrt fekete, zsinóros nadrágban (nohavice) és kabátban (kabát), csizmában (čižmi) jártak. Az első világháború után ők is átvették a pricsesz nadrágot. Korábban hordtak ködmönt, gubát (guba, šuba) és szűrt (širica) is. A kerek galléros, ujjas bundát a városba menve viselték. Az ujjatlan suba a taligán az ülés vagy a láb takarására szolgált. Télen bundabéléses sapkát (čapka) viseltek.

    A bakonyi Szápáron korábban létezett ingvállas női viselet, melyhez rövid ujjú blúzt s a blúzzal azonos színű ráncolt szoknyát viseltek, elöl fehér kötényt hordtak. Az ujjasos viselet városi hatásra keletkezett, és sokkal változatosabb. Legrégebbi a fekete posztó ujjas (majkó). Hozzábármely anyagból viseltek réklit (reklík), illetve a repilla nevű blúzfélét. Ehhez kötény (ketinka) is járt. Kiegészítő darabjuk a kendő (ručník). Tavasszal a lányok fehér patent harisnyát (pančuhi), az asszonyok különböző színű térdzoknit, fekete cipőt (cipele) vettek fel, templomba posztó papucsot is. Az evangélikus Bakonycsernyén a lányok csak gyöngysort viselhettek a nyakban, Szápáron a katolikusok ékszert is felvehettek. A Budához közeli Sóskúton a nők télen vattázott szoknyában jártak. A testhez álló ujjashoz (kacamajka) négysoros gyöngyöt vettek fel. A repika nevű blúzuk alját csipke díszítette. Szoknyájuk a pest környéki szlovákokhoz hasonlóan fényes, kékfestő anyagból készült. Az itteni asszonyok hátrakötött kendőben jártak.

    Szlovák tájházak

    Faluház, Albertirsa

    Szlovák nemzetiségi kiállítás - tájház, Bánk

    Szlovák tájház, Békéscsaba

    Szlovák tájház, Dunaegyháza

    Tájház, Füzér

    Szlovák parasztház, Kisnána

    Tájház, Mátraszentimre

    Szlovák helytörténeti-néprajzi tájház, Oroszlány

    Szlovák tájház, Répáshuta

    Szlovák tájház, Szarvas

    Szlovák tájház, Tótkomlós

    Szlovák Ház - Tomka Judit Emlékszoba, Tótkomlós

    Tájház, Vértesszőlős

     

    Falu- intézményi gyűjtemények

    Falugyűjtemény, Bokor

    Helyi szlovák néprajzi iskolai gyűjtemény, Galgaguta

    Állandó kiállítás Péteri község néprajzából

    Szlovák Néprajzi Gyűjtemény, Tótkomlós

     

    Falumúzeumok

    Üvegmúzeum, Bükkszentkereszt

    Falumúzeum, Kesztölc

    Falumúzeum, Nagytarcsa

    Tanyamúzeum, Tótkomlós

     

    Magángyűjtemények

    Kalocsai Jánosné magángyűjteménye, Bokor

    Tózsegi Gyuláné magángyűjteménye, Pitvaros

    Juraj Dolnozemský magángyűjteménye, Tótkomlós

     

    Alkalmi gyűjtések

    Terény, Domoszló, Alsópetény, Nagybánhegyes, Pilisszentkereszt, Sződ, Ősagárd, Telekgerendás, Sárisáp

     

    Szlovák néprajzi anyagot tartalmazó hivatásos múzeumok

    Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba

    Tessedik Sámuel Múzeum, Szarvas

    Orlai Petrics Soma Múzeum, Mezőberény

    Múzeum, Penc Sóstói Múzeum, Nyíregyháza

    Ferenczy Múzeum, Szentendre

    Palóc Múzeum, Balassagyarmat

    Hermann Ottó Múzeum, Miskolc

     

      
    Előző fejezet Következő fejezet