Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

BÉKEFI ANTAL

 

A nagy árvíz (1879) utáni idők a modern szegedi újságírás megszületésének s megerősödésének évtizedei voltak. A „víz" előtt itt lényegében egy patriarchális kényelmességű, lassú ritmusú, inkább csak az eszmehírdető politikára, valamint az irodalmias igényű s jellegű kisprózára alapozott zsurnalizmus létezett, mely az eleven, gyors hírszolgálatot nemigen tartotta feladatának. A rekonstrukció nyomán fölélénkülő város modernizálódó, polgáriasodé élete azonban mindinkább megkívánta a gyors és pontos híreket, a sokoldalú, gazdag, a helyi viszonyokat részleteiben is tükröző információkat. A szegedi sajtó jellegének megváltozása, korszerűsödése s így elevenebbé, élénkebbé válása természetesen egy hosszas és egyáltalán nem egyenes vonalú fejlődés eredménye lett; egyetlen ember tevékenységére visszavezetni ezt nem ajánlatos. De tény, a fordulat egyik legjelentősebb kezdeményezője és végigvivője Békefi Antal (1858-1907) volt; az ő több mint negyedszázados munkássága nyomán egy teljesen megváltozott, megújult Szegedi Napló formálódott ki. S míg irodalmi munkássága, melyet kortársai még jelentős teljesítménynek láttak, mára lényegében elavult, ez a teljesítménye megőrzi nevét. Szegedi sajtótörténetében játszott szerepe történelmi jelentőségűnek bizonyult.

Sajnos, életútja alakulása - annyi kollégájához hasonlóan -jórészt föltáratlan még, s a közforgalomban lévő adatok egy része is téves. Valamennyi őt regisztráló lexikon s más írások is azt állítják, 1859. szeptember 28-án született Szentesen. Ez azonban - legalábbis az időpontot illetően - téves; mint Rózsa Gábor levéltári kutatásai kiderítették, nem ekkor, hanem egy évvel korábban, 1858. szeptember l-jén született. A szentesi izraelita hitközség anyakönyve szerint apja Ignatz Kann (1821-?) handlé, azaz kereskedő, anyja Rosalia Back (1823-?) volt. Az újszülött a Nathan nevet kapta. Apja, aki előbb is, utóbb is inkább a Leopold (Lipót) nevet használta, Kecskemétről származott, anyja családja pedig Óbudáról; a vallási hagyományokat betartották. A családban több gyerek született (Hani 1853., Julius (Jakob) 1856., Nathan 1858. stb.); s még Békefi halálakor is három testvére élt. Rokonságban voltak a szentesi Leipnik-családdal, akik közül ketten, a színésszé lett Deréki Antal s az újságíróvá lett Bánfalvi Lajos a maguk korában ismert nevek voltak.

Az ifjú Kann Nathan - a majdani Békefi Antal - gyerekkoráról, ifjúságáról szinte semmit nem tudunk. Annyi bizonyos, a család ez időben is mozgásban, vándorlás közben lehetett; 1853 és 56 között pl. három különböző lakásukról tudunk (szentesi 1276. sz. ház, László-telek 13., szentesi 381. sz.). Bodrits István (Szentesi életrajzi évfordulók 1898. 5. sz.) úgy tudja, elemi iskolai tanulmányait Békefi Szentesen végezte; de valószínűbb, hogy már Szegeden, ahová - valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején (?) - a Kann-család költözött. Elemi iskolai tanulmányairól azonban konkrétumok nem állnak rendelkezésünkre. Az viszont biztos, hogy 1870-ben már bizonyosan Szegeden éltek, s Békefi utóneve ekkor már nem Nathan, hanem Antal volt - a helyi főreáltanoda, amelynek diákja lett, már Kann Antalként jegyezte be nevét. A főreáltanodában, a majdani főreáliskola akkor formájában, 1871 őszétől 1875 nyaráig járt. Az első három osztályban Szurmay Sándor, a majdani honvédelmi miniszter, a harmadik és negyedik osztályban Szmollény Nándor, a majdani neves várostörténész volt osztálytársa. Osztályfőnökei - sorrendben - Szendrői János, Bója Ferenc, Csonka Ferenc és Homor István voltak; valamennyien, kivált az utóbbi kettő, Szeged művelődéstörténetének is érdemes alakjai. Tanulmányai eredményeit váltakozva az I. és II. rendűek közt regisztrálják az iskola „értesítményei" ; azaz - mai szóhasználattal élve - közepes tanuló volt.

Nem tehetségében lehetett persze a hiba, inkább speciális érdeklődése és ambíciója sodorta el a reáliskolai stúdiumoktól.

Színész, pontosabban operaénekes akart ugyanis lenni, s 1875 őszén be is iratkozott Budapesten az országos Szülészeti Tanodába. Ezt az iskolát 1863-ban szervezték, főigazgatója gróf Festetics Leó, aligazgatója Gyulai Pál volt, s 1866-ban nyílt meg három drámai és operai osztállyal. Békefi az operai osztályba iratkozott be (szép hangját kortársai később is emlegették), s az első évet el is végezte. Ám - bár a képzési időt éppen ekkor, 1876-ban emelték föl öt évre - tanulmányait nem folytathatta: megbetegedett. Tüdőbaja, mely ekkortól élete végéig elkísérte s emberi lehetőségeit jócskán behatárolta, elzárta előle a pályát. (A Békefi - pontosabban, egy ideig még: Békeffy - nevet valószínűleg itt kezdte le használni.)

Hogy 1876 után hol élt s mit csinált, megintcsak nem tudjuk. Valószínű, hogy lábadozott, majd helyét kereste. Egy, még pályája elejéről való tárcájából (Szegedi Híradó, 1890. dec. 12.) azonban tudjuk, írói s újságírói ambíciók is foglalkoztatták, tizenévesen már - ha csak fiókjának is - rendszeresen írt verseket. „... és végül egyszer aztán csakugyan elérkezett a várva-várt boldog pillanat. Egy vidéki lap szerkesztője megkönyörült egyik árva versemen és - nevemet kinyomva láthatám egy németízű világfájdalmas zöngemény alatt. Hogy is szólt csak?

Sírok, sírok véres könnyeket

................................................................

Csak tört szívem és fájdalmam maradt...

És ah, ki hinné? Egy kis gyönge lány

Dönté romba boldogságomat!..."

Melyik lap volt ez, nem mondja meg, s egyelőre nem is találtunk rá. De tudjuk, 1878 tavaszán Gelléri Mór lapjában, a Szegedi Néplapban már bizonyosan s tetten érhetően nyomdafestékhez jutottak írásai, 1878. március 24-én Csevegés címmel egy „beszélyátdolgozása" jelent meg B-y A-l szignóval, március 31-én pedig - már Békeffy Antal néven - Emíliához című verse.

(Érdekes, hogy e műve mellett olvasható rokonának, Bánfalvi Lajosnak is egy verse.)

Gelléri lapja azonban március 31-én jelent meg utoljára, így ez a fórum azonmód ki is hullott alóla. Az 1879 márciusi árvíz mindenesetre még Szegeden érte, emlékezéséből tudjuk, az ő házuk is összeomlott a víz nyomása alatt, édesapja pedig megbetegedett. A hullámsírba merült Szegeden - tüdőbeteg lévén -nem maradhatott, az árvíz, ahogy később maga írta, „fölszáműzte" Budapestre. S itt szerencséje lett, a fővárosban végre, ha ideiglenesen is, megtalálta ambíciója természetes terepét: újságíró lett, Mende Bódog (1848-?) fiatal, 1878 júniusában indított Független Hírlapjának belső munkatársa. Itt élte át „a Verhovay-idők politikai és társadalmi viharait" , s miközben „minden izzott a redakcióban a politikától" , ő - Murai Károly és Sebők Zsigmond társaságában - „szegedi szomorúságokról" írt. „A vízről, miként haldokoltak benne a házak, a mi otthonaink." Természetesen élt írói ambícióinak is, Bolygó névvel jegyzett tárcáit rendre hozta a Független Hírlap (pl. 1879. júl. 29., aug. 15., aug. 20., aug. 26., szept. 7., szept. 29., okt. 2., nov. 16., dec. 8., dec. 14.).

1880 tavaszán azonban, nem tudjuk, milyen megfontolásokból, már újra Szegeden élt. Valószínűleg ekkor lett a város alkalmazottja. Itt, ahogy Móra Ferenc írta róla: „lajstromozott, másolt, rubrikázott valahol a számvevőségen mint napidíjas. A szülőknek nagy megnyugvás volt ez. Most már mégiscsak ember lesz a fiúból. Ha a szerencse jól szolgál neki, még adótiszt is lehet belőle." (Szegedi tulipános láda. 1964. 500.) De, hamar kiderült, nem lett; ambíciója megint másfelé vitte útját. Szabadabb, intellektuálisabb természetű munkára vágyott. 1880 nyarán pl. két színdarabban is föllépett a szegedi műkedvelők között. Előbb - augusztus elején - Szigligeti nevezetes Liliomfijában Gyuri pincért alakította („Gyuri pincért Békeffy úr játszotta; ügyesen forgolódott, énekét azonban csak - nagyító-üveg segélyével lehetett hallani" ), majd augusztus végén a Vöröshajú című színműben lépett föl. Szerepét, Csikós Bálintot, a Szegedi Híradó szerint „igen ügyesen" alakította. (SzH, 1880. aug. 10. és 31.) S bár e szereplései belső vitáik miatt félbemaradtak, még egy Nyílttéri közleményre is kényszerült a „hangos gyanúskodás ellenében" (SzH, 1880. szept. 18.), másik ambíciója, az irodalom eredményre vezetett. 1880 őszétől fórumokhoz jutottak versei és tárcái. Szeptember 19-én megjelent Villám Bandi lakodalma című verse a Magyarország és a Nagyvilágban, s ezt követően jó néhány írása látott napvilágot itt (1880. okt. 3. és 10., 1880. ápr. 10., 1881. szept. 4.), majd, részben párhuzamosan a Szegedi Híradóban (1880. okt. 17., nov. 5., nov. 14., nov. 28., dec. 12.). S valamikor akkor, de még november 17-e előtt a Szegedi Napló már akkor nagynevű munkatársa, Mikszáth Kálmán is próbatárcát íratott vele.

A tárca ugyan nem sikerült, Békefi később maga is önirónikusan szólt e kísérletéről, de egy ugyanekkor írott riportja az éjszaka is a város újjáépítésén dolgozó Szegedről, elnyerte a tetszést. Mikszáth távozása után pedig, 1881 nyarán, amikor a lapnál egy hely megürült, a Szegedi Napló belső munkatársa lett.

Debütáló riportjára, amelyet - mint Móra Ferenctől tudjuk -a Kresztics-féle fűszerkereskedésben keletkezett nagy tűzről írta, 1881. június 30-án került sor. Legendás írás lett ez a riport, Móra, s az ő nyomán a kutatás innen származtatja a „riport bevonulását" a szegedi sajtóba. Ez ugyan poentírozó túlzás, de racionális magja van. Békefi valóban tudatosan törekedett élni a műfaj lehetőségeivel. Már ezt megelőzően, 1880. december 12-én, Szegedi Híradó-beli tárcájában (Vasárnapra. Tárca cím nélkül) meglehetősen tudatossággal vallott e szakmáról. Riporter... „Az a szó annyit tesz, s hogy 'hordár'. De nem az a vörössipkás hordár, aki targoncáján végighasalva sütkérezik a nagyház előtt, hanem az a hordár, aki mint a méh, reggel kiszáll (mert az ügyes riporternek szállnia kell) és száll mindenfelé napestig, amíg megrakodva visszaröppen a redakcióba és pikánsabbnál pikánsabb, érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, mint például: gyilkosság, betörés, leányrablás, mérgezés, sikkasztás, szerkesztő-pofozkodás, családi pörpatvar, válás, konstabler üzelmek, elgázolás és a jó ég tudja, mi mindennel megtömi az újságot, hogy azután a közönség másnap vastagra olvashassa ma-gát."

A Szegedi Naplóval, melynek kötelékében 1881-től szinte haláláig megmaradt, neve ezt követően teljesen összeforrt. Újságírói s írói munkássága negyedszázadra szinte csaknem kizárólag e lapban összpontosult. Jó ideig mindent írt, apró hírt, riportot, cikket s tárcát, de - ahogy Móra még Békefi életében megírta - „főképp a bűnügyekre vetette magát. A rendőrség, a törvényszék, a csendőrség terített asztal volt neki, sohase jött el üres kézzel sehonnan. Valóságos virtuozitással csinálta a riportot, fürge volt mint a kéneső, élesszemű és gyorskezű, sok ügyes dolga ismeretes az akkori szegedi újságírók közt. S amit megszerzett, azt meg is tudta írni, úgy hogy az ötletes feldolgozás sokszor többet ért a tárgyánál. A kihágási bíróságban pedig egész új világrészt fedezett fel az újságírók számára." (Szegedi tulipános láda, 30.) Így jelentős része volt benne, hogy a nyolcvanas években a Napló fölfrissült, modern lap lett, munkásságával párhuzamosan ugyanis ahogy a Napló krónikása írta: „Kialakultnak a rovatok. A törvényszéket különválasztják a többi hírektől, a vidéki híreket Alföld címen külön rovatba szorítják, s végre a fővárosi lapokból átvett érdekesebb dolgoknak is adnak egy gyűjtőcímet, kihasítván számukra a Különfélék rovatát. Az iskolai híradásokat is elválasztják a többiektől, új rovatot nyitván a Tanügynek." S így természetesen átalakult az Újdonságok rovat is, a maga frissen, színesen megírt híreivel. (Uo.)

Érthető, hogy ez az évtized lett pályája legdinamikusabb szakasza. 1884-től írói nevét hivatalosan, belügyminisztériumi engedéllyel igazoltan is használhatta; Kann Antalból Békefi Antallá lett. 1887-től pedig, munkássága elismeréseként, a Napló főmunkatársaként dolgozott. S a változó munkatársak között egyre inkább ő képviselte a stabilitást és a folytonosságot.

Ezzel párhuzamosan írói pályája is kibontakozott. Bár legmaradandóbb munkája egy máig népszerű híres nóta lett, az Eltörött a hegedűm, amelyhez Dankó Pista szerzett zenét, a tárcanovellában buzgólkodott legnagyobb szorgalommal. Napló-beli tárcáiból kötetek sora állt össze; 1886-ban Bíró előtt, 1887-ben Sötét idők, 1889-ben Szegény ördögök (ez kivételesen költeményeket adott közre), 1890-ben Napról-napra című kötete jelent meg. (Utóbb még számos könyve megjelent, részben újabb írásaiból, részben a régiek újabb és újabb, rendre elfogyó kiadásai. Így pl. Az asszony ítél 1897-ben, Az életből 1904-ben.) Írói munkássága, mely a maga korában sok elismerést kapott, sajátos kettősséget mutat. Egyik ága egy irodalmi hullám utórezgése volt, s már Békefi életében elavult. „A nyolcvanas évek divatos, kedvelt írója volt - mondta róla Palócz László - . Poéta lelkű lányoknak írt, romantikus elbeszéléseket [...] Ezek a fehér költemények hódítottak neki rajongó közönséget." (Szegedi Híradó, 1907. okt. 3.) Ezek vonzása azonban a változó viszonyok között hamar kihunyt, a századfordulón már nem volt benső erejük, hitelük. Munkássága másik ága, bár mára ugyancsak feledésbe merült, termékenyebb s termékenyítőbb szerepű lett. Az ún. parasztnovellában ugyanis, mely utóbb sajátos lokális műfaj lett Szegeden, s Tömörkényben magas irodalmi színvonalra jutott föl, kezdeménye számottevő. Egy új tematika, egy új világ jelent meg velük az irodalomban. Írásainak e csoportja - s ez nagyon jellemző rá -, nem szokványos irodalmi ambíció eredménye volt; az újságírás, az újságírói tapasztalatok inspirálták létrejöttüket.

A nyolcvanas években - betegsége ellenére - nemcsak írásaival: személyével is jelen volt az irodalmi életben. Egy ideig Pósa Lajossal lakott együtt egy „kis Szegfű utcai hótiszta szobában" , s ez mindkettőjükre termékenyítőén hatott. Pósa ekkor írta az Apró történeteket, Békefi pedig Bíró előtt című kötetének anyagát. S kettőjük körül megszerveződött a Hungária kávéház nevezetes Pósa-asztala is, amelynek - mások mellett - tagja lett Enyedy Lukács, Kulinyi Zsigmond, majd Sebők Zsigmond is. (Sebőkkel utóbb szintén lakott együtt.) A Pósa-asztal idővel -Sebők Szegedről való távozása, ill. Lipcsey Ádám idekerülése után - zóna-akadémiává alakult át. Békefinek ebben is helye volt. Itt, ezekben az informális, bohém irodalmi csoportosulásokban formálódott ki a szegedi irodalmi társaság megalakításának gondolata. De Békefi - részben a közös újságíró munka révén -jó kapcsolatban volt a város más íróival is, így pl. Gárdonyi Gézával, Palotás Fausztinnal, Thury Zoltánnal.

Az évtized végére, úgy látszik egzisztenciája is rendeződött. 1889-ben megnősült, feleségül vette a szegedi színház szép és tehetséges színésznőjét, Kükemezey Vilmát (1864-1891), akitől 1891. január 14-én fia született. (A fiú Békeffy Lászlóként utóbb a magyar könnyűműfaj nevezetes alakja lett; sorsa, pályája külön történet.) Kükemezey Vilma azonban - gyermekágyi lázat kapva - január 22-én belehalt a szülésbe. A magát akkor is Meránban gyógyíttató Békefi így egyszerre kapta meg fia születésének és felesége halálának hírét.

Ekkor már tekintélyes személyisége volt Szegednek. A Szegedi Naplónál, Kulinyi Zsigmond mögött, ő lett a második ember, s bár „csak" főmunkatárs, a lapot mindinkább ő csinálta. Instruálta, témával, hírekkel látta el kollégáit - e közvetítő, közvetve orientáló szerepéről több munkatársa is szólt utóbb. S amikor - gyakorta - Kulinyi Zsigmondot más munkája kötötte le, formálisan is ő szerkesztette meg a lapot (vö. pl. a Napló 1892. nov. 29-i és dec. 18-i híreit). S keze nyomán a kilencvenes években végleg átformálódott a Napló; „új, modern szellemet, formát, ízlést akart és tudott bevinni a lapba" . (SzN, 1907. okt. 3.) De írásai nyomán megnőtt közéleti súlya is. Ő lett a Dugonics Társaság létrehozásának egyik mozgatója, s írótársai ezt az ügybuzgalmát is elismerték, amikor 1892. október 10-én a megalakuló társaság főtitkárának választották. Nagy érdemei voltak benne, hogy ez a társaság meg is tudott szilárdulni Szegeden, s a város leghosszabb életű, legnagyobb súlyú irodalmi társasága lett. S nemcsak az újság és a társaság körül vállalt szerepet, az idők során számos egyesület, alkalmi csoportosulás és bizottság vezetésében dolgozott. Így 1892-93-ban például a szegedi Lloyd társulat titkára lett, majd választott tagja a városi köztörvényhatósági bizottságnak, alelnöke a helyi függetlenségi és '48-as pártnak, alapítója (1987) majd alelnöke a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének, tagja az iskolaszéknek, a színügyi bizottságnak stb. Nekrológja joggal állíthatta: „Nincs olyan jótékony vagy társadalmi egyesület, amelynek létesülését elő ne mozdította negyedszázadnál több időre terjedő közéleti munkássága alatt." (SzN. 1907. okt. 3.)

1899. okt. 1-jén - a más területeken elfoglalt Kulinyi Zsigmond helyett - formálisan is ő lett a Szegedi Napló felelős szerkesztője. Ezzel névlegesen is megkapta azt a posztot, amelyet gyakorlatilag már úgyis betöltött, s amelynek legjogosabb várományosa ő volt. (Még akkor is, ha tudjuk, Tömörkény István is szerette volna elnyerni ezt az állást.) Saját csapata - a névleges főszerkesztőnek megmaradó Kulinyi meUett - így áUt föl: Békefi, Tömörkény István, Móricz Pál, Szakács Andor, Molnár Jenő. Valamennyien írói kvalitású, tapasztalt vagy utóbb országos hírre jutó újságírók. Maga Békefi ekkor már meglehetősen beteg volt, idejét, erejét nagy ökonómiával kellett beosztania, aktivitása így némileg csökkent. De részben nagy rutinjával, részben eredendő nyitottságával, fölfedező hajlamával változatlanul biztosítani tudta a lap magas színvonalát. Jellemző, hogy a 20. századi szegedi újságírás két olyan fontos személyiségét például, mint Sz. Szigethy Vilmost (1900), majd Móra Ferencet (1902) még ő vitte a Naplóhoz, s ő nevelte igazi újságírókká őket.

1903. november 16-án újra megnősült, a Barcsay patika tulajdonosának lányát, Barcsay Gizellát (1877-?) vette el. Házassági tanúik, jellemző ez Békefi közéleti súlyára, Lázár György (akkor országgyűlési képviselő, előbb is, utóbb is várospolitikus, polgármester-helyettes, majd polgármester), az Ady is emlegette „szeretni való literary gentleman" , s Rainer József főkapitány voltak. A házasságban valószínűleg benne volt az öregedő s egyre betegebb férfi stabilitás és anyagi biztonság utáni vágya is.

1905. május 14-én, újságírói munkássága negyedszázados jubileumán, a hivatalos város is köszöntötte, elárasztotta az elismerés. Az ünneplést megköszönő beszédében egy polgárias éthoszú ember vallomása szólalt meg: „Dolgoztam, mert szeretem a munkát; dolgoztam, mert mindég tudtam, éreztem a munka és az alkotás gyönyörét, bármily hangyányi kevés volt is az, amennyit gyönge tehetségemmel és fogyatékos erőmmel hosszú napszámi munkában végezni tudtam. Dolgoztam, mert a munkában mindég éreztem a nemes város nagylelkű közönségének rokonszenvét és jóakaratú támogatását. Dolgoztam, mert úgy vélem, hogy minden honpolgárnak szent kötelessége a közjóért való munkálkodás és végül dolgoztam lázzal, szakadatlanul, sokszor erős küzdelemmel azért, mert e munkám adta meg nekem a mindennapi kenyerem" . S nagyon jellemző, hogy a kapott elismerésben a „polgári elismerésnek [...] a nagyértékű tanúságtételét" látta.

Élete azonban ezután mindinkább csak betegsége krónikájaként regisztrálható. 1906 januárjában ágyban fekvő beteg lett, a szerkesztést is átvette tőle Vass Géza. Január 17-én meg is operálták, majd február 15-én San Remoba utazott szanatóriumba. Május elején, San Remoból hazafelé jövet Budapesten újra megoperálták, most a neves Herczel dr. kése alá feküdt. Innen előbb Abbáziába kényszerült, majd - november elején - a svájci Davosba. Ekkor ugyan a Szegedi Napló azt írta róla, hogy „tartós betegségéből fölépült" , s „tavasszal" újra munkába áll, ez azonban puszta illúziónak bizonyult. Így, 1907. június 2-án, Davosból küldött levélben lemondani kényszerült szerkesztői állásáról; maga sem hitte már, hogy össze tudja még szedni magát. 1907. július 19-én - Pesten át - párnázott vonatfülkében hazahozták, s azonnal kivitték Alsóközpontra, nővére tanyájára, tiszta levegőre. De ez sem hozott már segítséget, az ősziesre forduló idő elől szegedi lakásába kényszerült vissza. Hosszan elnyúló, szenvedésekkel teli nehéz agónia után 1907. október 2-án végzett vele fiatalon szerzett betegsége, a tuberkulózis.

Sírjánál egyaránt megjelentek az újságírótársak, az írók s a hivatalos város. Egyebek közt - szóban vagy írásban - Tömörkény István, Pósa Lajos, Cserzy Mihály, Palócz László búcsúzott tőle.

Sorsában - e sors egyéni tragédiáján túl - egy sajátos, a történeti szociológiai irodalom által asszimilációs alkuként emlegetett implicit „társadalmi szerződés" érvényesülése is kimutatható. A Szegedre került zsidó fiatalember hozzákapcsolódott egy nagy modernizációs hullámhoz, s a maga választotta posztján úgy lett annak előmozdítója, hogy közben be is tagolódott az őt körülvevő társadalomba. Nevet, nyelvet, vallást váltott, házasságai révén új felekezeti körbe került, s munkájával karriert csinált: szinte mindent elért, amit akkor egy vidéki újságíró elérhetett. Szerkesztő, a helyi kulturális és politikai közélet elismert alakja lett, akit a hivatalos város is, a város jeles polgárai is befogadtak. Élete jól példázza Szeged befogadómarasztaló mentális viszonyainak („légkörének" ) s a modernizációban helyét s kifutási lehetőségeit megtaláló egyéni ambíciónak harmonikus egymásra találását.

Sorsa tehát, mint társadalomtörténeti példa is érdekes, de nevét mégis elsősorban újságírói és szerkesztői teljesítménye miatt illik megjegyeznünk.

Szeged, 1990-91/12-13. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet