Előző fejezet Következő fejezet

IV. NÉPI SZELLEMI KULTÚRA

 

1. Népszokások

A népszokások a hallgatólagos szabályok, népi törvényszerűségek, viselkedési módok a magyarországi szlovákok körében is meghatározzák a közösségnek és tagjainak magatartását, bizonyos cselekedeteit, s gondolkodását a társadalomban, a családban, a munkában, a hétköznapokon és ünnepeken. Hagyományőrzésük változó képet mutat. Legfontosabb az emberi élet fordulóinak és a kalendáriumi napoknak a népszokásai.

A születés. A gyerekáldást a hazai szlovákok mindenütt szükségesnek, természetesnek tartották; közösségük, családjuk továbbélése feltételének tekintették. A 20. század első harmadáig a családon belüli nagyszámú munkaerő biztosítása érdekében sok gyermek volt kívánatos. A gyermektelen házaspárokat szerencsétlennek tartották. Máig ismertek a gyermekszaporodást elősegítő és gátló eljárások. A fogamzás megszakítására keserűsós ülőfürdőt vettek, liliomban áztatott pálinkát ittak, magasabb helyről leugráltak. Hosszabban szoptattak, mert hitük szerint addig nem kerültek áldott állapotba.

A születési szokások és eljárások archaikusságuk miatt viszonylag egységesek. A születendő gyermek nemét számos jelből állapították meg: ha közösüléskor az asszony tátva hagyta a száját, lány, ha a férfi balról jött le róla, fiú lett.

A terhes nő (samodruhá, ťarchavá) külső alakja szerint, ha hegyes volt a hasa, fiút várhattak, ha duzzadt volt az ajka, s gömbölyű a hasa, lányt. A hányás és émelygés is lányt jelzett.

A várandós anyára megkülönböztetett figyelmet fordítottak, kivált az első félidejében. Minden kívánságát (bažať, bažiť) teljesíteni kellett, nehogy elvetéljen. Elnézték neki, ha gyümölcsöt vagy más ennivalót lopott. A hasonlósági mágia magzatot védő tiltásai szerint nem volt szabad megcsodálnia a rossz, csúnya dolgokat, nem eshetett rá eper vagy más gyümölcs, nem érinthette kifröccsent zsír, kicsapó láng, mert jelt hagy a gyereken. Tilos volt méredzkednie, fogat húzatnia, mert meghal a csecsemő. Nem lophatott tököt, mert kopasz lesz, nem ihatott vödörből, mert nagy lesz a szája stb.

A szülésig a terhes nők általában dolgoztak. Első gyerekként az apák fiút vártak. A szülést a kórházi szülés elterjedéséig a bába vezette le, ha a várandós anya hasa leülepedett, várhatta a hívást. A század első felében az anyák otthon ágyban vagy szalmazsákon szültek. A könnyű szülés érdekében az anya haját, kontyát leengedték, az ajtót kinyitották. Nyíregyházán a férj a gatyamadzagot is megengedte az istállóban. Nehéz szülés esetén Répáshután két szék közé ültették, sőt szekéren rázatták. Tótkomlóson a férje kalapját tették a hasára, itt a férje rázta meg. A kíváncsiskodóknak szimbolikusan jelentették be a gyerek nemét: fiú: seno - széna, lány: slama - szalma.

A szülőanyát (posťelkiňa, posťevňica, položňica) és magzatát több helyen lepedővel körülvett mennyezetes ágyban különítették el. A szülés körülményei alapján jósolták meg a gyermek jövendőjét: ha az anya jajgatott, egész életében szerencsétlen lett, ha áprilisban született, szeszélyes (duriplach) lesz, mint az áprilisi idő, s ha az újév napján, szerencse várta. Altalános hiedelem, hogy a burokban született (klobúčiku) gyerek szerencsés sorsú. A levágott köldökzsinórt csokorba kötve tették el, hétéves korában odaadták, hogy kibontsa. Ha gyorsan, ügyesen tette, gyors észjárású, ha lassú, piszmogó ember lett. Az első fürdetéskor a fürdővízbe kenyeret, sót morzsoltak, pénzt vetettek, hogy soha ne hiányozzék. Később gyűrűt dobtak a vízbe. A katolikusok szentelt vizet is csepegtettek. Korábban ködmönbe csavarták, hogy göndör hajú legyen, megcsókolták a száját, hogy beszélni tudjon. Régi ingbe öltöztették először, hogy becsülje a régit, a kopottat. A fiú ingecskéjét egyszerre varrták meg, hogy az első lány hozzámenjen. A rontás ellen farkasfogat (vlčí zub), piros fonalat, üveggyöngyös karkötőt (pátrike) kötöttek a bal kezére. A fiú kezébe ostort, a lányéba fakanalat tettek, hogy megszokják későbbi feladatukat. A keresztelőig nem oltották el a lámpát, a mécsest, nehogy a boszorkány, az ördög, a vizibába, a rossz szellem kicserélje. A váltott gyereket (podvŕšťa) sütőlapáton a forró kemencébe lökték, erre a boszorkány visszaadta az ellopott csecsemőt. Legveszedelmesebbnek tartották a szemmel verést (zočma pobiť). Ellene tisztesfű levével, szenes vízzel, vizelettel való lemosással, füstöléssel, illetve ráolvasó szöveggel védekeztek. S a látogatónak meg kellett köpködnie a babát.

A keresztelőt (krst) minél hamarabb lebonyolították. Az elinduláskor általános szokásként a keresztanya e szavakkal emelte fel a kicsit: Taňesieme pohančema - donesieme kresťanča. (Pogányt viszünk, keresztényt hozunk. - Pitvaros). Békéscsabán pénzzel szórták meg a pólyáját, hogy meg legyen áldva gazdagsággal. A keresztanyák régen a templomtorony aljában nagyokat ittak a pálinkából. Hazatérve az említett szólást múlt időbe téve idézték: Taňiesľi zrne pohanča —doniesli zrne kresťanča. (Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk.) A keresztanya letéve a gyereket a földre hozzátette még: A teraz nak si ho vezňe, kto ho najľepšie miluje. (S most az vegye fel, aki a legjobban szereti.) Többnyire az apja vette fel. Ez szintén általános szokáselem a szlovákok körében. A katolikusok Szűz Máriának is bemutatták.

A keresztelő lakomát (krsfína, kršťeňia) mindenütt megtartották. Békéscsabán a vendégek részére csörögét (herovke) vittek a keresztanyák. Élt a gonosz szellemet elhárító zajcsapás is. Répáshután a tejszűrőt vágták a kocsihoz. Rendszeresen gyűjtöttek pénzt á bába számára, az alföldi szlovákok a baba ingecskéjére is, mert meztelenül jött a világra. A gyerekágyas anyának a rokonok meghatározott rend szerint hoztak'ebédet, Vértesszöllősön, Tardoson pomodá-t Az anya a hatodik héten avatásra (vádzka, északon: vivotka) ment, ezután kimehetett az utcára, addig tisztát-lannak tekintették. A kisgyerek haját egy éves korig tilos volt levágni, mert elveszíti az eszét, nem vághatták le a körmét (az anya lerágta neki), mert minden az ujjához tapad. Nem nézhetett tükörbe, mert nem tud megtanulni beszélni.

Lakodalom. A hazai szlovákoknál a lakodalom a legtöbb változattal rendelkező szokás, szinte minden helységben más és más a lebonyolítása. Az esküvő (sobáš), a lakodalom (svadba, svadzba), a házasság szentesítése. Az itteni szlovákok szerint mind az egyén, mind a közösség szempontjából kiemelkedő aktus, mert általa biztosítják az utódokat, a házastársak egymás iránti segítségét, és szüntetik meg a férfi és a nő magányosságát.

A fiatalok ismerkedésének lehetőségei a társas munkák (kender-dörzsölés, fonó, tollfosztó, kukoricafosztás), a vasárnap délutáni táncok, a jeles napok báljai, a közös munkák (cséplőgépes banda, summás munkák), a vásárok és a búcsúk.

Az iskolai évek, az ismétlő oktatás' szintén e körbe tartozott, valamint a misék, az istentiszteletek is, mert a legények a templom kórusából kiválaszthatták a lányokat. Az udvarlásnak megvolt a maga rendje. Délkelet-Alföldön szerdán és szombaton volt a napja. A lányt a fonóról a legény előbb csak az utcája sarkáig, majd később a házuk kapujáig kísérhette, csak ha komolyabb szándéka volt, mehetett be a szobába. A párválasztást főként a módosabb családoknál háztűznézéssel (opačka, nahovárania) is befolyásolták.

A házasságnak első, a népi jog által a közösség előtti szentesített szertartása az eljegyzés volt. Ezt megelőzte a leánykérés, melynek az első világháborúig háromfázisú, archaikus változata volt. Először a legény anyja, apja, valamelyik rokona általában szombaton megkérte a lányt (pitačke, Dunántúlon: nahovárať). A kérő személynek általánosan elterjedt, példálódzó kérő mondata az volt, hogy keres magának (a fiának) üszőt, s nem tudja, ebben a házban van-e eladó. Volt olyan hely, főként újabban, ahol a lány azonnal vissza is üzent, de rendszerint egy hétre rá, második mozzanatként üzenték meg az igenlő választ (pripoviedať). S ugyancsak egy hét múlva ment az anya a lány kezéért (pre ruku), amikor mintegy előlegként meghatározott pénzösszeget adott a jövendő menyének

Ezután következett az eljegyzés, a kézfogó (Délkelet—Alföld: zdávanke, zdávke. Nyíregyházán; rukovini, északkeleten: pitanki), amelyen a lakodalom befejezéséig a közösség tanújaként és szertartásmestereként, a valamennyi nyilvános lakodalmi elemet irányító násznagy (starejší, starosta) beszédben szintén megkérte a lány kezét. E napon mentek el az egyházi beíratásra és vizsgára (Békéscsabán ezért nevezték így: a papokhoz: gu kňazon), és 1895 óta a községházára is. Az eljegyzési lakomán a karikagyűrű adása, illetve kettős cseréje is megtörtént, amely a 20. században vált szokássá. Korábban a lány jegykendőt (ručňíček, ručník) adott zálogként. Északkelet-Magyarországon, a Mátrában a lánykérés és az eljegyzés (rukovini) egyszerre történt. A jegyespár részt vett a háromszori templomi hirdetésen. Utána legtöbbször gyorsan következett a hívogatás. A lakodalmat korábban kedden vagy/és csütörtökön tartották. A keddire a megelőző pénteken, a csütörtökire vasárnap hívogattak: leggyakrabban egy héttel előtte. A múlt században maga a násznagy volt a hívogató. Békéscsabán csak akkor mentek el a lakodalomra, ha háromszor hívták meg őket. A hívogatás dolga az első vőfélyé (zváč, perši družba, veľkí družba), aki rendszerint a másik vőféllyel (družba) együtt járta a család által megjelölt rokonokat, ismerősöket. Mellüket szalagok vagy díszzsebkendők, kalapjukat rozmaring vagy szalagok díszítették. Jelképük a színes szalagokkal átkötött rézfokos vagy bot, Maglódon és környékén, a pilisi községekben a kulacs is. A városokban, a nagyközségekben a módos gazdák már a múlt század végén nyomtatott meghívót készítettek. Századunkban eleinte a hívogatok vitték a nyomtatott meghívót is (szegényebbek kézzel írták, vagy írógépen készítették). Az alföldi szlovákoknál az 1946—48-as lakosságcsere nyomán szűnt meg véglegesen a szóbeli hívogatás. Az északi sávban a menyasszony és a vőlegény személyesen viszi el (ez másutt is előfordul, a közeli rokonokat tisztelik meg).

Időközben megvették a vőlegény és a menyasszony ajándékait. Korábban csizmát (később cipőt), blúzt, fejkendőt, kontyoláshoz főkötőt és kontytüt kapott a menyasszony. A vőlegénynek rendszerint inget vettek. A lakodalom előtt külön összejövetelen készítették az alföldi szlovákoknál a csigatésztát, másutt a helyileg szokásos lakodalmi tésztát.

A meghívottak hozzájárultak a lakodalmi étkezéshez. Rokonsági foktól és a megjelentek számától is függött, hogy egy vagy több tyúkot, NI. kalácsot vittek-e a lakodalom előtti napon. A hozzá-való sütemények közül régebben sütöttek rétest, mostanában országosan tortákat.

Ekkor nyújtották át az ajándékokat is, amelyek századunk közepéig jelképesek voltak (kisebb használati tárgyak, edények, vánkos, párnahuzat stb.) A Pilisben a vacsorakor, a Mátrában a menyasszonytáncnál adták át őket. A drága ajándékozás az 1950—60-as évektől vált általánossá. A hozott baromfiakat azonnal levágták és lekopasztották. A férfiak állították fel a sátrat, ölték a tinókat, a hízókat, a birkákat. Régebben a nagyszobában ledöntötték a kemencét, padkája volt a zenészek helye. Ha nem volt sátor, a kocsmák termeiben zajlott le a lakodalom, napjainkban művelődési házak, üzemek étkezdéi a színhelyei. Észak-Magyarországon nem vittek süteményt, hanem alapanyagot (lisztet, zsírt, cukrot stb.), s a lakodalmas háznál sütötték. Amióta gyárakban, üzemekben dolgoznak, hétköznap nincsenek segítők, s ez ma nagy terhet ró a menyasszonyokra és szüleikre. Az alföldi szlovákok mindig fogadtak szakácsnékat, főzőasszonyokat (kuchárke), akik főzték, sütötték az ízletes ételeket.

A menyasszony kelengyéjét (duchni ňiesľí) rendszerint a lakodalom előtti napon szállították. Énekszóval vitték végig a településen. A szállítás alkalmat adott a tréfálkozásra, hiedelem-eljárásokra. Sokszor kiszedték a kerékszöget, s felborultak a kocsik, a gonosz üldözése céljából edényeket vertek hozzájuk. A vőlegény házában az ágy alá pajkos férfiak bújtak, s ledöntették a nyoszolyóasszonyok által felvetett ágyat.

Mostanában a menyasszony és a vőlegény lány-, ill. legénybúcsút tart.

A lakodalmak a 19. század első felében még egyhetesek, a század végére háromnaposak lettek, s századunkban váltak egynapossá. Az előkészületeket s a takarítást figyelembe véve most is több napig tartanak.

A többnapos lakodalmakon az esküvő reggel volt (a Békéscsaba környéki szlovák katolikusoknál a 20. század közepéig így is maradt).

Az esküvőt megelőzően az alföldi szlovákoknál a nyoszolyólányok (družice, pierňice) énekszóval vitték el a vőlegénynek és a vőfélyeknek a virágot, amelyért játékosan fizetséget kértek. Pilisszentkereszten, Sóskúton a koszorúslányok minden vendégnek rozmaringot adtak. Az esküvő előtt a menyasszony felöltöztetése, különösen a nógrádi szlovákoknál több órát vett igénybe.

Az esküvő után a menyasszony és a vőlegény saját násznépével visszatért a házába. Ezután jött a vőlegény saját násznagyával az élen és rokonai kíséretében a menyasszonyért. Ehhez szintén számos játékos elem társult. Az utat lánccal, kötéllel zárták el, a vőlegénynek ki kellett váltania magát és kísérőit. A menyasszony kapuját zárva találták, csak akkor kaptak bebocsátást, ha megfejtették a feltett találós kérdéseket (Oroszlányban még századunk közepén is élt ez a játék). A szobában álöltözetü menyasszonyok közül kellett a vőlegénynek kiválasztania az igazit. A menyasszony általában az ünnepi ebéd után hagyta el otthonát.

A vőlegény és a menyasszony esküvő előtti búcsúztatásakor, a menyasszony kikísérésekor, a vőlegény házánál történő bemutatásakor hosszú, bibliai példázatokkal fűszerezett násznagyi beszédek hangzottak el a két fiatal nevében (előfordult, hogy ők búcsúzkodtak, de ez inkább a násznagy dolga volt). A délkelet-alföldi szlovákoknál a század közepéig veretes cseh biblikus nyelven (bibtičťina) hangzottak el a beszédek.

Újabban általánosabb, hogy a két lakodalmas háztól külön mennek, s a két násznép a templomnál találkozik, majd attól függően, hogy külön vagy együtt lakodalmaznak, vonulnak a lakodalom színhelyére.

Az esküvőre menet a menyasszony nem tekingethetett semerre sem, nem indulhatott el ballábbal, nem láthatott nyitott sírt, nem találkozhattak üres szekérrel, visszafelé nem jöhettek ugyanazon az úton, mert szerencsétlen lesz az élete. Az esküvőn (vagy aznap más időben) a menyasszonynak rá kellett lépnie vőlegénye lábára, hogy ő legyen az úr a háznál. Pénzt is szórt a templom előtt, hogy gazdag élete legyen. A lakodalmi menetből kaláccsal (újabban borral) kínálták a bámészkodókat. Egész idő alatt kurjongattak (ujúkaľi) a régi zajcsapás hagyományaként, emiatt kísérte a násznépet a zenekar is. Ma mindez a határtalan vidámság kifejezése. Abaúj-Zemplénben megmaradt a lakodalmi zászló is.

A szlovák lakodalmakon külön jelentősége volt a menyasszony fogadásának a vőlegény házánál Hiedelem okból seperték előtte az utcát, meszelték a házfalat. A kapuban kosár vagy szakajtó alma, dió vagy vízzel teli vödör várta. Ezeket fel kellett borítania, hogy könnyű szülése legyen. Ügyesen kellett felemelnie az elébe tett seprűt, hogy bizonyítsa serénységét. Anyósa mézzel, cukorral fogadta, hogy édes legyen az életük. Altalános szöveggel megkérdezte: Čo si nám doniesla ďiovka moja? (Mit hoztál leányom?) -Zdravia, šťastia, hojnvo božskvo požehnania! (Egészséget, szerencsét, bőséges isteni áldást!) - felelte a menyasszony (békéscsabai, tótkomlósi szöveg). Volt, ahol beköszöntő verset is mondott. Bevezetvén a fiatal párt, a menyasszony ölébe fiút ültettek, hogy fia szülessék. Néhány helyen (pl. Nagybánhegyesen) rituálisan megkínálták sült tyúkkal, amely a szláv lakodalmak szokásmaradványa. Pilisszántón a menyasszony hazaérve a feje fölött dobta el a kerekkalácsot (mrváň), minél több darabra szakadt szét, annál nagyobb lett a szerencséje.

Eközben a sátorban, a teremben szólt a zene. A főhely mindig a fiatal párt illette, mellette ült a násznagy és közvetlen rokonai. A szülők rendszerint a felszolgálásra ügyeltek.

A reggeli mindenütt bőséges volt. Békéscsabán és környékén elmaradhatatlan a birkapaprikás (baraní paprikáš). A lakodalmi ebéd és vacsora fogásai tájanként változtak. A leggazdagabbak talán az alföldi lakodalmak voltak, itt 5—6—7 ételféle sohasem hiányozhatott. Példaként a békéscsabaiakét idézzük: ebédre csiga-tésztás marhahúslevest tálaltak. Utána következett gombóc alakjában a főtt hús paradicsommártással, majd csirke-, sertéspaprikás, rántott hús, sült kacsa-, libacombok, rántott és párizsi szeletek savanyított görögdinnyével. Végül rétes, csöröge, túrós lepény. Záró étel volt a rizskása, újabban a torta. A vacsora majdnem ugyanaz, csak némely fogást a töltött káposzta, a fasírt, esetleg a birkapaprikás váltott fel. A pilisi hegyekben, a Bükkben korábban együtt volt a két násznép, csak délutánra hívták őket, s csak egyszer volt lakodalmi étkezés is. Napjainkban mindkét háznál külön is tartják.

Minden egyes étel, ital felszolgálásakor - a magyar lakodalmakhoz hasonlatosan - tréfás, sokszor sikamlós rigmusokkal harangozták be a fogást. A menyasszonynak korábban szemérmesen kellett viselkednie, alig ehetett. A fiatal párt egy tányérból etetik, s erotikus célzattal a levesükbe két burgonyát és egy hosszú sárgarépát tesznek. A vacsora végeztével mindenütt adakoztak a bekötött, állítólag leforrázott kezű szakácsnénak. A menyasszonyos háznál is gyűjtöttek pénzt a vacsoránál, amelyet kísérettel elvittek neki ratoľesťnéven. Szlovák elnevezése az egykori örömfára utal, amely régen almával, aranyozott diókkal, szalagokkal feldíszített faág volt.

Több napos lakodalom esetén az ifjú pár lefektetése is sajátos szertartással történt. Tréfásan meglazították az ágyukat, s ha nagy robajjal összedőlt, kacagtak rajtuk. Az elhalást és a szüzességet igazoló véres lepedő bemutatása jóval korábban elhalt. Maradványa Répáshután fedezhető fel, ott hajnalban a menyasszonynak az ellopott piros babos kendőjét a násznéptől meg kell váltania.

Régen ezután történt a kontyolás (zavíjania, čepinki), most éjfélkor zajlik le. A korábbi szokás maradványa, hogy a vőfély és a vőlegény vetélkedik, ki veszi le előbb a menyasszony koszorúját. Sok helyen ma is a vőfély bontja ki a menyasszony haját. Pilisben a vőfély a botjára akasztva emelte magasba a pártát.

A menyasszony, ill. az új asszony tánca frissebb jelenség, nincs rá nevük, magyarul idézik. Vanyarcon régen a kontyolás előtti gyertyás tánc előzte meg. Tótkomlóson, a 19. század végén már táncolták, de valójában 20. századi szokáselem. A felkontyolt menyecskét a vőfély tréfás versezettel mutatja be. A násznagy szitát vagy rostát rázva ajánlja eladásra. Rendszerint szép összeget szokott összetáncolni, ez az ifjú pár első kereste. A tánc végén a vőlegénynek ügyelnie kellett, nehogy elrabolják új asszonyát.

A többnapos lakodalom „szüneteiben", az egynaposon éjfél után zajlottak le a lakodalmi játékok (csikófelvezetés, kecskejáték, rabló kivégzése, kaszásjáték, tűkeresés, vánkostánc stb.) Az erotikus tartalmú, óbszcén szövegű halottas játékot Tótkomlóson még a 20. század közepén is játszották. Zemplénben ctedóval jártak, a Dunántúlon kakast ütöttek (stínali kohúta).

Másnap délelőtt takarítanak, széthordják a kölcsönkért edényeket. Ilyenkor az elaludt vendégeket játékból kötélen vezetik elő.

A halál, a temetés. A halállal összefüggő szokások, hiedelmek a régmúltba nyúlnak vissza, ezért meglehetően egységesek. Az élet utolsó állomására az emberek rendszerint felkészültek, elrakták azokat a ruhákat, amelyekben akaratuk szerint eltemetik őket, s igyekeztek rendbe tenni minden dolgukat.

A hazai szlovákok is hisznek a Közép-Európában közismert előjelekben: ha megszólalt a kuvik, ha leesik a kép, ha szokatlanul reccsen az ágy, ha váratlanul kinyílik az ajtó, ha nyugtalanul vonít a kutya, nyávog a macska, mind a halál eljövetelének a híradása volt.

A haldokló körül összegyűlt a család, imádkoztak mellette. A sokáig és nehezen haldoklót a mestergerenda alá fektették, a katolikusok feszületet vagy olvasót adtak a kezébe. A halál beálltát jelentették a rokonságnak, a papnak, a koporsókészítőnek. S a közösség számára megszólaltatták a harangot. Mindig megmosdatták. A férfiakat megborotválták. Felöltöztetését még meg nem merevedett állapotban végezték. Szemére pénzt vagy kavicsot helyeztek, nehogy valakit maga után hívjon. Az állat felkötötték vagy bibliát, Tranosciust tettek alá. A násznagy funerátor felírta a búcsúbeszédhez szükséges adatokat, versezeteket már nem mondtak.

Általában a tisztaszobában ravatalozták fel. A koporsóba forgácsot tettek, a toll szerencsétlenséget jelentett. A szemfedőt a koporsó lezárása előtt keresztben átvágták, hogy a halott így érkezzék a túlvilágra. A koporsóba belerakták az elhunyt által kedvelt holmikat (szemüveget, pipát stb.), archaikus emlékként kiscipót, pénzt, pálinkát is adtak, hogy legyen mit ennie, s hogy megválthassa magát. A lányokat, legényeket menyasszonyként, vőlegényként öltöztették fel, Dunántúlon a lány fejére rozmaring koszorút raktak, a vőlegény koszorúját egy lány vitte a koporsó után.

A halál pillanatában megállították az órát, a tükröt a fal felé fordították, újabban a rádióval, a televízióval együtt letakarják. Amíg otthon volt kiterítve a halott, mellette virrasztottak. E szertartást a délkelet-alföldi szlovákoknál a starejšívezette. Az éneklés szünetében a halott tiszteletére Tótkomlóson birka-, marha-, sertéspaprikást, Békéscsabán kolbászt, pogácsát adtak. Filkeházán itallal is kínálták a résztvevőket. A család nőtagjai a ravatal mellett ültek, hangosan siratták (vinakladaíi). Siratóasszonyokat századunkban ritkán alkalmaztak. A katolikusok a ravatal két oldalán gyertyákat égetnek. Nagybánhegyesen - hiedelem-okból - két napig ásták a sírt.

A temetést az előírt időkereten belül végezték. Senkit nem hívtak, a közösségnek erkölcsi kötelessége, hogy elbúcsúzzék az elhunyttól. A temetés az evangélikus vagy katolikus szertartás szerint bonyolódott le. Az ablak kinyitásának - sokszor ugyanabban a helységben - kétféle módja volt: mindjárt a halál beállta után, vagy a koporsó kivitele után, hogy a lelke (duša) elszállhasson. A koporsót mindig lábbal előre vitték ki, a század első feléig a férfiak vivőfán, azóta gyászkocsin szállítják a temetőbe. A fiatalokat zenekísérettel temették, s a koporsót kétoldalt lányok, legények kísérték. Sóskúton a fekete zászlót a koporsó előtt egy fiatal vitte.

A hozzátartozók a sírba leeresztett koporsóra koszorúkat, virágokat és göröngyöket dobnak, hogy nyugodt legyen a pihenése. Körbejárják a sírt is, mintegy mágikus kört képezve, hogy ne térhessen vissza. Békéscsabán a két háború között háromszor is megtették. A rokonok a temetés után halotti toron (kar) vesznek részt, amelyet újfent a starejšíirányít. Régen terítettek a halottnak, s ételt vittek a sírra is.

A halottmosó-vizet elérhetetlen helyre öntötték, az ágyszalmát s a ruhákat, amelyben meghalt, elégették, vagy kimosva a szegényeknek ajándékozták. Néhány helyen a táblák, a keresztek színe is jelzi a halott korát. Tótkomlóson a gyerekét és a fiatalokét világos színűre festették.

Általános hiedelem, hogy a halott lelke mindaddig őrt áll a temető kapujában, amíg meg nem hal valaki. Hiszik, hogy az első vagy a második éjszakán, sokszor hosszabban is, hazajár a lélek, nagy zajt okozva. A riadt hozzátartozók sietősen viszik sírjára azt a holmiját, amely miatt véleményük szerint visszatér. A halott anya is hazajár éjjel, s megszoptatja kicsinyét.

 

2. Jeles napok

A naptári jeles napok szokásai az esztendő minden szakaszában érvényesültek. Nagy jelentőségük volt az őszi-téli időszak, kivált a karácsonyi, ill. a tavaszi napforduló, a húsvéti ünnepkör idején.

Mihály (Mihala, szeptember 28.) az első határnap, a távoli legelőkről hazamentek a gulyák, megkezdődött az őszi betakarítás és vetés, szőlővidéken a szüret. A pásztorok számára hasonló nap volt Vendel (Vendelín, október 20.) és Dömötör (Demeter, október 26.) napja. Ekkor zajlott le a búcsúk jó része is, amelyeket a nógrádi, Pest környéki evangélikus szlovákok is megtartottak vendégség (hostina) néven.

Századunkban a legnagyobb tömegeket mozgató kegyeleti ünnep a Mindenszentek (Všichsvatich, Všickňi svati, november 1.) és a halottak napja (november 2.). A katolikusok gyertyaégetését az első világháború táján az evangélikusok egy része is átvette, s az egész országban szokásossá vált a sírok különleges ápolása, virágkoszorúkkal való elhalmozása. E napon vagy ebben az időszakban a legtávolabbi hozzátartozók is elzarándokolnak a sírokhoz, s a kegyelet megadásán túl kialakuló szokásként rokoni találkozások, véleménycserék is létrejönnek.

Márton (Martin, november 11.) napján várják a havat: Martin príde na bielom (bílém) koni. (Márton fehér lovon jön.) Az abaúji, zempléni szlovákok Erzsébetet (november 19.) tekintik hó-hozónak, a mátraiak Andrást is, mintegy érzékeltetve a télkezdet hosszú időtartamát. A hagyományos Márton napi lúdevésnek alig van nyoma.

A telelő nevezetes időjárásjósló napja Katalin (Katarina, november 25.), a karácsony időjárására következtet. Az egyik mondást, amelyben a liba vagy a kacsa tartózkodási helye alapján jósolnak, csak az ország középső részén lévő nagyrégió evangélikus szlovákjai ismerik: Na Kataríne ak je hus na tade, tak na Kračúnje na blate. (A liba, ha Katalinkor a jégen áll, karácsonykor sárban.) A szlovákok többsége a magyar változatok szlovák vagy magyar nyelvű szövegét idézi: Katalin kopog - karácsony tocsog. A szlovákok északi és a dunántúli nagyrégiójában rendszeresen lemetszettek katalinágat, melynek kivirágzott alakja alapján jósoltak férjhezmenetelt vagy háziállat-szaporodást. (Ezt Borbála és Luca-napján több helyen is megismételték). A közeledő adventre utalva, amikor tilos volt a nyilvános ének, zene tánc, ugyancsak a fenti nagyrégióban hangsúlyozzák Katalin és András ebbéli szerepét: Katalina zakazuje - Ondrej zavezuje. (Katalin tiltja, András beköti). Magyar változata: András beköti a hegedűt.

A telelő időszakában az egyik legfontosabb jeles nap András (Ondreja, november 30.). Valamennyi szlovák helységben ez volt az őszi lakodalmak utolsó napja. Az északi határ menti nagyrégióban, Abaújtól Bakonyig, igen sok szerelmi varázslatot fűztek hozzá. Az alföldi szlovákok ezeket főként Luca napján vagy karácsonyeste hajtották végre. A jövendőbeli megtudakolása érdekében a Zempléni hegyvidéken derelyét, a Bükkben gombócot, a dunántúli hegyekben tésztát főztek a lányok, belebugyolálva az egy papírszeletre írt férfinevet. A forró vízből elsőnek felbukkant tésztabeli keresztnév árulta el a férj nevét. Ezen a vidéken mindenütt rázták az ereszt vagy a kerítést (a dél-alföldi lányok csak Tamáskor - december 21-én). Ha jó búzaszem esett a lány kötényébe, gazdag, ha rossz, szegény lesz, ha bogár - részeges férjet kapott. A Zempléni hegyvidéken a fiatalok gabonaszemeket is dobáltak az ablakokba, hogy nagyra nőjön a vetésük, s férjjósló szöveget is kiáltoztak. András általában a disznóölés kezdő napja is.

Borbála (Barbara, december 4.) napján a pilisi, vértesi, gerecsei szlovák nők fehér leples álöltözetben (barborki) ajándékosztó és gyermekeket megimádkoztató céllal járták a házakat. A piliscsévi és kesztölci asszonyok ekkor kizárólag női mulatságot rendeztek a pincékben, ha férfi jelent meg, meztelenre vetkőztették. Századunkban a szlovákoknál is országszerte a karácsonyt megelőzően Miklós (Mikuláš, december 6.) napján ajándékozzák a gyerekeket (s a felnőtteket is). Egyetemlegesen ablakba tett cipőkbe, csizmákba rakták az ajándékokat (a két háború között szinte csak házilag elő-állíthatókat, almát, diót stb.). Az északi nagyrégióban spontán népi alakoskodó mikulások jártak, s ajándékaikat is maguk szerezték be. A Mátrában és a Pilisben élő, archaikusabb szokásváltozatokban az ijesztő alaknak öltözött mikulások (halál, ördög) egyaránt elverték a lányokat és a gyerekeket. A Mátrában az udvarló legény a lány kedvesét is elpáholta. Ahol nem jártak alakoskodók, ott a szülők kértek meg valakit, hogy öltözzék fel Mikulásnak, s adja oda az ajándékot.

Luca (Lucia, Lucka, december 13.) napján, a barborkákhoz hasonlóan, az északi és a dunántúli szlovák helységekben alakoskodó, fehér leples Luca-asszonyok és férfiak (Lucka, Lucák) keresték meg a házakat. A pilisi, vértesi Lucák kis-regionális specifikumként legszebb ruhájukba öltöztek. Némák voltak, s ők is ajándékozták a gyerekeket. Egyik jelképük a toll, mellyel leseperték a sarkokat (nagy szégyen volt, ha porosak voltak), a másik a meszelő, mellyel jelképesen meszeltek (néhány gerecsei községben ténylegesen is), s elterjedt volt a kanállal büntető Luca is.

Legtöbb helyen a Lucát boszorkánynak tartják, a hegyvidéken olyan mitikus lényként, amely a napján fonó asszonyokat súlyosan megbünteti, vagy annyi orsót ad nekik, hogy halálosan kimerülnek a munkában, vagy beveri a fejüket. A fonás, a szövés, varrás és a tojás-adás tiltása általános hiedelem. Jónak tartották azonban a mosást, s főként az alföldi szlovákoknál a rongytépést, mert kitágítják a tyúkok fenekét, és sok tojást tojnak.

Tiltották a tyúkok hívását, nehogy a szomszédban tojjanak. Mákot szórtak a fejükre, hogy sok tojásuk legyen. A jó kotlóért Lucakor (karácsonykor is) minden gazdaasszonynak mozdulatlanul kellett ülnie a vacsoránál.

A nőnek tilos volt a házba lépni, vagy onnan kimenni, mert szerencsétlenséget hoz. A férfiak jelentették a szerencsét, ezért elsősorban nekik kellett e nap hajnalán megszurkálni a tyúkok fenekét (šťochať, šťopať, drúľať). Erre a célra legjobb volt a kemence piszkafája, mely a termékenyítő férfi nemi szervének a jelképe. A férfiasságot fejezte ki a szurkálás közben elismételt varázsszöveg is: Ja z vajci- ti z vajci. (Én tojásból, te tojásból). Hasonló cél érdekében jártak köszönteni a fiúk és a férfiak (luckovat). Verses jókívánságuk főként az ország középső nagyrégiójában hangzott el (a legszínesebbek a délkelet-alföldieké), a következő évre jószággyarapodást, gyerekáldást és cserépedény épen maradást, újabban pénzszerzést is hirdetett. Egy rövid csanádalberti változat:

Doňiesou som vám ocieľku,

žebi sa vám hrnce, miske ňepukaľi,

kravi dobre ťeľiľi.

A keľko máte pod posťeľov smetí,

teľko vašej ďiovki deti.

 

(Hoztam maguknak acélocskát,

táljaik, fazekai ne törjenek,

teheneik jól elljenek.

Amennyi az ágyuk alatt a szemét,

annyi gyereket a lányuknak.)

Mindenütt élnek a lucaszék-készítés hiedelemtörténetei. Az evangélikusok a keresztúton, a katolikusok éjféli misén figyelték a helység boszorkányait. Eljárásuknak többféle változata volt (forgácségetés a kemencében, zsebben vitt székecske stb.). A haláljóslás céljából sütötték a lucapogácsát, országszerte készítettek lucanaptárt (változatai a hagyma- és diónaptár), s főként délen lucabúzát is növesztettek, mely karácsonyra zöldült ki, s a gabona várható nagyságára következtethettek általa.

A szerelmi jóslások nagy száma közül legtovább 12 vagy 13 cédulára írt férfinevek alapján történő férjjóslás maradt fenn. Az almaevés eljárását az ország középső nagyrégiójában találjuk. A nógrádi, Galga menti lányok zsebbe varrták az almát, Délkelet-Alföldön nem. Mindkét térségben a karácsonyestén a kapuban ették meg, s az arra menő első férfi keresztnevét viselte a jövendőbelijük is. Gyakran öntöttek ólmot is, melyet karácsonyestén vagy Szilveszterkor gyakoroltak.

Luca napján a Gergely-féle naptárreform előtt leghosszabb volt az éjszaka, ekkor volt a sötétség erőinek is a legnagyobb hatalma. Emiatt számtalan hiedelemnek csomópontja ez a nap.

A karácsony (Kračún, Svátki, Vánoce, december 24-25-26.) a szlovákoknál is a békesség és a család ünnepe. A népszokások,

a hiedelem-eljárások fő időpontja a karácsonyeste (Pósni večer, Šťedrí večer, Vilija). A pásztorok ekkor legtovább az északi nagyrégióban jártak köszönteni. Egész napos böjt volt, az evangélikusok általában az esthajnalcsillag feljövetelekor, a katolikusok az éjféli mise után fogyasztották a bőséges karácsonyi vacsorát, amely a következő esztendő jólétének mágikus befolyásolását is jelentette. A vacsora előkészítésének sokféle helyi változata élt, a kevert takarmányszemek, a széna, a szalma behozatalától kezdve a vaseszközök (balta, lánc stb.) asztal alá tevésén át a terítésig (gyertya, ostya, fokhagyma, egész kenyér stb.) bezárólag. Este mindenütt énekeltek, köszöntöttek az ablakok alatt. A gyerekek kezdték, a fiatalok folytatták, s a felnőttek fejezték be. A hegyvidéki katolikusoknak egységesebb köszöntőjük volt, az evangélikusoké rendkívül változatos. A kisfiúk egyik rövid köszöntője (vinš), melyet többnyire az első nap reggelén mondtak el (vinšovať, ritmovat) így hangzik:

Ja som maľížiačik,

spievam, ako táčik.

Zasmejem sa echeche,

dajťe že mi oreške.

 

(Én kisdiák vagyok,

énekelek, mint a madárka,

Nevetek, hogy hehehe,

adjatok hát diót.)

A betlehemjárást általában az advent idején, karácsonyeste kezdték, s újévkor, vízkeresztkor fejezték be. Nemcsak a katolikus, az evangélikus helységekben is gyakori volt. Az évkezdettel járó hiedelemeljárások (ruha leszedése, kölcsönkért holmik visszaadása stb.) megismétlődnek a mostani újév előestéjén is.

Megmaradt - mint szokás - a karácsonyi vacsorakor az ősök számára szóló falat félretevése, a család összetartozásának jelképe, az alma feldarabolása, valamint a karácsonyi morzsának gyógyítás céljából történő eltevése is. Éjfélkor várták az ég megnyílását, a víznek borrá válását és a háziállatoknak emberi hangon való megszólalását.

A karácsonyfa a 19. század végén jelent meg, valójában - mint a Mikulás-ajándékozás - az első világháború után vált általánossá. A karácsony első napján mindenki otthon maradt, kivéve a templomba menetelt. A nagy ünnepre való tekintettel nem főztek, az istállóban nem almoztak, Mátrában még a tehenek száját is bekötötték, nehogy bőgésükkel megzavarják a kis Jézust.

Az István és János napi (Šťefana, december 26. Jána, december 27.) névnapozás kedvelt voltát tükrözik a délkelet-alföldi szlovákok szép köszöntő versei. A gyerekek aprószentek napi (Mláďatká, december 28.) tormáért való küldése és megverése elsősorban a hegyvidéki szlovákoknál volt szokásban. Szilveszterkor (Silvestra, december 31.) az óév utolsó napja és búcsúztatója. A szolgálat leteltével a béresek nagy zajjal vonultak be a tanyákról a városba, a faluba, ahol a gazdaasszony friss rétessel vendégelte meg őket. A rétes a disznóságokon túl (tyúkhúst tilos volt enni, elkaparja szerencsét) a vacsora fő étele volt. Az evangélikusok a templom tornyán énekléssel vettek búcsút az óesztendőtől, a messzi tanyákon megvárták az éjféli harangszót, amely elverte az óévtől az újat (oddŕva starí rok).

Újév (Noví rok, január 1.) napján egész sor évkezdeti tiltás, előírás élt (korán keltek, nem utaztak, nem adtak ki pénzt stb.). A férfiak köszöntése szerencsét hozott az évre. A szlovák nyelvterületen kedvelték a gyerekszaporulat jókívánságát tréfásan tolmácsoló köszöntőt:

Vinšujem vám noví rok,

vipadou vám s peci bok.

a zo šafľa ucho,

a z gazdinej brucho.

 

(Köszöntöm az új évet,

kiesett a kemence oldala,

a kádhordónak a füle,

s gazdaasszonynak a hasa.)

A tél felén (pou zima), Pál {Pavla, január 25.) napján a régebbi hagyomány szerint bújt vissza a medve a barlangjába, ott is maradt negyven napig, ha sütött a nap. Ezt a gyertyaszentelőhöz (Hromnice, febr.2.) is kötik. A télutó jeles napjainak zöme a tavasz időjárását jósolja (Vince, január 22. Mátyás - Mateja, február 24. Zsuzsanna - Zuzana, február 19. Gergely - Gregor, március 12.). A farsang (Fašangi) időszaka a népi gyakorlatban a három farsangvégi nap. Észak-Magyarországon, kivált a Pilisben három napig egyfolytában tartott a tánc. Húshagyókedden, ill. hamvazószerdán zajlott le a legények álarcos, zenés, adománygyűjtő menete. Az alföldi szlovákoknál rendszerint a nők férfi, a férfiak női ruhákba öltözve kószáltak, s dörömböltek a kapukon. A hegyvidéki hutás falvakban - legtovább a Mátrában - sajátos szokás volt az asszonyfarsang. A nők játékosan megborotválták a férfiakat, az ezért kapott adományból mulatságot csaptak. Ezen szintén nem vehettek részt a férfiak.

A nógrádi, Salga menti falvakban a 20. század közepéig még élt az egykori iskolába toborozó szokás, a tanulók énekes Balázs (Blažej, febr.3.) és Gergely (Gregor, március 12.) napi gyűjtögető szokása.

A tavaszi szokások közül a legszínesebbek a tél, a halál kivitelének és a tavasz, a nyár behozatalának énekes-táncos lányos menetei. A korábbi adatokhoz képest megállapítható, hogy majdnem minden hazai szlovák csoportnál létezett valamilyen formája. Leginkább a feketevasárnapon (Čierna nedeľa, Smrtná nedeľa) hordták ki a telet, a halált jelképező felöltöztetett bábut, melynek Zemplénben, Abaújban marmoréna, marej, džad, a Mátra aljában muriena, a nógrádi, Pest környéki szlovákoknál kiseľ, a Pilis-Vértes-Gerecse hegyei között moréna, kiselica a neve. A lányok a menyecskének öltöztetett szalmabábut kivitték a falu végére, ruháit levéve elégették, széttépték, vagy a patakba dobták. A mátra-alji szlovákoknál csak gyűjtögető, énekes szokás, az egyik lány a muriena, s vallásos éneket adtak elő. A jásdiak feketevasárnapon bábuval járva a falut tavaszköszöntő éneket adtak elő. A délkeletalföldi szlovákok táncos-énekes menyecskejárása csupán tojásgyűjtő szokás. A virágvasárnap (Kvetná nedeľa) többségében tavaszköszöntő, tojásgyűjtő táncos-énekes formájú (helyenként a télkihordás is szerepel), ez a feketevasárnapi télkihordó falvakban aznap lejátszódik. Pilisben a lányok zöldágat visznek, s énekükben az új nyarat (nové leto) köszöntik, miközben ők is ajándékot kapnak.

A hazai szlovákoknál igen kedvelt volt az április elsejei (Prví apríl) tréfás becsapás. A húsvétot megelőző nagyhéten (Veľkí tíden, tížďen) a katolikusoknál számos népi vallásos elem megvalósulásának ideje. Általában a tavaszi nagytakarítást végezték ekkor. Nagypéntek (Velkí pátek, piatok) a böjtön túl a megtisztulás napja is. A hegyvidéken a patakról hozták mosdás céljából a vizet (vagy ott is mosdottak), az alföldi szlovákok hajnalban mindenkit a kút friss vizében mosdattak meg, valamennyi háziállatukat leöntötték, megfröcskölték, hogy egészségesek legyenek. A húsvéthétfői locsolás most is él. A Duna vonaláig egykor korbácsoltak (šibať), attól keletre csak locsoltak (obľievať). A nők sokkal drasztikusabban a húsvét keddjén adták vissza a locsolást.

A tavaszi időszak hiedelem-csomópontja György (Ďúra, április 24.) napja. A búzában elbúvó varjú, madár jó termést jósolt, György előtt brekegő békák elhallgattak - hideg következett be. György hetében vetették a kukoricát. Az északi nagyrégiókban a Dunántúltól a Zempléni hegyvidékig századunk közepéig még zöldággal díszítették a házakat és a szobákat pünkösdkor (Turice, Ducha, Rusadla). A májusfát (máj, májfa) május elsején vagy pünkösd idején állították. A hegyvidéken a legények közös tevékenységként nemcsak a lányok háza, hanem a kocsma, a községháza elé is állítottak fát. Az alföldi legények magányosan orgona- vagy virágzó gyümölcsfaágat tűztek a háztetőre.

Közismert a Medárd (Medarda, június 8./ napi esőjóslás. Szent Iván (Jána, június24.) napi tűzgyújtás és -ugrás csak töredékesen maradt fenn. Péter-Pál (Petra-Pavla, június 29.) napján szakadt meg a búza gyökere, kezdődött az aratás. Jakab és Anna (Jakuba a Anna, július 25—26.) napján nagy viharokat vártak. A hét napjai közül a péntek (piatok, pátek) szerencsétlen nap.

 

3. Hiedelemvilág

A hiedelmek szoros szálakkal fűzték át a szlovák emberek életét, cselekedeteit és gondolkodását. A családi szokásokkal összefüggő hiedelmeket már említettük. Az ember valamennyi testrészéhez is kapcsolódott hiedelem. A szem ugrálása kárt, a fül viszketése esőt, a tenyér viszketése pénzkiadást vagy -bevételt, az orré haragot jelentett. A kozmogóniai hiedelmek a szlovákok világképét tükrözik a világegyetemmel és a földdel összefüggésben. A régi napkultusz maradványa, a nap verses-énekes köszöntése (gyerekdalként maradt meg), a napkelte előtti és a naplemente utáni tiltások. A holdhoz főként időjárásjóslatok fűződnek, a telihold a bőség, az újhold a szerencsés kezdet jelképe, hozzá fűződnek a kiütések elleni ráolvasások (začitovaňia) is. Hitték, hogy a földet a víz tartja, s a föld alatt van egy másik világ, a holtak birodalma. Sok hiedelem él a természeti jelenségekkel (mennydörgés, szél, villám, szivárvány stb.) kapcsolatban.

A ház részeihez is gazdag hiedelemanyag fűződik. Az új ház áldozata az első beköltöző, ezért macskát, kutyát vetettek be az első éjszakára. A küszöb - mivel a külvilágot választja el a bentitől - főként negatív mágia színhelye. A falak sarkai, gerendái szintén jóslatok előidézői. A bútorzatból a tükör leesése veszekedést, az óra hirtelen megállása rossz hírt jelzett. A szerszámok, eszközök közül az udvarra vetett fejsze elhárította a vihart, a rosta forgatásával megállapították a tolvaj kilétét, a feleséget megcsaló férjet. A véletlenül talált patkó szerencsét hozott, ezért a háztájiban nevelt disznók vályúja alá is dobták. A szentelt gyertya, barka szintén elűzi a vihart.

A kenyér sikeredett, ha a kemencébe tevéskor az asszonyok felugrottak, füttyentettek, cuppogtak. Kenyérszegéskor az aljára a késsel keresztet vetettek. A só a fokhagymával együtt rontáselhárító, gondűző.

A vadnövények közül a hólyagfa magja (klokoč) a lány szoknyakorcába varrva szerencsét hozott a szerelemben és a táncban. Általában szerencsehozó magvacska. Északon szép búzakalászt, az Alföldön nagy kukoricacsövet vártak, ha hosszú jégcsapok lógtak télen. A dinnye, a káposzta, a burgonya vetésekor kövér asszonyok a fenekükkel ütötték a fészket, hogy olyan termésük legyen.

A rovarok (légy, szúnyog, bögöly) feltűnő csípése esőt, a legtöbb madár (pipiske, fogoly, varjú, veréb, páva, pacsirta, vadliba) magatartása esőt, hideget, hosszú telet jósolt. Legkedvesebb madaruk, a fecske fészkének leverését bűnnek tartották. A szobában túró vakond halált jelzett.

A háziállatok közül a tehén tejét védő eljárások a legjellemzőbbek. Megrontása ellen első tavaszi kihajtáskor sózott fokhagymás kenyérrel etették meg, vadrózsaággal paskolták meg. A megrontott, véres tejet vályúban fejszével vagdalták, vagy kemencében sütötték, mire megjelent a rontó ember. A baromfiak közül a tyúk áll a hiedelem-eljárások középpontjában; a tojásültetésnek számos időpontú változata van egy helységen belül is, hogy minél több csirkéjük legyen, ugyanígy változatosak a kakaskeltető vagy jérce-napok is. Mindezek a hiedelmek mindenütt élnek, legfeljebb a hegyvidéken több kapcsolódik vadállatokhoz (szarvas, őz), az alföldieknél pedig többféle baromfihoz (pl. gyöngytyúkhoz).

Hiedelemviláguknak ma már csak a hiedelemmondákban élő lényei mitikus alakok. Két csoportba oszthatók: a) ember- és természetfeletti ember, b) természetfeletti lények. Központi helyet az emberfeletti erővel rendelkező, rontó boszorkányok (bosorka, striga, bosorák, bosor) foglaltak el. Elevenségét érzékelteti, hogy mind a hazai szlovákok, mind más népek (magyarok, németek) átvették a többi hiedelemlény jellemző vonásait is. Boszorkány lehetett idős ember, feltűnő külalakú, furcsa magatartású ember, mindegyik varázsló, igen gyakran a szomszédasszony. Legszívesebben a szomszédos helységbeli és más etnikumhoz tartozó boszorkányokra hivatkoznak. A boszorkány egyértelműen negatív alak. Legfőbb vád ellene az emberek éjszakai megnyomása (dlávi). A Galga mentén a morához hasonlatosan a mellüket is megszívja (a hazajáró lelkeket is a megnyomok közé sorolják). A boszorkány kicseréli a gyerekeket is. Rontó tevékenysége leginkább a háziállatokra irányul, s tejelvételben csúcsosodik. Éjszaka maga szívja ki a tehenek tejét. Pest környékén, Zemplénben hiszik, hogy a boszorkányok túrót okádnak. Meghatározott jeles napokon éjszaka összeszedi a harmatot, ezáltal elveszi a tejhasznot is. Leggyakoribb alakváltozataiban (macska, béka) ront. Ha ló alakban fogják el, megpatkolják. Arról is felismerhető, hogy a templom ajtajában félrefordítja a fejét, mert szavai miatt nem fér be. A tudását haldokláskor adhatja át, de örökölheti a lánya is, illetve - mint Abaújban - boszorkányok összejövetelein szerezheti meg. Forgószélben, piszkafán, tilolón, seprűn repül.

Az északkeleti szlovákok norája, a bükki, a mátrai szlovákok zmorája, a pilisiek moraja rosszindulatú élő ember, visszatérő halott. A férfiak mellét szívja ki (a csecsemőkét is), s meg is nyomja őket. Az alföldi szlovákok „tudományos" emberei általában szintén tejelvevők, tudós kocsisként - mint a zempléni hegyvidéken, a Pilisben - kocsimegállítók is. A hegyvidéki szlovákoknál a gyógyító pásztorok köréből kerülnek ki.

A délkelet-alföldi, a pilisi szlovákok sajátos mitikus alakja a jövendőmondó, emberfeletti erejű, foggal született gyerek. A magyarokkal szomszédos szlovákok tátosként is említik, bár a szlovákoknál a táltos a pompás lovak elnevezése.

A garabonciás (černokňažník) feketeruhás alakja mindenütt fel-tűnik, tejet kér, vihart támasztva büntet. A Bükkben, a Mátrában a sárkánnyal (šarkan) is összekapcsolják. A bükki szlovákok hiedelemalakja a vodna baba (vízi bába), ill. más néven bohinka, buhinka, a vizes helyeken kísértő, gyerekeket kicserélő, rosszindulatú nő, vagy csúf női alakot felvevő szellemlény. Ugyanitt csak szólásként élnek törpék (hopaša), mint az alföldi szlovákok piťimužik-ja.

A vrkolak, vlkolak farkassá váló férfi, aki embereket tép szét, a Galga mentén tányérnyi szemű fekete farkas, amely szintén beteggé nyomja az illetőket.

A természetfeletti lények legismertebb alakja a kísértet (mátoha). Ezek láthatatlanul vagy fehér lepelben, fejnélküli borjú, ember és kutya alakjában kísértenek. Hegyvidéken alakja összefolyik a hazajáró lelkével. Női kísértő lény a Pilisben a bílážena (fehér asszony), a Délkelet-Alföldön kišasoňa.

A lidérccsirke (zmok, bôžik, rarášik) a dél-alföldi és a dunántúli szlovákoknál inkább pénzt hozó, nem egyszer tüzes lánc, farok alakjában megjelelő lány, amelyet fekete tyúk tojásából három hétig hónalj alatt költenek ki. A hegyvidéken, a Galga mentén az ördögi vonásai erősebbek. A dunántúli szlovákoknál (Oroszlány, Bakonycsernye, Jásd) keményen megnyomta a férfiakat is. A lidércfény az alföldi szlovákoknál éjjel büntető, rossz irányba elvezető, szélesre elterülő lény (svetlo). A Pilisben svetlonos, a Galga mentén lámpás (lampáš) az elvezető, Nyíregyházán, a Zempléni hegyvidéken pedig a lámpásos ember, tüzes mérnök (inžiľiar, inžiľier, džindžimer) bűnei miatt kísért és szintén elvezet. A Bükkben, Pilisben él a házi kígyó (nižníhad) hiedelemlény is. Az ördög (čert) mindenütt természetfeletti lény, északon betölti a vízi ember képzetét is. A Délkelet-Alföldön önálló hiedelemlény a vízi ember (topeňec, topeľec), amely kútban, tóban lehúzza a gyerekeket. Ezen a tájon és Nyíregyházán ismert a víziborjú (vodno ťeľa) is, mely a lány hasában nagyra nő, s átrágva magát, a halálát okozza, valamint a gyerekijesztő boboš.

 

4. Népköltészet

„...a csabaiak, mint minden tótok, az éneklésnek nagy barátjai, úgyhogy halotti toraik, keresztségeik, lakodalmaik többnyire éneklésből állanak, s nem történik valami nevezetesebb esemény sem a városban, sem az országban, melyre csabai verseket ne csinálna, s azt népdalokban, balladákban, románcokban meg ne énekelné. Különösen nyáron aratás és sok munka idején minden bokor, tanya, kert, szőlő visszhangzik az énekléstől..." - írta a 19. század derekán Békéscsaba népéletének leírója, Haan Lajos.

S az éneklési kedv megmaradt századunk közepéig, és nem csupán a lakomákon és a fonókban (melyek az éneklés fő fészkei voltak), hanem a mezőn is hangosan szóltak a libapásztorlányok, a kalászgyűjtögető asszonyok énekei, s még a termelőszövetkezetekben a közös kapáláskor, kukoricafosztáskor is felcsendült a szlovák népdal.

A múlt század végén összegyűjtött hatalmas szlovák népdalanyagban - melyet Bartók Béla is megdicsért - már megtalálhatók az alföldi szlovákok kottázott népdalai. Az 1950-es évektől kezdve, az első országos válogatás nyomán (Vyletel vták, t955.) sorra jelennek meg gazdag népdalgyűjtések a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, valamint a tirpák népdalokon át, a pilisi, vértesi, a dél-alföldi, a békéscsabai, a mezőberényi szlovák népdalokig. Ezek nem csupán egy-egy táj szlovák népdalkincséről vallanak, hanem tanúbizonyságai annak is, hogy az itteni szlovákok megőrizték a magukkal hozott énekhagyományukat. A nyíregyházi szlovák népdaloknak több mint a fele a szlovák népzenei örökséghez tartozik. A tótkomlósi népdalokban túlsúlyban vannak a régebbi típusú, hangnemű dallamok, a pilisi daloknak egy része pedig a legrégebbi réteghez tartozik. Összetételükben kevesebb a régi stílusú dal, többnyire az új magyar stílust, az alföldieknél az alföldi zenei dialektust követik. A dunántúliaknál érzékelhető a németes dallamvilág. S amiként a magyarban, náluk is népdallá vált sok műdal. Közös zenészeik voltak, sokszor nehezen állapítható meg az eredetük. Viszonylag kevés azoknak a népdaloknak a száma, amelyeket mind a három nyelvjárásban beszélő hazai szlovákok énekelnek. Legnagyobb számban a lírai, szerelmi dalok találhatók. Kedveltek a regruta- és a katonadalok. Jelentős a szertartásos lakodalmi dalok száma (menyasszony-öltöztetéskor, esküvőre menet, örömfa átadásakor, kontyoláskor stb.). Felfedezhetők a vándormesterek dalai is. A táncdalok legarchaikusabb rétegét a duda-dalok, a legújabbat a csárdások dallamai képezik. Régi stílusú dallamokat őriztek meg az altatók, a gyerekdalok s a szertartásos énekek. A játékdalok lassan elenyésznek, a hidas, a körtáncos énekeket sikerült megmenteni. Az ősi munkadalok mai változatai a kőfejtők munkaritmusai, vagy a cséppel dolgozók ritmikus kiáltásai. Oroszlányban, ha ketten csépeltek, így szótagoltak: Do-le, do-le! Ha hárman: Do ta-ti! Do ta-ti! S ha négyen: Do če-pi-ce! Do če-pi-ce!

A balladák a mai napig a Dunántúlon a legelevenebbek, főként a Pilisben, szerényebb az alföldi szlovákok s gazdagabb az északi, északkeleti hegyvidékek balladakincse. A pilisi szlovákoknál fennmaradtak a középkori legendaénekek változatai is. A Közép-Európa-szerte énekelt szálláskereső Máriáról szóló balladát minden hazai csoportnál ismerték. A török időkről szólóak a 17. századból származnak (Rabuvali Turci, Už Turek ide). Ugyancsak érdekesek a 18. századra visszanyúló pásztor- és betyárballadák. A summás munkában közösen részt vett magyarok és szlovákok átvették egymás balladáit, népdalait is. Az új stílusú balladák egyik népszerű darabja a magyarok körében a cséplőgépbe esett lányról szól. Szlovák nyelvű változata a zempléni szlovákoknál került elő. Ilyenek a családi tragédiákról szóló szlovák balladák is. Bár Haan megjegyzése arra is figyelmeztet, hogy szinte minden megtörtént érdekes esetről a csabai szlovákok maguk is alkottak balladákat.

A 19. századi hazai szlovák népmesemondás állapotáról a két, - itt gyűjtött - népmesén kívül sajnálatosan csak a délkelet-alföldi szlovákok szép népmeséi záróformulája tanúskodik, amelyet Haan Lajos közölt. A népmeséknek, mint élő műfajnak megszűnése miatt a 20. század közepétől végzett gyűjtés nyomán a Dunántúlról, a Nagy-Alföldről és az északi hegyvidékről csupán egyedileg kerültek elő mesék, szerencsére a felfedezett kiváló mesemondók révén viszonylag megbízható képet kaphatunk a hazai szlovák mesekincsről. A tündérmesék gyűjthetők a legkevésbé, bár a klasszikus szlovák mesék közül, mint a Lomidrevo, a Popolvár, a Martin Klingáčstb. a legtovább előadott mesék közé tartoznak. Legszélesebb palettájuk a tréfás s az ördögmeséknek van. Kisebb számban találhatók az állatmesék, az eredetmesék s a legendamesék (Szent Péterről, Jézusról stb.). Az olvasmányélmények hatásaként keletkeztek a rablókról szóló mesék.

A 20. században a szlovákok legszívesebben a rémisztő tartalmú kísértet- és rablóhistóriákat, hiedelemmondákat s az ál-hiedelemmondákat mesélték, ezeknek se szeri, se száma. A Pilisben kedvelték a kolostorokról, a barátokról szóló történeti mondákat. A betyármondák főként a magyar betyárokról (Róza Sándor, Vidróczki Marci), vagy a helyi betyárokról (pl. Tótkomlósón Kokan betyárról) szólnak, előbukkant egy Jánosík-történet is.

Rendkívül kedveltek az igaz történetek (háborús stb. élmények), az anekdoták, a tréfák s a viccek. A nyelvi váltás miatt a viccek kétnyelvűek, vagy csak magyar nyelven hangzanak el. Alig gyűjthetők a találós kérdések, legtöbbjük ritmikus, rímes prózából épül fel, s nagyobb számbán lelhetők fel a látszólag erotikus találósak is. A kikristályosodott népi paraszti bölcsességet és tapasztalatot kifejező, szlovák nyelvű közmondások is elhalnak lassan. A közmondások egyúttal a legnemzetközibb műfajt képviselik. Ezt tanúsítva néhány olyan közmondást idézünk, amelynek magyar párhuzamai is vannak: Ňije šecko zlato, čo sa bľišťí. - Nem mind arany, ami fénylik. Poznať vtáka po pien a človeka po reči. - Madarat tolláról, embert barátjáról. Kto druhimujamu kope, sám do ňej spaňe. - Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Századunkban leggyakoribb táncuk a csárdás és a polka. Archaikusak a kör- és fűzér-táncok, melyeket szokások kapcsán adtak elő. Ritka a verbunk is. A hazai, különösen az alföldi szlovákok kedvelik az ugrós táncnak azt a formáját, melynek marša neve.

 

V. NEMZETISÉGI-ETNIKAI TUDAT ÉS A NYELV

 

1. Önazonosság és nyelv

A magyarországi szlovákok tudatának elemzésénél két fontos, történetileg meghatározott tényezőt szükséges figyelembe venni, olyan speciális vonást, amely a szlovákokat alapjában véve a többi hazai nemzetiségtől is megkülönbözteti. A magyarországi szlovákok ugyanis az egységes - teljes egészében a történeti Magyarországhoz tartozó - szlovák anyaetnikumból úgy szakadtak ki, hogy azzal továbbra is egy államkereten belül maradtak. Ez a tény két alapvető tényezőben határozta meg az egyes szlovák nyelvszigeteken végbemenő változásokat: a) Magyarország északi területeiről, annak déli területei felé vándorló szlovák jobbágyságot és elszegényedett kisnemesi rétegeket eredeti szülőföldjükön, évszázadokon keresztül nagyobbrészt ugyanazok, vagy hasonló társadalmi és kulturális hatások érték, mint a vele együtt élő magyarságot. Új földrajzi és gazdasági körülményeikhez jóval könnyebben és gyorsabban alkalmazkodtak, mint pl. a teljesen eltérő gazdasági és kulturális régióból elszármazott német népcsoportok. Már ekkor erős lehetett a szlovákokban a magyar államisághoz tartozás tudata. Ez még akkor is igaz, ha a feudális nemzettudat hordozóinak elsősorban a kiváltságos rétegeket, a nemességet és a városi polgárokat tekintik. Ez pedig a 19. század folyamán az egyes szlovák nyelvszigeteken - más okok mellett - a gyors asszimiláció feltételeit is könnyebben megteremtette, b) Másrészt viszont a szlovákok belső - országon belüli - migrációja az előző fejlődési-magatartásbeli folyamattal részben szembenálló, de ezzel részben össze is függő lehetőséget kínál a letelepedettek számára. A nyelvszigetek egy részének rövidebb-hosszabb időn át családi, kulturális s részben politikai kapcsolata volt az északi etnikai területtel, s ezek a kapcsolatok bizonyos értelemben tompították, szűkítették az asszimilálódás erőit, lehetőségeit.

Sajátos módon alakult az evangélikus szlovákság etnikai tudata. A bevándorló evangélikus szlovákok nagyobb részénél a 17. századi ellenreformáció támadásaival szemben, a vallási védelmi harc során erős protestáns öntudat alakult ki, mely egyúttal egyfajta nyelvi tudattal is párosult. A magyarországi szlovák evangélikusság ugyanis a 16. század vége óta önálló egyházi - cseh liturgikus - nyelvet használt, s ez elkülönítette a vele több helyen együtt élő protestáns-luteránus németségtől is. Közösségi - s ezáltal - etnikai tudatát is, kohézióját tovább erősítette, hogy a 17. század folyamán, később a magyarországi szlovák nyelvszigetek lakosságának zömét adó közép-szlovák területeken a protestáns egyház olyan iskolarendszert épített ki, amely már az alsó néprétegek művelődését kívánta szolgálni. A már eredeti lakóhelyen kialakult művelődési és közösségerősítő-összetartó igényt látszik igazolni az a tény is, hogy az evangélikus szlovákok közvetlenül a letelepedés után, ahol elsősorban a lét alapjait kellett megteremteniük, megépítették első közintézményeiket: a templomot és az iskolát, hogy a legnagyobb létbizonytalanság közepette is biztosítsák gyermekeik elemi iskoláztatását. Ennek a - mélyen a múltba belenyúló - művelődési igénynek köszönhető részben az is, hogy elsősorban az evangélikus szlovák közösségeken belül épültek ki az anyanyelvi kultúrát közvetítő polgári intézmények a 19-20. század fordulóján, és - bár ez talán kissé történeti paradoxonnak tűnik - hogy 1945 után a kitágult művelődési igények éppen ezekről a településekről szívták el a fiatal generációt. Természetesen ezek a 17-18. századi, protestáns hitből, tudatból táplálkozó kohéziós erők később gyengülni, majd bomlani kezdtek. Okait az evangélikus szlovák lakosságban a 19. század folyamán végbement társadalmi tagolódásban, az evangélikus iskolarendszert többször elérő formai és tartalmi válságaiban, továbbá a magyarországi nemzetiségi politika magyarosító művelődési törekvéseiben (ez elsősorban az 1890-1914-re eső időszakra vonatkozik) stb. kell keresni. Ezek a válságok az etnikai - protestáns - tudati összetevőknél gyakran az etnikus tartalmat kezdték gyengíteni, s a közösségi kohéziót a legtöbbször már csak a protestáns - luteránus - tudat tartotta fenn.

A magyarországi szlovákok nemzetiségi tudati állapota napjainkban is több megnyilvánulási-megjelenési formában él: ilyen a származástudat, a nyelvi viselkedés, s ilyenek az azonosságtudat elemei, az állampolgári magatartás és az etnikum összefüggései, ami pl. leginkább a népszámlálási, bevallási adatokban megnyilvánuló magatartásokban tükröződik.

A származástudat kettős tartalmú: egyrészt tartalmazza az etnikai származás tudatát (itt a szlovák származás tudatát), másrészt a földrajzi elszármazás tudatát, az ősök szülőföldjének számontartását. A magyarországi szlovákoknál még napjainkban is a szlovák származás tudata, néhány zempléni (hegyközi) szlovák település kivételével, minden településen, még a nyelvileg és kulturálisan elmagyarosodott generációk körében is él, s az etnikai identitás legerősebb láncszemét alkotja. A származástudatnak másik tartalmi része, tehát a geográfiai elem, az ősök hajdani szülőföldjének emléke, amelyben közvetlenül, vagy csak közvetve, az etnikai származás tudata is tükröződhet, az előzőnél jóval gyengébb, bizonytalanabb.

Annak okát, hogy a nyelvszigeteinken a lakosság származáshelyét illetően, mind a korábbi kutatások során, mind pedig napjainkban csak kevés információt sikerült szerezni, abban kell keresnünk, hogy a lakosság nem az eredeti lakóhelyéről került végleges letelepedési helyére. Ugyanis a végleges letelepedést évtizedig tartó vándorlás előzte meg, hosszabb-rövidebb ideig tartó, ideiglenes megtelepedésekkel. Több településen azután a származásukat gyakran már csak ezekhez a köztes, ideiglenes letelepedési helyekhez kötik. Pl. néhány idős tótkomlósi emlékezetében származáshelyként már a múlt század végén is csak a tótkomlósi megtelepedést megelőző közvetlen letelepedési helyük, Békésszentandrás él, az egyes nyíregyházi családoknál pedig a szarvasi és a békéscsabai származás.

E tudati bizonytalanságok másik alapvető oka abban rejlik, hogy a mai szlovák nyelvszigetek lakóinak ősei maguk is igen különböző területekről érkeztek. Kinek a származáshelyét őrizze tehát az emlékezet, ha pl. a négy nagyszülő mindegyike más vidékről érkezett arra a vidékre, ahol utódai ma is élnek. Az eredeti származáshely konkrét emlékével ezért inkább csak ott találkozunk, ahol a közösség egy településről származott, ilyen falu azonban nyelvszigeteinken kevés van. A földrajzi származástudat, az ősök eredeti szülőhelyének számon nem tartása azért is szembetűnő, mivel a magyarországi szlovákok családi neveinek nagy százaléka, illetve a családi névadás szokása a származás helyét vagy táját is őrzi, vagy utal rá. Itt néhány példát mutatunk be a gazdag választékból. Az eredeti származáshelyet őrző földrajzi nevekből képzett családneveket két kategóriába oszthatjuk. Az elsőt - amelybe a nevek többsége tartozik - azok a családi nevek képezik, amelyek a település nevéből melléknévi vagy határozói formát öltöttek. Ilyen többek között: Babinszki, Bartos, Bartosovszki, Belan, Belanszki, Brezovszki, Bisztriczky, Bobrovszky, Bukovinszky, Cerovszki, Cselovszki, Domanovszki, Gyivicsan, Hipszky, Hrivnák, Chlebnicki, Jeszenszky, Kralovanszky, Kulich, Lauko, Lestyan (Lestyán), Litavszky, Micsinszki, Mótyovszki, Moravszki, Medzihradszky, Novotny, Oszrolucky, Párnyiczky, Pribisan, Polareczky, Szászky, Szenohradszki, Szlavkovszki (Szlavko), Szuchánszky, Zászkaliczki, Záluszki. (A települések többsége Árva, Zólyom, Hont és Nógrád megyében van.)

E kategóriába tartozó családnevek másik típusát alkotják azok, amelyek egy-egy földrajzi táj, s egyúttal középkori közigazgatási (megyei) tagolódás jelzői: Oravecz (Árvái); Lipták (Liptói); Turcan (Túróci); Szpisjak - Szpisák (Szepességi) stb. A Duna-Tisza közén és az Alföld délkeleti részén, a volt békési-csanádi tájon a családneveknekjelentős százaléka arra utal, hogy a név viselője nem közvetlenül északi szlovák területekről érkezett, hanem közben egyszer (vagy többször) Nógrádban, Pest megyében már megtelepedett, csak végüj mégis továbbköltözött. A családnevek jelentős százaléka erre az első vagy esetleg már sokadik letelepedési helyre utal. Pl. Ácsai, Boldoczki, (Boldog), Bánszki (Bánk), Botyánszki (Őr-bottyán), Csúvárszky (Csővár - Čúvár), Gutyan (Galgaguta), Irsan (Irsa, ma: Albertirsa), Legénszki (Legénd), Sirácky (Szirák), Tószecki (Tószeg), Venyercsan (Vanyarc - Veňarec) stb.

 

A „tót" és a „szlovák" népnévről

A magyarországi szlovákok történeti identitásának részét képezi a tót-szlovák népnév is, amely valamennyi magyarországi szlovák nyelvszigeten elterjedt. Magyarul a magyarországi szlovák tótnak nevezi magát, de szlovákul mindenhol szlováknak (Slovák, Slováci), sehol sem használják my sme Tóti" (mi tótok vagyunk). A magyarországi szlovákok körében a tót népnévnek egyetlen településen sincs pejoratív értelme.

A hazai szlovákok körében nagyon erős lokális, településhez kötött identitás alakult ki, s napjainkban is elsősorban ez a származás s részben az etnikai hovatartozás kifejezője: csabai, komlósi, szarvasi vagyok, s ez egyúttal a tótkomlósi, a csabai, a szarvasi szlovákot is jelentette. Viszont a kiskőrösiek magukat is, de a környezetük is „kiskőrösi tót"-ként emlegették. Erős regionális, kisebb táji tudat fejeződik ki a Pilíšania" (pilisiek) elnevezésben, amely sokáig elsősorban a pilisszentkeresztieket jelentette, de később valamennyi pilisi szlovák településre kiterjedt. Ez az etnikai összetartozás tudat fejeződik ki abban is, hogy a pilisi szlovák települések 1990-ben létrehozták a pilisi szlovák települések társulását.

A nyíregyházi szlovákságra vonatkozó tirpák népnév-forma, amely már a letelepedés után keletkezett, más nyelvszigeteken vagy településeken nem alakult ki.

 

Az alföldi szlovák - dolnozemský Slovák fogalma

Van a nyelvszigetek szlovák lakosságának egy olyan megkülönböztető, földrajzi kategóriával jellemzett elnevezése is, amely a szlovák tömbből kiszakadt s délre került népcsoport másságának kifejezője, a solnozemský Slovák" (alföldi szlovák), illetve a Dolnozemčan" (alföldi) elnevezés. Ezt a két fogalmat szlovák értelmiségi körök már a 18. század végétől használják, s a Békés és Csanád megyében, valamint a Bácskában és a Bánátban élő szlovákokra vonatkoztatják. Ezt az elnevezést a dél-alföldi megyékben is szűkebb értelmiségi és iparos rétegek körében fogadták be, s szívesen használták megkülönböztető jegyként is, mint a felföldi szlovák ellenpárját (Horniaci-Dolniaci, felföldi-alföldi).

Az alföldi szlovákságnak a múlt század végén megjelenő újságja már a Dolnozemský slovák címet viselte, napjaink hazai, Tótkomlóson élő szlovák költője pedig Dolnozemský" választott-írói név alatt jelenteti nieg költeményeit, s ezzel a névvel vált a hazai szlovák költészet ismert alakjává. Napjainkban a dolnozemskýSlovák", dolnozemskí Slováci" fogalmak elsősorban a szlovákiai társadalom- és irodalomtudomány szóhasználatában jelentésváltozáson ment át, s kissé parttalanul mindazokat a szlovákokat foglalják magukba, akik a mai Magyarország egész területén, valamint Romániában és a délszláv államokban élnek.

 

Nyelvi értékek, nyelvi magatartás

Az egykori Észak-Magyarország különböző részeiről elszármazott szlovák lakosság - miként eredeti lakhelyén is - egymástól erősen eltérő nyelvjárásokkal beszélt, s a kétségtelenül közös kulturális elemek mellett egymástól eltérő, táji jegyeket hordozó kultúrát hozott magával. E nyelvi és kulturális különbségek mindmáig fennmaradtak.

A szlovák nyelv mindhárom alapnyelvjárásának, a nyugat-, a közép- és a keletszlovák nyelvjárásnak a változatai megtalálhatók a hazai szlovák nyelvszigeteken is. E nyelvjárások több szlovák közösség körében még napjainkban is a kommunikációs nyelv szerepét töltik be. Annak ellenére is, hogy a szlovák nyelvszigetek közel három évszázados történetében e nyelvjárások fokozatosan elveszítették társadalmi értéküket, hiszen a 19. század második felétől a lassan kibontakozó polgárosodással együtt a társadalmi nyelv szerepét, főként az intézményekben a magyar nyelv vette át. Ennek következményeként elsősorban a 19-20. század fordulójától a magyarországi szlovák közösségek kétnyelvűekké váltak.

A magyarországi szlovákok nyelvéről, nyelvi viselkedéséről több 18. és 19. századi forrás is tudósít, amelyek szerzői hol dicsérik^ hol pedig „elmarasztalják" a szlovákok nyelvét. A Bakonyban fekvő Szápár szlovák katolikus lakossága nyelvéről papjuk az 1820-as években azt írta, hogy ők beszélnek „a világon" legszebben szlovákul, s nyelvük - szerinte - igen közel áll a szép melódiájú cseh nyelvhez. Eötvös Károly: A Bakony című, 1909-ben megjelent művében egy bírósági per kapcsán azt írja a súri szlovák asszonyokról, hogy nagyon öntudatosan, magabiztosan beszélik nyelvüket még a hivatalos helyeken is. Ugyanilyen kedvezően írnak a Bor-.sod megyei szlovákok nyelvéről a századfordulón megjelent Borovszky Sámuel féle megyetörténeti sorozatban.

Emellett azonban már a 19. század derekán negatív nyelvi értékelésekkel is találkozhatunk - elsősorban helytörténeti irodalomban. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy a szerzők sohasem negatív alapállásból jellemezték az egyes szlovák települések nyelvét (nyelvjárásait); ők csupán arra törekedtek, hogy közösségük szlovák nyelvének, nyelvhasználatának a magyar nyelvhez való viszonyát is érzékeltessék, s bemutassák azt is, hogy az itt beszélt szlovák nyelv miként változott a magyar nyelv hatására. Ezt szemléltetni kívánván, szívesen közöltek modellértékűnek tartott példamondatot is. Ilyen - általánosabban ismert, és gyakran éppen a nyelvi értékeket illusztráló, szinte szólásmondássá vált jellemzéseket tartalmaz Haan Lajos Békéscsabáról és Zsilinszky Mihály Szarvasról írt munkája. Ugy tűnik azonban, Haan Lajos példája, a Tájd'eme na kergát vízáláš megtekíntovať(Megyünk a körgátra a vízállást megtekinteni), illetve Zsilinszkyé is: Páni válasmáni po obede buäeme äiléš fojtatovat" (Választmányi urak, délután folytatni fogjuk a gyűlést) nem annyira az akkori beszélt nyelvre jellemző frazeológiát, szókincstartalmat idézi fel, hanem inkább a kivételnek számító, s inkább az új technikai-környezeti változásokra (vízszabályozás, körgátépítés), illetve a közigazgatási-hivatali közügyekre vonatkozó formákat, s emelik általános megjelenési szintre. S hogy a 19. század második felében nem ilyen volt az alföldi szlovákok beszélt nyelve, elegendő bizonyítékot nyújtanak nemcsak az egykorú népi írásos emlékek, levelek, gazdasági bejegyzések, családi események följegyzése stb., hanem napjainkban a legidősebb generációktól gyűjtött, spontán beszélgetéseket rögzítő nyelvi anyag is.

Mind a beszélgetések, mind pedig a hasonlóképpen spontán módon keletkezett írásos anyag csak ritkán tartalmaz olyan, a magyar szókincs fölényét igazoló mondatfelépítést, mint Haan és Zsilinszky példamondata, s így e tárgykörben főként az ő közlésükre hivatkozó szerzők vélekedése sem helytálló. E negatív nyelvi értékelések feltehetően a szlovák nyelv társadalmi szerepében bekövetkezett változásokat jelzik, mintsem a valós nyelvi helyzetet, azt az állapotot, amikor a magyar nyelv társadalmi térhódítása, intézményi szerepe felerősödött, s a szlovák közösségekben is fokozatosan csökkenni kezdett a társadalmilag meg nem becsült nyelv értéke.

 

2. Kétnyelvűség

A magyarországi szlovákok kétnyelvűsége egyrészt „történeti kérdés", hiszen a magyar nyelvvel már egy részük jóval a letelepedés előtt, a hétköznapi életben is kapcsolatba került, s el is sajátította azt. A nyelvi kontaktusokat részben belső gazdasági kapcsolatok, részben pedig a mindennapi együttélés természetessé tette. így pl. a török uralom idején nagyobb tömegű magyarság telepedett le az északi megyékben, kettősnyelvű nemesi udvarházak léte ezen a tájon, s a társadalmi élet más formái: pl. a német-magyar-szlovák lakosság városi együttélése, vagy a nyelvhatár mentén a végvári katonaság életvitele, vagy akár a szlovák aratómunkások Alföldre járása. Ezért azután a török uralom megszűnésével vándorolni kezdő, letelepedési helyet kereső szlovákság egy része feltehetőleg ismerte a magyar nyelvet. Ezt pontosan érzékelteti Bél Mátyás jellemzése 1735-ből: „S mivel több helyen a magyarokkal elvegyülten élnek, vegyes házasságot is kötnek, s a gyermekeiket mindkét nyelvhez hozzászoktatják. Emiatt néha a magyarok, néha a szlávok (szlovákok) elfelejtik a saját nyelvüket, azon társalognak, amelyik erőteljesebben érvényesül." Több mint egy évszázad múlva Fényes Elek magyarországi geográfiai szótárában (1851) elsősorban a magyarországi szlovák nyelvszigetek lakosságának jó magyar nyelvtudását dicséri, s adatai szerint több településen már inkább a magyar nyelvet használják.

Mégis úgy tűnik, hogy Bél Mátyás és Fényes Elek megfigyelései nem egy általános, valamennyi szlovák településre jellemző képet rögzítenek. Az bizonyos, hogy a nyelvszigeti szlovákok közt figyelemre méltó kétnyelvűséggel is számolnunk kell a 18-19. században is. Ugyanakkor akár az egykorú dokumentumok, akár az a nyelvi állapot, amely a szlovák közösségekben a közelmúltig fennállt, azt jelzik, hogy a kétnyelvűség nem volt mindenütt és minden társadalmi rétegre jellemző. így például 1848-ban Békéscsabára szlovákul tudó honvédtiszteket kérnek, hogy megfelelő kapcsolatot tudjanak teremteni az önkéntesekkel. 1861-ben a pitvarosi szlovákok szlovák nyelven elhangzó kortes beszédekhez ragaszkodnának, mivel a hallgatóság többsége nem érti a magyar nyelvű választási politikai beszédet. Példákat évtizedekre bontva idézhetnénk, hiszen pl. az 1960-as évek első felében még több szlovák településen, főként az idősebb és középkorú asszonyok és az iskolába még nem járó gyermekek alig, vagy egyáltalán nem tudtak magyarul. így volt ez például több Nógrád megyei szlovák faluban.

A Fényes által kiemelt szlovák településeken is már meglévő magyar nyelvű kommunikáció a hazai szlovák közösségek körében kb. 1965-1975 között vált - most már minden település vonatkozásában - általánossá, mégpedig olymódon, hogy a magyar nyelv társadalmi szerepe intézményi kereteken kívül is felerősödött s a szlovák nyelvközösségi szinten a fentebb bemutatott hátrányos funkcióban maradt fenn, még annak ellenére is, hogy az utóbbi évtizedekben néhány településen, intézményekben a szlovák nyelv társadalmi szerepe újra érvényesülni kezdett.

A szlovák-magyar kétnyelvűségi lét 1949 után új forrásbázist kapott. Kiépült - ha mindmáig nem is teljes mértékben - a szlovák, vagy szlovák jellegű oktatási hálózat (óvodától a főiskolai tanszékekig) és az iskolán kívüli kulturális intézmények (klubok, újság, könyvkiadás, médiák szlovák adásai stb.), amelyek a szlovák irodalmi nyelv közvetítői lettek.

 

Mai nyelvi rétegek

A szlovák közösségek helyi nyelve, a nyelvjárások körülbelül 2-3 évtizede a teljes krízis, az elhalás stádiumába kerültek. Jelzi ezt az a jelenség is, hogy a gyerekek éppen az utóbbi negyedszázadban már nem tanulják meg - még passzív befogadóként sem - azt a nyelvjárást, amit még nagyszüleik igen jól ismernek. Ennek ellenére az 50 évesektől felmenő generációk - kivételként a 40 évesek is - körében is a nyelvjárást még használják a családok és a szűkebb közösségek is.

A szlovák köznyelv, mint kollektív kommunikációs nyelv a szlovák közösségeknél teljesen hiányzik; a szlovák értelmiségnek csak egy szűkebb köre - főként a szlovákiai egyetemeken és főiskolákon végzettek közvetítésével - a magyar köznyelvvel együtt használja. A szlovák irodalmi nyelv az iskola és a kulturális intézmények közvötítő nyelve; a magyarországi szlovák értelmiség - kutatók, írók, pedagógusok, népművelők - munka- és alkotó nyelve. Ez a réteg egyúttal természetesen a magyar kultúra és a magyar nyelv „teljes körű" birtokosa is.

 

3. Kultúra és nyelv

A hazai szlovák településeken már több mint két évszázada létező s létük során állandóan változó kulturális modellek között éppúgy megtalálhatók az optimális kulturális fejlődést elért, azaz saját, anyanyelvhez kötött intézményekkel rendelkező kulturális rendszerek, mint ahogy vannak olyan eredetileg szlovák lakosságú vagy többségű települések, sőt egész nyelvszigetek is, amelyek már viszonylag korán elvesztették kultúrájuk etnikus jellegét.

Az eltérő fejlődést, átalakulást, eltérő objektív és szubjektív tényezők sokasága motiválta, amelyek mikéntjét természetesen az interetnikus kapcsolatok intenzitása és jellege is befolyásolta. Ezek eltérő voltát, különbözőségét pedig a szlovák települések egymástól elütő földrajzi, ökológiai, gazdasági-kereskedelmi stb. viszonyai s a közösségek társadalmi szerkezete határozta meg. A kultúra építésében az objektív motivációk mellett erőteljes szerepet kaptak szubjektív tényezők is, így a letelepedés után kialakult szlovák közösség mentalitása, nyelvi és kulturális értékorientációja, vagy például ez utóbbi változásai, befolyásolhatósága is.

 

A kulturális rendszerek belső, tartalmi rétegződése

A hagyományos kultúra helyét és szerepét az etnikai kulturális modell keretében az is meghatározta, hogy milyen más kulturális rétegek vették körül, milyen kapcsolat alakult ki a népi kultúra és a kultúra másik két alapvető rétege, az egyházi és az elit (polgári) kultúra között, illetve miképpen alakult e három alapréteg között az anyanyelvi kulturális kommunikáció.

Az anyanyelvi kulturális kommunikáció alapján a magyarországi etnikai kulturális modellek három alaptípusba sorolhatók, attól függően, hogy milyen mértékben voltak rétegezettek, Így különböztethetünk meg egy háromrétegű, egy kétrétegű és egy egyrétegű modellt.

A háromrétegű, a leginkább tagolt modellben a szlovák nyelvhez kötött kulturális elemek a magas, az egyházi és a népi kultúrában egyaránt szerepet kapnak. Ilyen modellt képvisel néhány délalföldi szlovák település, köztük Tótkomlós, Békéscsaba, rövid ideig Mezőberény is. Ebben a körben a magas kultúra jelenlétének nem elhanyagolható súlyára utalnak például azok az adatok, amelyek a tótkomlósi öntevékeny színjátszás gazdag repertoárjára vonatkoznak: Tótkomlóson 1907 és 1946 között a műkedvelő színjátszók 108 szlovák klasszikus és egykorú színdarabot mutattak be. E színjátszás az egész Dél-Alföld számára közvetítette a szlovák kultúrát. Békéscsabán pedig önálló szlovák egyházi és világi könyvkiadók működtek.

A kétrétegű modellben az anyanyelvi kultúra szerepe az egyházi és a népi kultúrára szűkül. Ilyen típusú településekhez tartozott a magyarországi szlovák települések zöme a 19. században. Ezek száma a 20. században lecsökkent, s elsősorban a nógrádi evangélikus szlovák települések őrizték így kultúrájukat, kb. a 1960-1970-es évek végéig. Tőlük eltérően a pilisi katolikus falvak ezt a kétrétegű modellt mindmáig megőrizték.

Az egyrétegű modellben az etnikai kultúra kizárólag a népi kultúrában él tovább. Ezt a típust képviselték nagyjából 1948-ig, például a Budapest környéki (pl. Tárnok, Sóskút, Nagytarcsa, Csömör, Rákoskeresztúr), valamint a Mátra-, a Bükk- és a Zemplén-hegységi szlovák falvak is.

A nemzetiségi kultúra - a nyelvhez hasonlóan - jóval erőteljesebb változásnak van kitéve, mint a többségi kultúra. E változásoknak egyik legsajátosabb formája éppen a többségi nyelv és a kultúra hatása alatt megy végbe. A magyarországi szlovák nyelvszigetek és települések kialakult kulturális rendszerei a többségi magyar nyelv és kultúra hatására a 19. század elején kezdődő s valójában máig tartó folyamat részeként fokozatosan kétnyelvűvé váltak. E kétnyelvű kulturális háttérben bukkanhattak fel többek között kétnyelvű mesemondók; a két nyelv kitűnő ismeretére épülő szlovák-magyar vegyes nyelvezettel megírt, humoros, szatirikus versek. A népi kultúrában két módon él együtt egy-egy szokásban a két nyelv. Gyakoribb az a jelenség, hogy a szlovák szöveg mellé, magyar szokásból átvett vers vagy dalszöveg is szerephez jut. Így pl. az 1930-40-es években Szarvason a gyerekek szlovák és magyar rigmusokkal köszöntötték karácsonykor és újévkor a családokat. E kétnyelvűség másik változata, amikor a szlovák szöveget fordítják le magyarra, s mindkét szöveg a szokás szerves része lesz.

Magyarországon, valamennyi szlovák nyelvszigetet figyelembe véve, a nyelvileg zárt kulturális rendszerek az 1810-1820-as évekig maradtak fenn. Ettől az időtől kezdve a lassan meginduló polgárosodás hatására olyan nyelvi és kulturális változások zajlanak le az egyes településeken, amelyek - noha igen jelentős időbeli különbségek választják el őket egymástól - azonos irányban hatnak, az addig zárt kisebbségi kulturális rendszerek felbomlása felé. Az egyes szlovákok lakta mezővárosok kulturális rendszere már 1810 és 1820 között változni kezd, addig ez a rendszer még nagyon sok szlovák településen 1890 és 1900 között szinte érintetlen maradt. A nagyobb változási fázisok, amelyek vonzásában egyre több szlovák település kerül, ekképpen jelölhetők ki: az első hullám az 1830-1840-es évekre esik, s ezt követi az 1860-1870-es évek felerősödő tendenciája, s ezután az első világháború előtti, legerősebb változást kiváltó fázis, amely az 1880-1910-es évek közti időszakra esik. Ez valamilyen formában már valamennyi szlovák település kulturális rendszerében jelentős változást és strukturális átrendeződést váltott ki. Leggyakrabban a következő variánsok alakultak ki:

- A települések egy részén, ott, ahol különösen erős a szlovák etnikai kultúra pozíciója, sem a tradicionális szokásokban, sem pedig az egyházi kultúrában (vagy a népi vallásosságban) nem alakultak ki kétnyelvű rendszerek, vagy pedig csak az utóbbi két-három évtizedben jelentek meg, de már csak töredékesen, s gyakran már csupán formális és nem tartalmi szerepet töltenek be. (Ilyen típust képvisel például Tótkomlós).

- Vannak olyan szlovák közösségek, amelyeknél csak az egyházi élet vált kétnyelvűvé, a népi vallásos és a profán hagyományok azonban nem (Ez a jelenség hosszú ideig valamennyi pilis-hegységi szlovák falut még jellemezte.)

- Újabb típust képviselnek azok a települések, ahol mind az egyházi, mind a kollektív profán szokások is kétnyelvűek lettek. (Ezt a típust több Nógrád megyei, Duna-Tisza közi, a hutatelepülések egy része, a zempléni és a délalföldi településeknek szintén egy része képviseli.)

- Mind az egyházi, mind a profán népi kulturális rendszer nagyrészt elmagyarosodott; s e rendszeren belül csupán egy-egy szlovák nyelvű elem kapott helyet. Ilyenekhez tartozik néhány bükki és zempléni falu.

- A népszokásokban, népi vallásosságban teljes nyelvcsere ment végbe. Ennek következtében a kétnyelvű rendszer megszűnik, s a közösség újra egynyelvű - de már magyar nyelvű - kulturális rendszerben él tovább. Azonban ilyen rendszerben sem tűnik el teljesen az eredeti kultúra tartalma. Ilyen típust képvisel több Vác környéki és Ipoly menti, néhány Fejér és Tolna megyei volt szlovák település.

 

VI. TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA 1945 UTÁN

 

1. Nemzetiségi politka

A két világháború között a magyarországi szlovákok körében nemzetiségi mozgalom nem alakult ki, s erőteljesebb kulturális mozgalomról sem adhatunk számot. Mégis ekkor beszélhetünk a nyelvszigetekre vonatkozó első „önálló" kulturális nemzetiségi politikáról, bár az mind az iskolaügyben, mind pedig a húszas és harmincas évek országos közművelődési programjában igen torz formában érvényesült. A húszas évek második felétől például szlovák nyelvű kormánylapot adtak ki (Slovenské noviny), amelyet röviden úgy jellemezhetnénk, hogy a hivatalos kormánypolitikán kívül magyar kultúrát és magyar irodalmat közvetített szlovák nyelven, „felülről". A magyarországi szlovák nemzetiség sajátos problémái, világa, a szlovák nemzeti kultúra közvetítése itt nem kapott helyet. A laphoz hasonló céllal és tartalommal tevékenykedett az 1934-ben létrehozott Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület is, amelyet elsősorban a Budapesten élő, a magyar hivatalnok- és iparosréteggel társadalmilag teljesen integrált, kulturálisan asszimilálódott szlovák értelmiség hozott létre. Az egyesület létezéséről a szlovák falvak többségében nem tudtak.

A második világháború idején a nemzetiségi településeket -főként azokat, amelyekben erőteljesebbek voltak a baloldali mozgalmak - gyakran nemzetiségpolitikailag is diszkriminatív rendelkezések sújtották.

Részben éppen a baloldali mozgalmak leszerelését, részben pedig az egyes területek szlovák lakosainak elmagyarosítását szolgálták az ilyen intézkedések. Ismert, hogy milyen céltudatosan árasztották el a nyugtalan Viharsarkot a SAS-behívókkal, s milyen feltűnően nagyszámú agrárproletár - s ezek között is délalföldi szlovák katona - pusztult el a Donhoz irányított magyar hadseregben. Az itthon maradtak sem kerülték volna el sorsukat. Csongrád megye például külön tervjavaslatban foglalkozott a kormányellenességéről ismert szlovák lakosságú Pitvaros széttelepítésével. Lakosait több, az ország „tősgyökeres" magyar községébe akarták széttelepíteni. A háborús években, különösen 1944 folyamán, több szlovák faluból internáltak embereket jogos nemzetiségi követelések hangoztatása miatt.

A nehéz gazdasági és politikai viszonyok között, a nemzetiségi elnyomás súlyával s annak keserűségével élő szlovákok is reménykedve várták a háború végét, egy új világ megszületését, olyan új világét, amely egy demokratikusabb, emberibb élet megteremtését vállalja, s amelyben a szlovákságnak, mint nemzetiségnek az ügye is humánus megoldást nyer. Ez a tartalom tükröződött a szlovákok társadalmi mozgalmában, amely 1944 végén s 1945 folyamán bontakozott ki. A várakozást a legtöbb szlovák lakta vidéken a demokratikus erők aktív fellépése követte. Különösen Csongrád, Békés, Nógrád megye és a pilisi települések lakossága állt ki határozottan a társadalmi haladás mellett. Országosan híressé vált a sárisápi magyar, német és szlovák bányászok 1945 elején kibontakozott, s több héten keresztül tartó ellenállása, a magát makacsul tartó német hadsereggel szemben. A magyarországi szlovákok, társadalmi-gazdasági életének jelentős részévé vált a földreform, különösen a legszegényebb szlovák rétegek körében. A délalföldi szlovák falvak lakosságának több mint 30%-a agrárproletár volt, s közülük sokan földhöz jutottak. Nem csekély volt azonban azoknak a száma - s ez egyaránt vonatkozott a Tiszántúl magyarságára és szlovákságára is -, akik továbbra is föld nélkül maradtak. Amíg pl. a Csongrád megyei szlovák településeken majd minden családnak jutott föld, addig Békés megye területén, az egyes településeken az igénylők nagyobb része földhiány miatt nem kapott földet. Tótkomlóson, pl. 900 ilyen család volt, pedig ott a szomszédos magyar falu, Békéssámson határából 2000 hold földet a tótkomlósiak között osztottak fel. Hasonló helyzet alakult ki Békéscsabán is.

Hogy ezen a területen nemcsak a szociális és a föld-kérdés megoldása, hanem a nemzetiségi lét gondjai is a legalapvetőbb kérdésekhez tartoztak, azt mindennél jobban szemléltetheti az az elemi erő, amellyel felszínre tört a természetes óhaj, hogy a nemzetiségi igényeket kielégíthessék. Amikor pl. a tótkomlósi családok egy részének Dunántúlon ajánlottak fel földet - a családok azzal utasították el, hogy inkább maradnak továbbra is föld nélkül, de szlovák közösségüket, szülőföldjüket nem hagyják el. A II. világháborút közvetlenül követő időszak első heteiben, amikor a régi közigazgatás már nem, s az új még nem működött, a délalföldi szlovákok lakta területeken 1944 őszén a helyi lakosság maga alakította ki adottságainak és igényeinek ismeretében a nemzetiségi politikát, pl. Tótkomlóson. Azért hozzuk fel példának többször is Tótkomlóst, mert ezen a településen etnikai szemszögből - a lehetőségek szerint - szinte minden területen optimális fejlődést, eredményeket értek el. Például bevezették a kétnyelvű - magyar és szlovák - közigazgatást (az első hetekben született dokumentumok nagyrészt szlovák nyelvűek voltak), az általános iskolákban bevezették a szlovák nyelvű oktatást. Szlovák nyelven kezdtek tanítani Pitvaroson is.

A társadalmi változást, a nemzetiségi lakosság politikai aktivitását jelezte az is, hogy a magyar, de a határon túli demokratikus erők politikai aktivitásának hatására 1945-ben megalakult az első demokratikus nemzetiségi politikai szervezet is. A Békés megyei szerbek és szlovákok kezdeményezésére alakult meg a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja. Lapja, a Sloboda (Szabadság) kétnyelvűén, szerbül és szlovákul jelent meg. A szervezet szlovák vezetése kezdettől fogva két - egymástól eltérő felfogást képviselő - szárnyra oszlott, s a köztük lévő ellentét tovább mélyült, amikor a szerbek 1946 elején a szervezetből kiváltak. A szervezet demokratikus szárnya arra törekedett, hogy a szlovák lakosság bekapcsolódjék Magyarország újjáépítésébe, s hogy a szervezet segítse elő a szlovákság kulturális életének kibontakozását. Míg a -sok esetben nacionalista nézeteket valló - másik szárny kezdettől fogva a csehszlovák politikai vezetés által 1945-ben már egyre határozottabban hangoztatott szlovák-magyar lakosságcserének a gondolatával foglalkozott, gátolva ezzel a szlovákságnak az ország társadalmi életébe történő bekapcsolódását, de a szlovák művelődésügy megszervezését is.

Csehszlovákia kormánya ugyanis arra törekedett, hogy - a német nemzetiségűek tervezett kitelepítéséhez hasonlóan - nemzetközi egyezmény alapján telepíthesse ki magyar nemzetiségű lakosait is. Erről hosszú huzavona után, 1946 februárjában kétoldalú csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény született.

A történeti paradoxonok sorába tartozik, hogy a társadalmi átalakulás, a demokratikus társadalmi rend építése kezdetén, amikor új lehetőségek és távlatok nyíltak a nemzetiségek sorsának rendezésében, a magyarországi szlovákság először lett a külpolitika, az államközi kapcsolatok eszköze, még akkor is, ha szerepe a szlovák-magyar lakosságcserében szubjektíve másképpen alakult, mint a politikai döntéseknek, akaratnak, aspirációknak teljesen kiszolgáltatott szlovákiai magyarságé.

A lakosságcsere-egyezmény alapján a csehszlovák kormányszervek létrehozták a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságot, amelynek 1946 márciusától Budapesten volt a székhelye. Feladata az volt, hogy három hónapon keresztül agitációt fejtsen ki, toborozzon Magyarország szlovákok által lakott területein.

A hazai szlovákság sok helyen lelkesedéssel fogadta az Áttelepítési Bizottságot s annak különböző akcióit. Jelentős szerepet kapott ebben az is, hogy a hazai szlovákság először került ilyen közvetlen kapcsolatba nyelvnemzetének képviselőivel, ismerkedhetett annak múltjával - s ezen keresztül saját történetével is -kultúrájával, gazdasági eredményeivel. Meg kell említenünk, hogy a toborzási légkört kedvezően alakította az is, hogy a magyarországi szlovákság „visszaszerzését" a szlovák fél nemcsak a szlovák-magyar lakosságcsere eszközének tekintette, hanem olyan akciófolyamatba építette be, amelynek célja a közép- és délkelet-európai országokban élő - a szlovák nemzetet száz-kétszáz éve vallási és gazdasági kényszerből elhagyó - szlovákság hazatelepítése volt. 1946-1948-ban Szlovákiába nemcsak Magyarországról, hanem Jugoszláviából, Romániából is települtek át szlovák családok. S ugyanúgy e program részesei voltak az 1920-as években Franciaország és Belgium bányavidékeire kivándorolt szlovákok.

Az egykorú dokumentumok, értékelve a lakosságcsere következményeit, szólnak arról, hogy az sok helyen gátolta az ipari és mezőgazdasági termelést, több helyen a föld betakarítatlan, meg-műveletlen maradt. Viszont nem szólnak ezek a dokumentumok a lakosságcsere súlyos emberi következményeiről, a szétszakadt családok tragédiájáról, az itthon maradt szlovák őslakosság és a betelepített szlovákiai magyarság együttélésének első nehéz éveiről, az áttelepült szlovákok és a szlovákiai magyarság paradox helyzetéről: hiszen az áttelepített magyarok jelentős része színtiszta szlovákiai magyar falvakból magyarországi szlovák falvakba került, s ez a tény az első években tovább növelte kényszerrel végrehajtott áttelepítésükből származó belső feszültségüket. Az áttelepült magyarországi szlovákság többsége is túlnyomóan a csallóközi magyar falvakba került, s így az idősebb generáció tagjai ott - Szlovákiában - sajátították el a magyar nyelvet. A hazai szlovákok egy része pedig a romániai szlovákokkal együtt a Szudéta-vidékre, illetve a kitelepített dél-morvaországi németek helyére, cseh lakosok közé került. Ezek életkörülményei ellentmondásosabban alakultak, sorsuk lassabban konszolidálódott, mint a Csallóközben megtelepedett szlovákoké.

Az 1948-as év mindkét államban döntő fordulatot hozott a lakosságcserében is. Csehszlovákia 1948 júniusában leállította a magyarság áttelepítését s ezzel az egész lakosságcsere akciót is. A lakosságcsere során 73 273 magyarországi szlovák települt Szlovákiába, s Magyarországra hivatalosan kb. 100 000 magyart telepítettek át. Vannak olyan települések, főként Békésben és Csanádban, ahonnan a lakosság 30-80%-a települt át.

Milyen tényezők motiválták az áttelepülés szándékát? Első helyen rendszerint a gazdasági tényezőket szokták kiemelni, hiszen az áttelepülni szándékozók egy része az 1945-ös földreform után is föld nélkül maradt, vagy kis földtulajdonnal rendelkezett, és sokan annak tudatában választották a számukra sem könnyű áttelepülés útját, hogy ott megteremthetik anyagi- és létbiztonságukat. Persze nem véletlen a nincstelenek, a szegények elég nagy száma, hiszen a magyarországi szlovákság többsége az volt, s aki a szlovákság köréből más társadalmi rétegbe került, az legtöbb esetben asszimilálódott, elmagyarosodott. Az előbbieken kívül azonban sok szlovák középparaszt család is kérte áttelepítését. Az áttelepülés vágyát természetesen jelentősen befolyásolta a szlovákság nemzetiségi tudata is, érzelmi kötődése, ragaszkodása nyelvéhez, magával hozott népi kultúrájához, amelyet végre szabadon, egyenrangú állampolgárként használhat és ápolhat majd. Tehát olyan vágyak kielégítését remélte, amire a 19. század második felétől sem az Osztrák-Magyar Monarchiában, sem pedig a Horthy-Magyarországon évtizedeken keresztül sosem volt lehetősége.

A magyarországi szlovák nyelvszigetek lakosságának több mint 200 éves történetében az áttelepülés eseményeit jelentőségében csak a 18. század eleji letelepedéshez lehet hasonlítani.

Ugyanis a részleges áttelepüléssel az is szükségszerűen együtt járt, hogy visszafordíthatatlanul felbomlottak és fellazultak azok a kétszáz éves tradícióra visszatekintő, etnikailag viszonylag zárt közösségek, amelyeknek a magyarországi szlovákság nemzeti nyelvének, szokásainak, kultúrájának megtartását köszönhette.

1948 után mind a magyarországi szlovákságnak, mind pedig a hazai nemzetiségi politikának ezekhez a megváltozott körülményekhez kellett alkalmazkodnia.

1948-ban a lakosságcsere leállítása után a magyar társadalomban először próbáltak egy átfogó, a nemzetiség nyelvére és kultúrájára tekintettel levő koncepciót megteremteni, melynek eredményeképpen kezdett kiépülni - először a történelemben - egy teljes értékű szlovák iskolarendszer az óvodától a főiskolai tanszékig. Ezt a koncepciót feltétlenül pozitívan kell értékelnünk, mivel ennek az akkori nemzetközi viszonyok egyáltalán nem kedveztek. A nemzetiségvédelemnek a II. világháború után nem alakult meg a nemzetközi fóruma, s a hazai szlovákság életében Szlovákia, az anyanemzet - talán mindkét fél hibájából - semmilyen szerepet nem kapott. Ez a szerep alig változott 1951 után, amikor végre megszületett a csehszlovák-magyar kulturális egyezmény. Ebben a keretben soha nem kapták meg a magyarországi szlovákok az őket megillető helyet, s így nem csoda, hogy sem Szlovákia, sem pedig a hazai szlovákok részéről nem ébredt fel az egymás iránti kölcsönös érdeklődés, s így nem alakulhatott ki érzelmi kapcsolat sem, ami egyik feltétele annak, hogy növekedjék a kisebbség önbizalma és önbecsülése. 1948-ban hozták létre a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségét, amely, mint teljesen önálló - talán a kulturális autonómiából is valamit magán viselő - szervezet kezdte meg működését. 1948 és 1951 között a szlovákok gazdasági, politikai és érdekvédelmi szervezeteként tevékenykedett. Voltak helyi szervezetei, és volt tagsága. 1949 januárjától helyi szervezetek először Békéscsabán, Medgyesegyházán, Mezőberényben, Nagybánhegyesen és Szarvason alakultak. Budapesten 1949 decemberében alakult meg a helyi szervezet, amelynek még a XIX. századi hagyományokat követve saját könyvtára és olvasóköre is volt.

Annak ellenére, hogy a helyi szervezetek elsősorban a délalföldi szlovákság körében alakultak meg, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége létrejöttével először lett olyan országos jellegű szlovák politikai és kulturális szervezet Magyarországon, amely a gyakorlatban is valamennyi - szlovákok által lakott - településre kiterjesztette tevékenységét. Ezáltal a magyarországi szlovákság számára - történetében először - olyan fejlődési lehetőséget biztosítottak, hogy a több mint két évszázadon át egymástól elszigetelten élő szlovák nyelvszigetekből egységes etnikum, ténylegesen is kollektív nemzetiség váljék.

A szlovák szövetségnek ezt a kialakult, illetve kialakulóban lévő szervezeti formáját, tehát a helyi alapszervezeteket, 1951 elején -valamennyi, tagsággal rendelkező magyarországi tömegszervezettel együtt - megszüntették. A szlovák szövetségnek alig volt tehát ideje és lehetősége a maga teljességében kibontakoztatni nemzetiségpolitikai tevékenységét. 1951 után mozgástere, a szlováksággal való kapcsolatai a minimálisra csökkentek, s kizárólag a kulturális területre korlátozódtak.

Ez a törés és az ebből fakadó bizonytalanság abban mutatkozik meg leginkább, hogy a szövetség vezetői még a hatvanas évek első felében sem vállalják a szlovákság érdekképviseletét. Annak ellenére sem, hogy 1957 tavaszán a szlovákokra - talán az 1948 végéhez hasonlítható - nemzetiségpolitikai aktivitás volt a jellemző, melynek során növelni kívánták a szövetség társadalmi tevékenységét, önállóságát, kezdeményező lehetőségeit. Ám ezek az igények csak egy évtized múlva kezdenek majd fokozatosan a gyakorlatban is érvényesülni. így például már az ötvenes évek végén a Békés megyei szlovákok felvetették a szövetség helyi szervezeteinek szükségességét, mivel a szlovákság aktivitását, nyelvének, kultúrájának megőrzését és ápolásának garanciáját, a szövetség tényleges tömegkapcsolatainak területi lehetőségeit csak ezekben látták megvalósíthatónak. Ekkor vetődött fel az is, hogy az egyes szlovákok-lakta településeken a szlovákságnak a magyar lakosságtól különálló kulturális, sport és más szervezetei, ill. egyesületei legyenek, mivel csak egy ilyen intézményi rendszer állíthatja meg a felgyorsuló asszimilációt és őrizheti meg a szlovákok nemzetiségi öntudatát.

Pedig a hatvanas években bekövetkezett társadalmi változások egyre sürgetőbbé tették, és egyre sürgetőbben megkövetelték volna a nemzetiségpolitikai aktivitást is. E változási folyamatokhoz tartozott például a falvakat ért első nagyobb migrációs hullám, amikor a szlovákok lakta falvakból is igen sokan a környező magyartakta városokba költöztek, s igen gyakran a falvak legmozgékonyabb rétege távozott, teljesen megbénítva így, az addig esetleg élő nemzetiségi kulturális életet. Pedig sok mindenre oda kellett volna figyelni, mivel az 1960-as évtizedben sok minden történt, ami nem szolgálta a szlovák nemzetiség megmaradását. Ezek közé a jelenségek közé tartozott, hogy az 1960-as évek elején a szlovák anyanyelvű iskolákat pedagógiailag-metodikailag kidolgozatlan, végig nem gondolt kétnyelvű iskolákká alakították át. Az átte-lepülés lakosságveszteségei után a válságot az is elmélyítette, hogy 1965-ben kezdődött meg az a nagy belső migráció a falvakból a városokba, ami a lakosságcsere által megcsonkult szlovák közösségeket tovább gyengítette.

Az 1960-as évek a nemzetiségi politikában a kifulladást, majd a közömbösséget jelentik. Erről vallanak az iskolai körzetesítések, erről a nemzetiségi falvaknak magyar településekhez csatolása, ami által igen sok szlovák kistelepülésen nem működött az iskola, nem épült kultúrház és több településen nem épülhetett új lakóház sem, mert építési engedélyhez csak az jutott, aki a központi településen kívánt építeni, lakni.

1969-től az adott - bár szerényebb - társadalmi lehetőségeket és támogatottságot kihasználva a szlovák szövetség sokoldalú, színesebb társadalmi tevékenységbe kezdett. Kezdeményezései önállóbbakká, tevékenysége egyre inkább kollektív jellegűvé vált. A változási folyamat jelei a szlovák szövetségnek 1969-ben megtartott kongresszusán is megmutatkoztak. Ezen a kongresszuson választották meg az Országos Választmányt s a három alapbizottságot: az oktatásit, a kulturálist és a szerkesztőségit, majd az ifjúságit.

A szlovák szövetség sokoldalú társadalmi tevékenységét, önálló kezdeményezéseit az is elősegítette, hogy bázisa a szlovákság körében kiszélesedett. Az egyes bizottságok mellett szekciók alakultak, amelyek új tartalommal gazdagították a szövetség munkáját, s újabb rétegeket kapcsoltak a szlovák kultúrához, így az 1970-es évek elején alakult meg a Honismereti és Néprajzi Szekció (elnöke: Krupa András), amelynek feladata a hazai szlovák néprajzi gyűjtések és kutatások ösztönzése és eredményeinek publikálása. 1981-ben alakult a Szlovák Irodalmi Szekció, amelyet elsősorban a tíz évvel korábban fellendülő hazai szlovák irodalom hívott életre. A szövetség társadalmi tevékenysége főként az 1973-ban megtartott (ötödik) kongresszus után (megválasztott főtitkár: Such János, születési helye: Békéscsaba, elnöke: Knyihár János, születési helye: Békéscsaba) kapott markánsabb arculatot, mivel egyre szorosabbá vált a szövetség és a szlovák települések kapcsolata. Ekkor emelkedett 70-80-ra azoknak a szlovák helységeknek a száma, amelyek mind a mai napig az egyes szlovák nyelvszigetek kultúrájukat őrző, sőt, meg-megújító településeit képviselik. A szlovák közösségek „odafigyelése" nemzetiségi létükre, annak az igénynek a jelentkezése, hogy őrizzék, és újra éljék anyanyelvükre épülő kultúrájukat abban is megmutatkozott, hogy 1983-ban a szlovák szövetség VII. kongresszusán az egyes szlovák települések képviselői első alkalommal titkos szavazással választották meg a szövetség vezetőjét, főtitkárát Jakab Róbertné Singely Mária személyében (születési helye: Felsöpetény, Nógrád megye), aki egyúttal azt a közép-generációt képviselte, amely az 1948 után létrehozott hazai szlovák intézményekben nevelkedett. A változások igénye abban is jelentkezett, hogy 1988-ban (VIII. kongresszus), új típusú vezetés került a szövetség élére (elnöke Sipiczki Mátyás, genetikus, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára lett, s vezetésével sok-sok reformot kezdeményezett. Pl. szlovák intézményi hálózat létrehozása, tagsági bázis megteremtése stb.

1989 után éppen a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségében végrehajtott reformok tették lehetővé, hogy a 90-es évek elején több új szlovák szervezet is megalakult. A legnagyobb létszámú szervezet 1990-től továbbra is - mint a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének jogutódja - a Magyarországi Szlovákok Szövetsége maradt; intenzíven megkezdte a negyvenes évek végén s az 50-es években létező, majd később betiltott alapszervezetek ismételt kiépítését. A meglehetősen szétszórt magyarországi szlovákságot hét régióra osztva új szervezeti alapokra helyezte, s az alulról jövő kezdeményezésnek hangsúlyt adó tevékenységre ösztönzött. A hét régióban a szövetségnek 80 helyi szervezete működik. Az újonnan alakult szervezeteket az SOS (Slobodná organizácia Slovákov - Szlovákok Szabad Szervezete); a Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete (Organizácia slovenskej Mládeže v Maďarsku), melynek központja Békéscsabán van; Budapesten székel a Prameň(Forrás) folklóregyüttes, a Magyarországi Szlovák írók és Művészek Egyesülete (Združenie slovenských spisovateľov a umelcov v Maďarsku), valamint a szlovák szakos pedagógusok társasága (Spoločnosť slovenčinárov v Maďarsku), melynek központja Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola szlovák tanszékén van.

A magyarországi szlovákok társadalmi életében újabb változást hozott az országos és a helyi szlovák kisebbségi önkormányzatok létrejötte. E változás ösztönzője, jogi alapjának megteremtője az 1993. október 20-án hatályba lépett az 1993/LXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Ennek alapján kerülhetett sor az 1994. decemberi helyi önkormányzati választásokon a szlovák kisebbségi önkormányzatok megválasztására is. Ekkor 40 helyi szlovák kisebbségi önkormányzatot sikerült megválasztani. 1995. november 19-én 13 újabb - közvetlen módon választott - kisebbségi önkormányzattal gyarapodott a szlovák kisebbségi önkormányzat száma. Budapesten van az Országos Szlovák Önkormányzat központja. Budapesten 1995-ben megalakult a fővárosban élő szlovákok önkormányzata is, amelyben 6 budapesti kerület képviselői foglalnak helyet. A Budapesten élő szlovákokat három réteg képviseli: legnagyobb létszámmal a budapesti szlovákokat azok képviselik, akik 1945 után, s főként 1950 után különböző szlovák településekről „költöztek fel" Budapestre, különösen sokan a volt alföldi mezővárosokból, Szarvasról, Békéscsabáról, Tótkomlósról. Ez utóbbiról pl. 1945-1975 között közel 100 család lett a főváros állandó lakosává. Második réteget azok a szlovákok képviselik, akiknek településeit 1953 után Budapesthez csatolták. Ezekhez tartozik például Rákoskeresztúr és Rákoscsaba. A budapesti szlovákok legkisebb csoportját annak az igen idős generációnak a tagjai képviselik, akik a század végén letelepedett szlovák iparosok és gyári munkások leszármazottai. Ők azok, akik még napjainkban is a budapesti szlovák evangélikus imaház (Rákóczi út 73.) vasárnapi istentiszteleteinek állandó résztvevői. Szegeden is működik szlovák önkormányzat, amelyet a 20. század második felében, főként a délalföldről betelepült szlovákok hoztak létre.

 

2. Szlovák oktatásügy Magyarországon

Mielőtt a magyarországi szlovák iskolák; illetve a szlovák nyelven folyó oktatás néhány jellegzetességét elemezném, elöljáróban két olyan gondolatot szeretnék hangsúlyozni, amelyek a magyarországi szlovák nemzetiségi iskolák helyzetét s eddig elért eredményeit is meghatározták. Az egyik - amit mind az elméleti megközelítések, mind pedig a gyakorlati tapasztalatok igazolnak -, hogy minden nemzeti kisebbség, nemzetiség kultúrájának fenntartásában, fejlődésében alapvető szerepe volt és van a nemzetiségi iskolának. Ennek fontossága arányosan nő, sőt meghatványozódik a modern társadalmak fejlődésével. A másik, amely az előzőhöz kapcsolódik, hogy az oktatási rendszer, noha meghatározó szerepet játszik a. nemzetiségi kultúra fenntartásában, nem lehet annak egyetlen, kizárólagos intézményrendszere. A nemzetiségi iskola is csak más - iskolán kívüli - a nemzetiségi kultúrát közvetítő intézményi rendszerrel együtt tudja betölteni a neki szánt szerepet. Mindez hazai szlovák iskolahálózatra is vonatkozik.

A mai magyarországi szlovák iskolai oktatás létét egy fontos -1948-ban bekövetkezett - változáshoz kell kötni. Ekkor született az az elképzelés, mely szerint hozzá kellett volna kezdeni egy teljes szlovák iskolarendszer kiépítéséhez, amely az óvodától a középfokú iskolán át a főiskolai (tanárképző) tanszékekig egyre magasabb iskolafokozatokból tevődik össze. A fokozatosan kiépülő magyarországi szlovák oktatási rendszeren belül tehát olyan egységes intézményi hálózat jöhetett volna létre, amelynek addig a magyarországi szlovák művelődés területén hagyományai nem voltak, s 1918-ig az egész szlovák nemzet sem rendelkezett ilyennel.

Mivel Magyarországon 1945 előtt egységes szlovák nyelvű oktatás nem folyt, szervezett, egymásra épülő iskolahálózat nem alakult ki, nem történt gondoskodás szlovák pedagógusok képzéséről sem. 1945 előtt a szlovákok lakta települések többségében csak magyarul oktató iskolák voltak. Több településen - főként Nógrád és Pest megyében - az iskola falain belül a gyerekeknek tilos volt anyanyelvükön beszélni. Ehhez társult sokszor még az is, hogy a katolikus szlovák falvak egy részében - de előfordult ez az evangélikus egyház esetében is - az egyház is teljesen elmagyarosodott.

A kialakult állapot lassan egy-egy szlovák közösség számára is természetessé vált, hiszen településeiken sokszor már a századfordulótól az egyes generációk nem ismertek olyan intézményekét, amelyek számukra kultúrájukat, nyelvüket anyanyelvükön közvetítették volna. Emiatt főként a harmincas és a negyvenes évek első felében felnőtté vált nemzedékben megrendült a saját nyelv és kultúra társadalmi értéke iránti bizalom, noha ezt a folyamatot az érintettek gyakran csak ösztönösen élték meg.

Minderre azért volt szükség kitérni, mert amikor 1945-ben, majd 1948-49-ben az állami tanügyi szervek létre akarták hozni a szlovák - anyanyelven oktató - iskolákat, számolni kellett a szlovák lakosság között élő „negatív" hagyományokkal, a már évtizedek során kialakult megszokottsággal, de az 1947-es magyar-szlovák lakosságcsere okozta traumákkal, tudati, magatartásbeli törésekkel is. Ez a társadalmi-művelődési háttér végül is módosította az 1948-ban a szlovák iskolák alapítására vonatkozó eredeti elképzeléseket és terveket.

Amikor 1949-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium az 1948-ban alakult Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségével együtt minél rövidebb idő alatt minden szlovák faluban létre kívánta hozni a szlovák iskolát, ezt a folyamatot két tendencia jellemezte:

- A tervet csak ott lehetett megvalósítani, ahol ez a szlovák közösségek igényeivel, akaratával találkozott, s ott, ahol a szlovák nyelvű oktatásnak volt valamilyen hagyománya. Ez elsősorban a délalföldi szlovákságra volt jellemző.

- A nyelvileg még teljésen zárt szlovák falvakban viszont - ilyenek voltak, pl. a pilisi vagy a nógrádi szlovák települések - nem sikerült szlovák iskolát alapítani.

Részben ezeknek a kudarcoknak is szerepük volt abban, hogy Budapesten és később Sátoraljaújhelyen is olyan típusú iskolát és kollégiumot hozzanak létre, amely a környező szlovák települések gyermekeit is befogadja. Végül Békéscsabán és Szarvason is csak ilyen típusú szlovák iskola nyílt, amelyet a „népi kollégiumnak" nevezett intemátussal együtt a két település kiterjedt, nagyrészt szlováklakta tanyavilág gyermekei számára alapítottak. De a két várost 50 km-es körzetben körülvevő szlovák településekről is jártak gyerekek e két iskolába.

A kollégiummal működő iskolák hazai szlovák oktatási hálózatunk - de általában is a nemzetiségi iskola - egyik speciális típusát képviselik. A szétszórtan, apró településeken élő nemzetiség számára közel 5 évtizede létrehozott intézmények formai kereteinek megválasztása akkor helyesnek bizonyult, s ezek az intézmények a szlovák nemzetiségi oktatásnak ma is viszonylag stabil kereteit jelentik.

Ezektől eltérő módon néhány kollégium nélküli iskola is szerveződött, amely csak egy-egy település diákjait fogadta. Az ilyen iskolák többször kerülnek a tanulók csökkenő létszáma miatt válságos helyzetbe. E folyamat keretei közt szűnt meg például a nagybánhegyesi szlovák iskola. A tótkomlósi szlovák iskolának pedig, amelynek 1949-ben - tehát a lakosságcsere után - még több mint 300 tanulója volt, tíz évvel később, 1959-ben már csak 90. S ha napjainkban az iskola tanulólétszáma 140-150 körül is van, ez a tény akkor is azt mutatja, hogy a kb. 7000 lakosú, kb. 50%-ban szlovák lakosságú településen, a szlovák családok gyermekeinek többsége magyar iskolába jár.

1949-ben a szlovák tanítási nyelvű iskolák megszervezésével párhuzamosan, rövid idő alatt 40, majd 80 szlovák település magyar iskolájában bevezették a szlovák nyelv fakultatív tanítását. Ez lett az ún. szlovák nyelvoktató iskola típusa, amely 1989-ig a szlovák nemzetiségi oktatási intézményekhez sorolható iskolák 90-95%-át tette ki. Voltak időszakok, amikor 10-11 000-en tanulták 4, 6 vagy 8 éven keresztül a szlovák nyelvet.

Az iskoláknál ugyan jóval szűkebb keretek és lehetőségek között, s jóval kevesebb szlovák településen, de az óvodákban is 1954-58 között megkezdődött - bár sok nehézséggel és ellentmondással - a szlovák nyelv használata.

A szlovák iskolarendszer kialakításának történetében rendkívül fontos lépés volt, hogy 1949-ben - a középfokú (tanítóképző, gimnázium) anyanyelvi képzés megszervezése után - a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szlovák tanszék alakult, Sziklay László irodalomtörténész, a szlovák irodalom és kultúra jeles kutatója és népszerűsítője vezetésével. Itt általános iskolák számára szlovákszakos tanárokat képeztek. Speciális és nehéz feladat várt erre az intézményre, amelynek úgy kellett a főképp szlovák paraszti családokból származó fiatalokból a szlovák közösség számára értelmiséget, szellemi munkásokat felnevelnie, hogy ennek egyáltalán nem volt hagyománya. E tanszék tehát, mint egyetlen ilyen intézmény, úttörő munkát végzett nemcsak abban, hogy szlovák pedagógusokat képezett, hanem abban is, hogy szlovák értelmiséget nevelt és adott a hazai szlovákságnak, akik saját anyanyelvük és kultúrájuk közvetítőivé váltak.

1948 és 1958 között a következő szlovák nemzetiségű, vagy nemzetiségi jellegű oktatási intézmények jöttek létre. A nemzetiségi jellegű intézmény fogalmába a nyelvoktató, vagy azok a közép-és felsőfokú intézmények tartoznak, amelyek valamilyen formában a szlovák nyelv és kultúra befogadói és közvetítői lettek: 19 óvoda, ahol szlovákul is foglalkoztak a gyermekekkel. 6 szlovák tanítási nyelvű iskola, ahol a magyar nyelvet és irodalmat kivéve, minden tantárgyat szlovákul oktattak. Ilyen iskola működött Békéscsabán, Budapesten, Nagybánhegyesen, Sátoraljaújhelyen, Szarvason és Tótkomlóson. 1958-ban 112 iskolában tanították külön tantárgyként a szlovák nyelvet. 1958-ig a szlovák középfokú képzés a budapesti szlovák tanítóképzőben és a békéscsabai szlovák gimnáziumban folyt. Ezekben az iskolákban többek között a következő pedagógusok működtek, NI. tanítanak:

1957-ben a budapesti, illetve a gyulai magyar óvónőképzőben helyet kapott a szlovák óvónőképzés is. Az ötvenes évek végén a középfokú tanító- és óvónőképzőket megszüntették, s így a budapesti szlovák tanítóképző épületében is szlovák gimnázium kapott helyet. Szerepüket új felsőfokú intézmények vették át. A szlovák tanítóképzés először a budapesti felsőfokú tanítóképzőben folyt, majd később Esztergomba került, az óvónőké pedig Szarvasra. A békéscsabai Körösi Csoma Sándor Főiskolán 1994 óta szlovák szakos képzés is van. 1974-1992 között a budapesti Bem József Óvónői Szakközépiskolában is voltak „szlovák" osztályok. 1992 óta ebben az intézményben a szlovák óvodák, iskolák és kollégiumok számára ún. pedagógus-technikusokat, kisegítő nevelőszemélyzetet képeznek. Az oktatói kar tagjai többek között megemlíthetjük: Fazekasné Bárth Klárát, Mátrainé Gorján Máriát, Homokné Uhrin Erzsébetet. 1955 óta a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola szlovák nyelv és irodalom nemzetiségi tanszékén képezik az általános iskola felső tagozata számára a szlovák szakos tanárokat. Tanszékvezetői és oktatói közé tartoztak (tartoznak) többek között: Drahos Ágoston, Szincsok György, Drien Károly, Gyivicsán Anna, Bacsa Pál, Králik Aladár, Maruzsné Sebó Katalin. Szlovák szakos középiskolai tanárok képzése az ELTE Bölcsészettudományi Kara Szláv Filológiai Tanszékén folyik, ahol a képzésben Úrhegyi Emília, Gregor Ferenc, Gyivicsán Anna, Káfer István, Zsilák Mária, Kiss Szemán Róbert vett, ill. vesz részt.

A létrehozott szlovák iskolarendszer szerkezeti és tartalmi kérdéseivel - a változtatás igényével - az Oktatási Minisztérium 1955-ben foglalkozott. A dokumentum azt vetette fel, hogy a szlovák nyelvoktató iskolák egy részét anyanyelvi iskolákká kellene átalakítani. A konkrét tervet 1958-ban a szlovák szövetség, illetve a szövetség mellett megalakult Szlovák Pedagógus Tanács dolgozta ki. Eszerint 14 településen szlovák tannyelvű iskolát hoztak volna létre: Örménykúton, Pilisszentkereszten, Pilisszántón, Nagytarcsán, Csornádon, Csőváron, Sámsonházán, Lucfalván, Ősagárdon, Vanyarcon, Bánkon; ezen kívül egy szlovák tagozatos szakközépiskolát, s meg kellett volna teremteni annak a lehetőségét is, hogy az egyes magyar gimnáziumokban is bevezessék a szlovák nyelvoktatást.

Az 1958-as elképzelések végül mégsem valósultak meg. 1961-ben ugyanis a magyarországi szlovák tannyelvű iskolákat kétnyelvű, szlovák-magyar iskolákká alakították át, ahol a humán tantárgyakat szlovákul, a természettudományi tárgyakat magyar nyelven tanítják olyképpen, hogy a szakkifejezéseket a tanulók ezeken az órákon szlovákul is megtanulják.

1985-ben több nyelvoktató iskolát kétnyelvűvé akartak átalakítani. Ezt a tervet 1-2 iskolában sikerült - csonkán - bevezetni.

Napjainkban - támaszkodva a nemzetiségi törvény és a Nemzetiségi Alaptanterv követelményeire - új elképzelések és tervek alapján nyelvileg és tartalmilag is gazdagítani akarják a nemzetiségi iskolákat. E terv a nyelvoktató iskolákra is kiterjed.

A hazai szlovák és szlovák jellegű iskolák történeti, nemzetiségtörténeti és művelődéstörténeti jelentőségükön túl, mint az összmagyarországi iskolarendszer szerves részei, mind a mai napig - s ezen belül egy sor speciális vonás hordozói is - nemzetiségi feladataik mellett, a magyar iskolákhoz hasonlóan össztársadalmi szerepüket is betöltik. A szlovák középfokú intézményekben érettségizettek az ország több egyetemére és főiskolájára eljutottak; például az orvosi egyetemekre, de a műszakiakra is, s legújabban a közgazdasági egyetemekre és főiskolákra is, főként külkereskedelmi szakokra. A többség azonban a hazai szlovák-szakos tanítókat és tanárokat képző főiskolákon végez (Budapest, Esztergom, Szarvas, Szeged, s 1970 óta évenként 4-7 hallgató különböző szakokon a pozsonyi (Bratislava), az eperjesi (Prešov), illetve a zólyomi (Zvolen) erdőmérnöki egyetemen tanul, a Művelődési Minisztérium, illetve a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium ösztöndíjasaiként. 1993-tól 30-ra emelkedett azoknak a száma, akik Szlovákiában végezhetik főiskolai és egyetemi tanulmányaikat. Azóta többen a Besztercebányán {Banská Bystrica) alakult Bél Mátyás Egyetem hallgatói.

Ezekben a - nem kevés küzdelemmel kialakított - szlovák oktatási intézményekben nőtt fel az a mai értelmiség, amely a szlovák kultúra megőrzője és közvetítője lett. Van olyan rétege is, amely saját anyanyelvén alkotó értelmiséggé vált: létrehozta a magyarországi szlovák szépirodalmat; s anyanyelvén, elsősorban a folklór, a történelem és a nyelvészet terén tudományos tevékenységet is folytat.

 

3. Művelődés

Nagy Lajos író, Kiskunhalom című szociográfiai-szépirodalmi munkájában, amelyben a szlovák telepítésű Apostag lakóinak életét mutatja be az 1930-as években, van egy olyan, az író számára megszokottá vált életkép, amelyben egy idős parasztasszony a Tranosciusszal, a szlovák evangélikusok énekeskönyvével üldögél a háza előtt. Ez a kép már akkor is, s gyakran még napjainkban is a magyarországi szlovákság és az írott-nyomtatott anyanyelvi kultúra szinte egyetlen kapcsolatára utaló jelképévé vált, még akkor is, ha az a szlovákság egészére nem is vonatkozott.

A magyarországi szlovákok kultúrájukat 1945 előtt, de még közel két évtizeden keresztül 1945 után is, elsősorban öntevékeny keretek között ápolták, s az iskolán kívüli művelődés más formái még - az 1960-as évek első felében is - csak próbálkozások maradtak.

1945 után a hazai szlovák kulturális élet szervezője, irányítója a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja volt, amelynek keretei közt különféle együttesek (énekkar, tánc, zenekar) létesültek. 1946-ban sor került az első szlovák kulturális találkozóra is Békés megyében, Tótkomlóson, ahol az egyes falvak szlovák színjátszó csoportjai léptek fel. E találkozón első alkalommal gazdag néprajzi kiállítást rendeztek, illetve a kiállítás megnyitása alkalmából először mutattak be népszokásokat színpadon, ugyanis ekkor mutatták be látványos népviseletben a pitvarosi lakodalmat. Másik ehhez kapcsolódó „folklorizált" szereplés a Kiskőrösiekhez kapcsolódik, akik még ma is élő ünnepi viseletükben mutatták be Csepelen, 1948-ban, a kiskőrösi lakodalmat. A tótkomlósi találkozón elsősorban a délalföldi szlovákság körében főként a századfordulón kibontakozott népi színjátszás hagyományai elevenedtek fel. A virágzásnak induló műfaj azonban 1949 után háttérbe szorult, s bár 1958-1962 között megfigyelhető volt másodvirágzása, hajdani elevenségét, a közönségre tett nyelvi-, érzelmi- és tartalmi hatását már nem tudta visszanyerni. Ma már csak fel-felbukkanó kísérője a szlovák kultúra helyi ápolásának.

A szlovák kulturális életet az 1947-48-ban lebonyolított szlovák-magyar lakosságcsere egy időre visszavetette. A lakosságcsere nehéz emberi megpróbáltatásai után a 1948 decemberében megalakult Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége egyik alapvető feladatának tekintette, hogy ezt a passzív állapotot megszüntesse, és egy eleven szlovák kulturális életet teremtsen.

A szlovák szövetség irányításával kétfajta intézményi keretben ápolták és közvetítették a szlovák kultúrát. Közvetlenül a szövetség mellett 1949-ben központi intézményeket hoztak létre, amelyeket többek között egy bábegyüttes, egy tánckar és egy énekkar képviselt. A másik formát a szlovák szövetség helyi szervezetei mellett, vagy akár azokon kívül, az egyes települések színjátszói, ének- és táncegyüttesei képviselték.

A két kulturális intézményi keret - a központi és a helyi együtteseknek - párhuzamos tevékenysége idején, 1949-1951 között mindkét keretben azonos, két kulturális réteget közvetítettek, a folklórt és a klasszikus szlovák kultúrát olymódon, hogy a szlovák kultúra e két meghatározó rétege ekkor még egyensúlyban és összhangban volt egymással. Ez jellemezte nemcsak a szlovák szövetség központi együtteseinek a magyarországi szlovák falvakban bemutatott műsorát, hanem a regionális együttesekét is, amelyek - a központi együttesekhez hasonlóan - nem egyszer földrajzilag távol eső, sokszor eltérő nyelvjárással beszélő, szlovák lakta településekre is elvitték s népszerűsítették a szlovák kultúra értékeit.

1951 és 1956 között a szlovák kultúra ápolásában a folklór-hagyományok szerényebb életben tartása dominált.

Az ötvenes évek végén újra felerősödtek az igények, hogy bizonyos autonóm jelleggel bíró központi kulturális intézmények jöjjenek létre. Konkrét tervek születtek például egy központi szlovák múzeumról. Ezt Békéscsabára vagy Vácra kívánták helyezni. A szlovákságnak egy szűkebb értelmiségi rétege ekkor vetette fel a szlovák színház kérdését is. Nem ezekben az években született meg először a gondolat, mert 1952-ben a nemzetiségek, így a szlovákok is, azt kérték, hogy az 1952-ben megalakított Déryné Színház vándortársulatán belül hozzanak létre szlovák, román stb. csoportokat. A javaslatot akkor, arra való hivatkozással, hogy ezek irreális kérések, elvetették. Ez a gondolat éledt fel újra abban az elképzelésben is, amellyel a békéscsabai Jókai Színház foglalkozott a hetvenes évek derekán, amikor a színházon belül szlovák bemutató-színpadot akartak működtetni.

Az ötvenes évek végén jelentkeztek azok az igények is, hogy Budapesten kívül - ahol a szlovák szövetség székhelye volt, szlovák tanítóképző, általános iskola és főiskolai tanszék működött -épüljön ki egy-egy regionális szlovák kulturális központ, elsősorban Békéscsabán és Sátoraljaújhelyen.

A hatvanas évek elejéhez kapcsolódik a nemzetiségi művelődés új intézményeinek megteremtése. Ezek az új formák szorosan összefüggnek a magyar népművelés akkori kísérleteivel. Ekkor szervezik meg például az első szlovák klubokat, szlovák nyelvű TIT előadásokat, irodalmi színtársulatokat, esti iskolákat hoznak létre a felnőttek számára. A Hazafias Népfront által irányított honismereti mozgalomba falukrónikák, helytörténeti monográfiák írásába, helyi múzeumok, tájházak létrehozásába több szlovák település is bekapcsolódott.

1972-ben a megyei könyvtárhálózat keretében létrehozták a nemzetiségi, s ezen belül a szlovák báziskönyvtárakat, amelyek a szlováklakta falvak könyvtárait szlovák könyvekkel látják el, s feladatuk közé tartozik, hogy hozzájáruljanak a szlovák olvasási kultúra megteremtéséhez, fejlesztéséhez. A szlovák báziskönyvtáraknak öt központja van: Békéscsaba, amelynek a hatáskörébe a Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyében lévő falvak, Miskolc, ahová a Borsod, Heves és Szabolcs-Szatmár megyei falvak tartoznak, míg Nógrád megyét a rétsági, Pest megyét a szentendrei, Komárom megyét pedig á tatabányai könyvtár látja el. A szlovák bázismúzeum a békéscsabai Munkácsy Mihály múzeumban kapott helyet. Ezekben az intézményekben számos, a szlovák kultúrát szerető és támogató szakember működött, ill. dolgozik ma is; többek között

 

Média

A hetvenes évek közepén indult meg - kísérleti jelleggel - Szolnokról a szlovák nyelvű rádióadás. Onnan rövid időre Egerbe került, majd Miskolcra. Napjainkban a napi félórás országos szlovák rádióadást Szegedről sugározzák, vezetője Marga Mária. Ezenkívül szlovák regionális műsorokat sugároznak Miskolcról és Szeqed-ről.

Amíg az évek óta folyó rádióadásoknál még napjainkban is nehezen mérhető le ennek a modern tömegkommunikációs eszköznek a hatása a szlovák lakosság körében (mivel a rádió-levelezőknek csak szűkebb köre alakult ki), addig az 1983 szeptemberében - utolsóként a magyarországi nemzetiségek sorában - megindult szlovák televízió adás (gazdája a Magyar Televízió szegedi stúdiója, vezetője a kesztölci születésű Fűzik János) igen gyorsan „nézett" lett, és osztatlan, egyre növekvő népszerűségnek örvend.

 

Szépirodalom

Az 1970-es évek folyamán és az 1980-as évek első felében a hazai szlovák kultúrán belül egy újabb alkotó tevékenység bontakozott ki: újra megjelent a magyarországi szlovák nyelvű szépirodalom, s a nyilvánosság elé lépett az anyanyelven, tehát szlovákul művelt tudományosság.

A hazai szlovák szépirodalom első fejlődési szakaszát a két háború között a délalföldi parasztírók képviselték. A cseh, illetve a szlovák nyelvű tudományos tevékenységet, illetve szlovák nyelvű publicisztikát elsősorban a délalföldön működött evangélikus lelkészek művelték.

A kibontakozás első szakaszában - az 1970-es években - vezető szerepe a szlovák költészetnek volt, de a nyolcvanas évek elejére a szlovák prózaírás is a költészet egyenrangú partnere lett. Ezt az egyenrangúságot jelzi az is, hogy a nyolcvanas évek elején megszületett az első hazai szlovák regény is, Pavol Kondač (Kondacs Pál): Hrboľatá cesta (Rögös út) című regénye. A szerző családregényt írt, amely az 1920-as évek végétől az 1960-as évekig játszódik egy délalföldi mezővárosban. Témáját a szerző szülővárosából, Szarvasról merítette. Második regényét Kondacs Pál Oneskorený návrat - Kései visszatérés címmel Melis Györgyről, nemzetközi hírű operaénekesről írta, aki szarvasi szlovák családból származott.

Az utóbbi évtizedekben megjelent költői és prózai antológiák, önálló kötetek már három nemzedék irodalmi alkotásait teszik közzé. A legidősebb költőnemzedéket Pavol Sámuel (Számuel Pál) és Juraj Dolnozemský (Antal György) képviseli. Mindketten Tótkomlóson születtek, és ott is alkotnak; mindkettő fizikai munkásként vált költővé.

A másik generációt már azok az 50-es. ill. az 50-es éveik végén járó prózaírók és költők képviselik, akik a hazai szlovák oktatási intézményekben nevelkedtek, s itt ismerkedtek meg a modern szlovák irodalommal és kultúrával is, amellyel ma is erős kontaktusban élnek. E nemzedék részben a pilisi szlovák falvakból indult, így Alexander Kormos (Kormos Sándor), Gregor Papuček (Papucsek Gergely) és Zoltán Bárkányi-Valkán (Bárkányi Zoltán), Fúzik Ildikó (Ildikó Fúziková), részben pedig a délalföldi, a pilisieknél jóval gazdagabb szlovák népi és polgári kulturális hagyományokkal rendelkező települések szlovák közösségeiből került ki, mint Michal Hrivnák (Hrivnák Mihály), Pavol Kondač (Kondacs Pál), Juraj Marik (Marik György) és Ondrej Medveď (Medvegy András). A harmadik, a legfiatalabb irodalmi nemzedékhez azok a fiatal szlovák értelmiségiek, munkásfiatalok, egyetemisták és középiskolások sorolhatók, akik éppen a két idősebb nemzedék eredményeitől ösztönözve kaptak alkotókedvet. Ezt a generációt képviseli többek között Fuhl Imre, Hattinger Gábor, Haluška Veronika, s rövid ideig Glück Márta. A hazai szlovák szépirodalom jellegzetes vonásait az anyanyelvi, művészi fokú kifejezésen kívül az is erősíti, hogy tartalmilag is szorosan összefonódott a magyarországi szlovákság létével. A hazai szlovák írógárda felnevelésében szerepet kapott a hazai szlovák sajtó, hiszen az írók többsége újságíróként az 1949-1956-ig megjelenő Naša sloboda (Szabadságunk) c. lapnál, majd az 1957-től Ľudové noviny (Népújság) szerkesztőségében dolgoztak. E lap főszerkesztői tisztét 1957-től napjainkig a következők töltötték be: Lederer Ernő, Serfőző László, Hankó János (szül. helye Békéscsaba), Balkó János, (szül. helye Tótkomlós) Krizsán Ferenc (Csömör), Kondacs Pál (Szarvas); Fuhl Imre (Pilisszentkereszt), Bárkányi Zoltán (Késztölc). A hazai szlovák kultúrához is kapcsolódnak a szlovák származású képzőművészek, mint: Ezüst György, Lukoviczky Endre, Cs. Pataj Mihály, Pataj Pál.

 

Szlovák nyelvű médiumok címe és telefonszáma

- Ľudové noviny Szerkesztősége

1065 Budapest, Nagymező u. 49. - Tel: 331-9184

 

- Magyar Televízió Szlovák Szerkesztősége

6725 Szeged, Kálvária tér 22 - Tel: 62/480-280

 

- Magyar Rádió Szlovák Szerkesztősége

6724 Szeged, Stefánia u. 7. - Tel:62/477-377

 

4. Tudományos tevékenység

Az alkotó szellemi tevékenység körét bővítik a most már több kötetben megjelent folklór-gyűjtemények, amelyeket elsősorban Krupa András (Ondrej Krupa) Békés megyei hiedelem-, szokás-, illetve népmesegyűjteménye, Lami István (Štefan Lami) ballada-, népmese- és szokásgyüjteményei, Gyivicsán Anna, Tábori György, Koppány János munkái és Andó György múzeológiai tevékenysége gazdagítanak.

A néprajzi gyűjtésekre és kutatásokra támaszkodó tudományos feldolgozások első eredményei az először 1975-ben kiadott - s azóta 12 kötetben napvilágot látott - Národopis Slovákov v Maďarsku (A magyarországi szlovákok néprajza) című sorozatban jelennek meg.

A szlovákok történetével Gombos János és Tóth István, nyelvével Zsilák Mária és Fazekasné Bárth Klára foglalkozik. Természettudományi területen megemlíthetjük a szlovák származású tudós kutatókat is: Sipiczki Mátyás genetikust és Vandlik János atomfizikust.

1990-ben a békéscsabai szlovák értelmiség kezdeményezésével, s a Magyarországi Szlovákok Szövetsége támogatásával hozták létre a Szlovák Kutatóintézetet Békéscsabán (Slovenský výskumnýústav). Az intézet feladata kizárólag a magyarországi szlovákok múltjának és jelenének kutatása. Történeti, nyelvi, néprajzi és szociológiai kutatásokat folytat. Eddig többek között két jelentős kiadványa látott napvilágot magyar és szlovák nyelven: 1993-ban az Atlas slovenských nárečí v Maďarsku - A magyarországi szlovák nyelvjárások atlasza. 1996-ban az Atlas ľudovej kultúry Slovákov v Maďarsku (A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza). Az intézetnek az is a feladata, hogy a tudományos eredményeket a nemzetiségi közösséghez visszajuttassa, hogy azok bekerüljenek a nemzetiségi köztudatba, ily módon befolyásolják a nemzetiségek értékorientációját, és a nemzetiségi kultúra, a nemzetiségi identitás javára váljanak.

Elsősorban ezt az eddig hiányzó szerepet kívánná a békéscsabai Szlovák Kutatóintézet betölteni. Szeretne a magyarországi szlovák értelmiség nevelőjévé válni: olyan háttérré, amely biztonságot nyújt annak a rétegnek, amely nélkül nem lehet a mai társadalomban a magyarországi szlovákok nyelvét és kultúráját fenntartani és megőrizni.

 

Magyarországi szlovák kisebbségi szervezetek, intézmények és vezetőik a megjelenés évében

 

elnöke: Mata Mihály

1114 Budapest, Fadrusz. u. 11/A. - Tel: 162-1231, 166-1463

 

elnöke: Egyedné Baránek Ruzsenka

1114 Budapest, Fadrusz u. 11/A. - Tel: 165-9648

 

elnöke: Matejdesz Mária

5600 Békéscsaba, Kossuth tér 10. - Tel: 66/321-177

 

elnöke: Fuhl Imre

1065 Budapest, Nagymező u. 49. - Tel: 302-3572

 

Elnöke: Klauszné Fűzik Ildikó

1121 Budapest, Öröm u. 10-12 - Tel: 249-3446

 

elnöke: Kormos Sándor

2095 Plisszántó, Nyárfa u. 6.

 

elnöke: Hollósy Zsuzsanna

1131 Budapest, Jász u. 94. - Tel: 173-8701

 

tudományos vezetője: Gyivicsán Anna

5600 Békéscsaba, Szabó D. u. 40-42 - Tel: 66/328-577

 

vezetője: István Anna

5600 Békéscsaba, Kossuth tér 10. - Tel: 66/321-771

 

Alap-, közép- és felsőfokú iskolák

 

1139 Budapest, Lomb u. 1-7. - Tel: 270-0481, 270-0485

 

5600 Békéscsaba, Jilemnicky u. 1. - Tel: 66/325-801

 

5540 Szarvas, Szabadság u. 29. - Tel:66/312-104

 

3980 Sátoraljaújhely Balassa út 4. - Tel: 41/321-060

 

5940 Tótkomlós, Földvári u. 1. - Tel: 68/385-076

 

5540 Szarvas, Szabadság u. 47. - Tel: 66/311-511

 

2501 Esztergom, PF. 20. -Tel: 33/313-699

 

6725 Szeged, Hattyas sor 10. - Tel: 62/310-051

 

5600 Békéscsaba, Bajza u. 3. - Tel:66/447-447

 

1364 Budapest, Piarista köz 1. - Tel: 267-0966

 

1118 Budapest, Ménesi út 27. - Tel: 166-5666

 

A Magyarországon élő kisebbségekkel foglalkozó országos intézmények

 

1055 Budapest, Kossuth tér 4. - Tel: 268-3000, 268-3813

 

1055 Budapest, Szalay u. 10-14 - Tel: 302-1003

 

1011 Budapest, Corvin tér 8. - Tel: 201-3766

 

1054 Budapest, Báthory u. 10. - Tel: 131-0931

 

1054 Budapest, Báthory u. 10. - Tel: 111-8038, 111-6650

 

1054 Budapest, Széchenyi rkp. 19 -tel: 268-5032, 268-5986

 

Dr. Kaltenbach Jenő

1055 Budapest, Tüköry u. 3. - Tel. 269-3536

 

1055 Budapest, Akadémia u. 3. - Tel: 353-4444

 

  
Előző fejezet Következő fejezet